Csak az nem fér a fejembe, hogy miért? Miért kénytelen az egyik ember a másikra – ha kell, vérrel is – ráerőszakolnia az akaratát? És azt sem értem, miért hősök annak a szigetecskének a határőrei (tizenhárman), akik egy szupermodern orosz hadihajó felszólítására sem adják meg magukat. Inkább meghalnak, az ellenállás minden esélye nélkül. Hogy győzelemről ne is beszéljünk. (Ezt a hírt egyébként bizonyos hírügynökségek cáfolták, de ebben a mai hírkatyvaszban mi az, amit valaki ne cáfolna?) Lehet, hogy én egy gyáva kukac vagyok, de ebben a gesztusban (ha igaz) az ostobaságon túl (mely persze oroszokra és ukránokra ellentétes értelemben bár, de egyaránt „serkentően” hat) semmi egyebet nem látok. Csak érzéseim vannak. Szánalom, kétségbeesés, rémület.
Nem vagyok büszke magamra. Pedig zsenge gyerekkoromban a világszabadságért lelkesedő Petőfi nyomán még magam is arra vágyakoztam, hogy – a kommunizmus szent eszméinek védelmében – „ott essem el […] a harc mezején”. Mit mondjak: felemelő volt. Csakhogy a megszámlálhatatlan emberhalál („eset”) egy maroknyi embertől eltekintve azóta sem hozta el senkinek sem a világszabadságot, sem a kommunizmus szent eszméinek, sem az egyetemes emberi jogoknak a megvalósulását. S ma már azt is tudom, hogy nem is fogja. Soha. Ezeket a gyönyörű eszméket nem ránk, emberekre szabták. Talán van néhány közösségben élő állatfaj, melynek lenne esélye valami effélére.
Mi, emberek nem tartozunk közéjük.
De ezek szerint arra születtünk volna, hogy zokszó nélkül nyeljünk le minden megaláztatást, gyűlöletet, agressziót? Képtelenség!
Tényleg ne lenne más kiút? Tudjuk, még egy házasságban is ritkán van. Nehéz, sokszor lehetetlen elviselni egymást. Sok férfi és nő érzi úgy, hogy a gyilkosság az egyetlen életlehetőség. A nyelvelméletnek voltak képviselői, akik úgy vélték, hogy az emberi nyelvet is csak azért kényszerültünk feltalálni, hogy megtéveszthessük egymást.
És aki a mai világpolitikát nyomon követi, kénytelen elismerni, hogy van benne valami.
Pedig, ha valóban értelmes emberek élnének vele, éppen a nyelv lenne az, ami kivezethetne emberi természetünk rettenetes zsákutcáiból. Miért vagyunk mégis képtelenek viszályainkat tárgyalásokkal megoldani? Azokkal a tárgyalásokkal, melyekre – miután kölcsönösen megtizedeltük egymást – mégiscsak rákényszerülünk?
Az ok, úgy vélem, az úgynevezett igazságról alkotott tévképzeteinkben keresendő. Abban a hitben, hogy létezhetnek egyértelmű, mindenki számára azonos és változtathatatlan igazságok. Egy állítás azonban csak ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban lehet igaz. De csak én lehetek ugyanott (a térnek ugyanabban a pontjában ugyanis más már nem férhetne el), ugyanakkor, hiszen hozzám képest az épp mellettem álló is annyival van később nálam, amennyi időre a fénynek, sőt a hangnak szüksége van ahhoz, hogy a szemembe vagy a fülembe eljuthasson. S ez csak látszatra szőrszálhasogatás. A hétköznapokban a tér- és időbeli távolságok az előbbiekhez viszonyítva már „óriásiak”. Ami meg a vonatkozást illeti, az még bonyolultabb. Hiszen azt a vonatkoztatási rendszert, melyből egymást szemléljük, a múltunk egésze befolyásolja (a tágabb értelemben vett kulturális közösség, az európai, amerikai, ázsiai, afrikai kultúrák, a nemzeti hagyományok, családi emlékeink, személyes életutunk, közvetlen érdekeink és rokonszenveink). Megannyi különbözőség, mely lehetetlenné teszi, hogy mindenki ugyanazt láthassa vagy érezhesse. Ennek ellenére sok mindenben (az elvonatkoztatás magasabb szintjein) ugyanazt is láthatjuk. Azaz: vannak megkérdőjelezhetetlen tényeink is. Sőt, úgynevezett tükörneuronjaink azt is lehetővé teszik, hogy azt is láthassuk, amit a másik lát. Ezt nevezzük mindközönségesen empátiának.
Egyetlen dolgot kellene felfognunk, azt, hogy el tudjuk – és ezért meg is kellene tanulnunk, mert anélkül ez sem megy – elviselni egymást. Azt a tényt, hogy éppen a különbözésben vagyunk hasonlók. Erre azonban a gyönyörű szólamok és ideálok ellenére máig nem váltunk képessé. Még mi, erdélyi magyarok is készek vagyunk egymás torkának esni amiatt, hogy kinek van igaza: az ukránoknak vagy az oroszoknak?
Valamennyi bizonyosan mindkettőnek van. S bár a kedves olvasó feltehetően tőlem is elvárná, hogy határozott és egyértelmű véleményt formáljak, hogy megpróbáljam őt eligazítani, nem tehetem. Már csak azért sem, mert ha megteszem, folyamatosan Kasszandrának bizonyulok.
A 80-as 90-es évek fordulóján ösztöndíj-kérelemmel fordultam egy bécsi alapítványhoz. A pályázathoz mellékelnem kellett egy német nyelvű dolgozatot is. Amellett érveltem benne, hogy ha a kisebbségi kérdést a „felszabadult” Kelet-Európában – ez csakis masszív nyugati támogatással lett volna lehetséges, és ma is az – nem sikerül megoldani, záros határidőn belül az itt élő népek egymást fogják gyilkolni. Kérésemet „korszerűtlen gondolatvilágomra” való hivatkozással elutasították. Alig kaptam meg az értesítést, kitört a véres délszláv testvérháború. Mi megúsztuk a marosvásárhelyi pogrommal. Csehszlovákia szétesett. S Oroszország utódállamaiban azóta is sorozatosak a konfliktusok vagy a lefojtott, csupán a mélyben fortyogó ellentétek. A donbaszi testvérháború minden korábbinál világosabb figyelmeztetésként hathatott volna. A Nyugatnak nem volt, sőt talán még ma sincs szeme és füle hozzá. Sőt, a Nyugat egymással úgymond szövetséges államai egymást is egyre kevésbé képesek elviselni...
Továbbra is korszerűtlen vagyok. Senki ne várjon tőlem kasszandrai látomásokat!
Tapasztalatból tudom: gyilkolnak…
