Kézmosás közben azon gondolkodtam, valami egészen könnyű karácsonyit szeretnék írni, kedveset, szépet. Már amikor megpumpáltam a kagyló szélén a szappanadagolót, akkor sejtettem, hogy ez nem is lesz egyszerű. Amikor a zuhanykabin ajtajára akasztott törölközővel leitattam a kezemről a vizet, már tudtam, hogy nem is akarok ilyent írni. Az idén nem az az év van.
Pár hónapja írta nekem valaki: „én nem élek, én csak túlélek”. Nem tudom, mit válaszoltam, de ismerem az érzést. Lendületből, rutinból, túlélési ösztönből lépni, lépni, lépni előre, nem megállni, mert akkor kétségbe esem. Karácsonykor különösen nehéz. Mondom, előszeretettel kategorizálok, az ünnepek lefolyását is. Az idén szerencsére nem túlélős karácsonyom van. Most valami más.
Persze volt pezsgőtabletta karácsonyom is. Zsibongott bennem az ünnep, örömöt akartam szerezni, gondolkoztam, terveztem, utaltam, követtem a csomagot, sorban álltam, konspiráltam, eltereltem, elrejtettem, várakoztam. Még csomagoltam is, pedig abból nem vagyok jó. A legkevésbé sem érdekelt, mit kapok, sőt azt hiszem, egyhamar nem is fog. Kevesen tudják eltalálni, hogy mire vágyom, ami pedig kellene, az rettenet drága, ráadásul nem fontos. Az idén persze nem ilyen karácsony van. Az idén megint más.
Van klasszikus karácsony. Olyan nem lesz, az lehetetlenség. Olyan csak a Ceau’ érában lehetett, gyerekként, amikor „bármi is az, amiről szó van, nincs, ha van csak pult alatt, s ott is csak nehezen” világ volt. Akkor hozott az Angyal banánt, életemben először. Az emeleti szobámban ott volt a fenyő, alatta kb. 10-15 banán, fürtben. Nem láttam még soha olyant. Igaz, érlelni kellett, a szekrény tetején persze, mert mégis hol ért volna a gyümölcs a szoci-édenben, mint a gyerek hatótávolságán kívül. (A. barátom mesélt hasonló történetet, szívből nevettem rajta: ő narancsot kapott és az édesapja azt mondta, hogy ilyent csak Ceau’ eszik. Nem is volt ez akkora túlzás.) Azért megnézném, hogy ma mekkora sztrájk lenne egy-egy gyerekszobában, ha banánon kívül mást nem hoz az angyal. Jól élünk, és ezt el is mondom közbe-közbe magamnak, halkan, még akkor is, ha a pénztárcámból épp az utolsó lejt is elköltöttem.
Van az a karácsony, amikor valami nagyobb részese leszel. Már elnézést az egyes szám második személyért, de ez így működik csak. Valakik nem idegenként kezelnek szent este, amikor a család a legintimebb formáját hozza, hanem a sajátjuknak tekintenek. Ez valahogy megmarad, ha nem is állapotként, de érzésként, akkorra, amikor már rég nem aktuális. (Emberekre, nagyszobákra gondoltam, ahogy ezt leírtam, és el is mosolyodtam közben. Bepötyögöm, mert ez a hála jele, ez maradt. Köszönöm.)
Az idén szurikáta (az a kis afrikai állát, mongúzféle, ami a hátsó lábain állva nagyon értelmesen tudja pásztázni a környéket) karácsony van. Mármint nekem. Figyelek, lássam, mi történik. Valami fog. Közben azt gondolom, hogy nem érdekel, mit kapok, tulajdonképp megvan mindenem. Ruhám, ételem, szakadozó internetem. Amim nincs, az egyhamar nem is lesz. Pl. B-al azt hiszem, nem díszítünk már soha úgy fát, mint régen, kuncogva, szaloncukrokat dézsmálva. Nem is baj, de azért minden, de tényleg minden karácsonykor eszembe jut.
És kívánok egyet, mert végülis karácsony van és karácsonykor tudtommal szabad kívánni. Boldog karácsonyt. Hogy mitől boldog? Ki tudja! Úgy tapasztaltam, idővel teljesülnek a kívánságaim, de leginkább, amikor már nem akarom őket görcsösen és mindig kicsit másképp, mint elképzeltem. Szóval boldog karácsonyt kívánok magamnak és persze nektek is.
