Karácsonyi koncerten voltam megint, és az általam eddig még élőben nem hallott Ivancsics Ilona művésznő csodaszép hangján megszólalt József Attila verse. Arról, hogy valami nagy-nagy tüzet kéne rakni. Hogy melegednének az emberek. Jó volt hallgatni, mert egy ilyen színvonalú produkció persze mindig elbűvöli az embert (még egy egyébként hideg és zsúfolt templomban órákon keresztül álldogálva is), de akkor és azóta is azon gondolkodom, hogy most valahogy nem tudok azonosulni József Attila filantróp gondolatával. Vagy legalábbis nem teljes mértékben, mert persze, valóban boldogság lenne enni adni minden éhezőnek, felruházni minden nélkülözőt és meleget biztosítani mindenkinek, aki fázik. A magam részéről azonban ebben az esetben a következő versszak kezdő szavaival jobban tudok azonosulni: „Ráhányni mindent...” El is képzeltem, ahogyan egy tágas tér közepén raknak egy hatalmas máglyát, és mindenki rádobhat mindent, amitől szeretne szabadulni az életében. Meg persze, azon is elgondolkodtam, én mi mindent dobnék rá. Hosszú listám kerekedett. Rádobnám a képmutatást, az önzést, a kizsákmányolást, mások arcátlan ki- és felhasználását, a hazugságokat, az álságos magamutogatást és öntömjénezést, az öncélú haszonszerzést, a széthúzást, az uszítást, a gyűlöletkeltést. Rádobnék mindent, ami azt szolgálja, hogy az emberek felejtsék el a kötelékeiket, amelyek mentén lehetnének egymás angyalai is, de helyette inkább azt nézik, kinek a hatalmát tudják leginkább táplálni, és mi jár majd ezért az elszámoláskor. Persze, nem mindegy, melyik elszámolásra gondolunk, hiszen szem előtt tarthatjuk a földi léthez szükséges anyagi javakat, ehhez pedig óhatatlanul szükségünk van bizonyos feltételekre. Én azonban még mindig hiszek abban a bizonyos égi dossziéban is, meg abban, hogy talán nem mindegy, oda mi kerül.
Egy másik, mindezzel összefüggő gondolat sem hagy nyugodni, csak azért, mert mostanában azt is sokat hallom, és akkor már hajlamos vagyok elgondolkodni azon, miért is kell ezt úton-útfélen hangoztatni. Bárcsak az év minden napján is tudnánk olyan jók lenni egymáshoz, mint karácsonykor! Amikor ezt először hallottam, még csak megmosolyogtam magamban, a többedik alkalom után azonban már nem találtam szórakoztatónak, mert kezdtem azt érezni, nagy a baj mindenhol, ha ennyi embernek ki kell mondania, hogy igenis sokkal nagyobb szükség lenne a jóságra. Ez már nekem olyannak tűnt, mint egy burkolt, de kollektív segélykiáltás. Figyelemfelhívás. Azt pedig tudjuk, a figyelmet mindig azok igyekeznek felhívni, akiknek sokkal kevesebb az eszközük azoknál, akiknek a figyelmét szeretnék ráirányítani az igazi problémákra. Gyakran épp csak annyi az eszközük, hogy szólnak azok helyett, akiknek már hangjuk sincs, erejük sincs. Nekik talán ezt elkönyvelik (az égi dossziéban), de sovány vigasz ez még abban a tekintetben, hogy pillanatnyilag alig tudnak ennél többet tenni, hiszen akinél a hatalom van tenni bármit is, annak többnyire nem ez a fontos. „Mert elhagyatnak akkor mindenek” – de ez már egy másik vers, Pilinszkyé, akinek szintén lehettek érdekes tapasztalatai ezen a téren, és akivel együtt talán mi is félünk ettől, ha már egyszer ennyiszer felmerül annak az igénye, hogy jó lenne az év minden napjában is megőrizni valamit a karácsony táján felhalmozódó szeretetből.
„Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,/ Hogy fölengednének az emberek!” Ezt a két záró verssort most a saját képzeletbeli máglyám vonatkozásában értelmezem, mert nagyon hiszem, hogy annak tüzétől – ahol elégne a listámon szereplő összes tétel – valóban fölengednének az emberek. Milyen kár, hogy a dolgok nem így működnek! Nem tudunk nagy tüzeket rakni. Még piciket is nehezen, csak apró lángocskákat őrzünk a lelkünkben, kis gyertyákat az adventi koszorún vagy a karácsonyfán. Hogy ezeknek a fénye mire lesz majd elég, annak ki kell derülnie a következő, emberpróbáló idők során. Bízzunk abban, hogy a kis tüzet is tudnak melegséget hozni, és beragyogják nemcsak az ünnepet, hanem a további életünket, életeket is.
