FOTÓ: JAKAB MÓNIKA/ILLUSZTRÁCIÓ
Falun azért könnyebben sikerült az embereknek beszerezni a betevő falatot, karácsony előtt mindenki éléskamrájában ott lógott az íncsiklandozó hurka, kolbász, sonka. Ehhez persze le kellett vágni a disznót, amit feldolgoztak, és annak rendje-módja szerint készítettek el. Sosem felejtem el, milyen nagy felhajtással járt akkoriban egy disznóvágás: összegyűlt a széles rokonság, hogy ki-ki segítsen, majd következett az elmaradhatatlan disznótoros vacsora, amire hivatalos volt a háznépe apraja-nagyja.
Bizony, gyermekkorok igen szép emléke a disznótor. A szülők, nagyszülők már korán reggel ott szorgoskodtak, hogy a nagy disznót levágják, megperzseljék, feldarabolják, majd ezután elkészítsék a finomságokat, amit akkor este meg is kóstoltak. Ott főtt a hagyományos tyúkhúsleves, majd utána a friss disznóhúsból készült töltöttkáposzta, pecsenye, frissen sült hurka, kolbász, majd végül az elmaradhatatlan hájas sütemény, amit mákkal, dióval töltöttek, és rendszerint az ifjú háziasszony gyúrta, hajtogatta, sütögette. A gyerekek is ott lábatlankodtak a sürgő-forgó serénykedők között, s egy alkalommal azzal múlatták az időt, hogy a disznóvágások alkalmával történet vicces eseteket meséltek. Én is hozzájuk csatlakoztam, hogy a régi rendszer emlékeiből felelevenítsünk néhány „emlékezetes” eseményt…
Akkoriban szerződéses alapon vásárolhattak az emberek az államtól süldő malacokat, azokat felnevelték, majd háromból kettőt le kellett adni – az állam minimális áron vásárolta vissza az állatokat. Mivel a disznót etetni is kellett, a gabonát is porcióra adták. Ezek az állatok már vásárláskor elég rossz bőrben voltak, nem híztak úgy, ahogy azt a gazda elvárta volna, olyan kis sovány malacpecsenye lett belőlük, amiből csak fél fogára jut az embernek harapnivaló.
Ilyen kis girhes malackák rohangáltak Eszti néni szomszédunk udvarán is, s a legnagyobb igyekezetük ellenére télire alig érték el a 60-70 kilót. Hiába etetgették tavaszig a saját malacukat, inkább fogyott, mint hízott volna, sőt, még valami nyavalya is környékezte, így hamar le kellett vágni. Éppen egy eljegyzésre készült a család, a húsra egy hét múlva lett volna nagy szükség – az üzletek kongtak az ürességtől, a legalapvetőbb cikkek is hiányoztak. Mivel akkoriban a fagyasztóládát is csak hírből ismerték az emberek, a húst vedrekben leengedték a kútba. De a langyos, tavaszi hőmérséklet még a kút mélyén is megtette hatását, egy hét múlva a hús fogyaszthatatlan volt. Most már úgy tekintünk az eseményre, mint egy vidám sztorira, de akkor biza sok fejtörést okozott az ünnepre készülő családnak…
Manapság azt is nagyon furcsának találjuk, hogy nem lehetett faluról városra vinni a gabonát, a húst. Emlékszem, hogy Temesvár bejáratánál álltak a rendőrök, és – főleg hétvégeken – délután állították meg a bejövő autókat, hogy ellenőrizzék a csomagteret. A nagybátyám a kis Dacia pótkerekébe, valamint a gumiszőnyeg alá rejtette a vidékről hozott élelmet.
Eljött a forradalom előestéje is. 1989 december elején Temesváron már forrongott a város, éppen azon a délutánon is, amikor levágtuk a disznót. A Kossuth rádió már közvetítette a temesvári eseményeket, így a disznó körül sürgölődők otthagytak csapot-papot, s a rádióra ráborulva feszülten hallgatták a beszámolót. Emlékszem, mennyit idegeskedett édesanyám, hogy a disznó feldolgozása félbemaradt…
A következő történet főhőse a szomszéd falu egyik tanára, aki gyakran járt a városba gyűlésekre, és éppen hazafelé igyekezett 1300-as Daciájával, amikor egy szerpentines útszakaszon utolért egy pótkocsit vontató járművet, amely disznókat szállított. Szegény malackákat csak úgy rázta, dobálta az utánfutó, míg egy kanyarban egy disznó kirepült a vontatmányból, és lábát törte. A sofőr nem vette észre, és tovább hajtott, így a tanár bevonszolta kocsijába a pórul járt disznót, és hazavitte…
A talált disznó története után az elveszített, és megtalált szerszámok története következett. A szomszéd faluból kellett volna elhozni a levágandó disznót, de mivel úgy szólt az egyezség, hogy még ott helyben, mérés után leszúrják a disznót, a szerszámokat is az utánfutóba tették, majd az autó elrobogott az akkor még köves úton. Félúton történhetett, hogy a táskába kikészített szerszámok kiestek a vontatmányból. Ekkor sem vette észre a járművezető a bajt, és továbbhajtott. De egy becsületes megtaláló ismerte az autót és a szerszám tulajdonosát, visszavitte az elveszettnek hitt késeket – akkor még nem ismertük a mobiltelefont, így a böllér elég sokat idegeskedett, mire megtudta, hogy megvannak a dolgai.
Jóska bácsi csinos kis kertes házban lakott bent a város közepén, így a kert végében felépített egy disznóólat, s hörcsögi előrelátással minden évben ott nevelgette télire a malackát. Innen-onnan beszerzett takarmánnyal, száraz kenyérből, főt krumpliból készült moslékkal etetgette. Egyik évben, úgy ősz felé, mikor a kurta farkú már kezdett gömbölyödni, egy este nagy visításra lett figyelmes a gazda. Kiment megnézni, mi lehet a baj, akkor látta, hogy az ólban ketten vannak: a disznó és a tolvaj, aki éppen igyekezett zsákba dugni a szerzeményét. Leleményes volt az esemény főhőse: rázárta a tolózárral az ajtót a tolvajra, és kihívta a rendőrséget. Ez a történet is jól végződött...
Ferkó nehezen hozakodott elő a történetével, mert már restelli a dolgot, de végül csak előállt az esettel. Amikor még kis csintalan lurkó volt, az apja táskájából elcsente a szilveszterre előkészített pukkantó rakétákat, amit muszáj volt kipróbálni. Nem robbantak fel, de kint maradtak a földön, az udvaron, s mikor kiengedték a hízót, az elropogtatta. A petárda az állat szájában robbant fel; mint egy hurrikán tépte madárijesztő, úgy feküdt szegény pára holtan az udvaron.
Anti, városi lévén, nemigen tudott disznós történeteket, de ő sem akart kimaradni a műsorból. Arra még emlékezett, amikor kicsi korában hallotta a malacvisítását a tömbházak előtt, hisz akkoriban a blokkok előtt szúrták le, perzselték meg a városiak a hízót.
Gyuri bátyánk története maradt utoljára. A Zsil völgyében élő bányásznak abban az évben sehogyan sem sikerült beszerezni a télire való disznót, így eljött vidékre, hogy itt vegye meg a kurta farkút. Egy eldugott kis faluban rá is talált a megfelelőre, meg is egyeztek, annak rendje és módja szerint, de a leszúrást már nem vállalta a tulaj. Nem maradt más hátra, mint leitatni a röfit, és élve betenni a kis barna Oltcitba. Egy tengeralattjáró mozgatására elegendő szeszkalóriát gyúrtak a malackába, de a röfi mégsem akart utazni, és félbódult állapotban is sokat vergődött a csomagtérben. Egy kanyarban aztán a sofőr elveszítette uralmát az autó fölött, és egy oszlopnak ütközött. A kocsi kicsit megrongálódott, de a vezetőnek nem esett baja, az ajtó viszont kinyílt, és a disznó… hazaiszkolt. A kiérkező rendőr viszont érezte az alkoholszagot, és bevitte az őrsre a sofőrt, mert azt hitte, ő ivott. Nem is emlékszem már, hogyan végződött a történet, csak arra: a disznó végül mégis terítékre került…
Öreg este lett, mire befejeztük a történeteket, és kint is végeztek a hurka, a kolbász töltésével. Már csak annyi maradt hátra, hogy a vacsorához megsüssék a pecsenyét. Ekkor már mi is legalább olyan mókás hangulatban voltunk, mint Sándor bátyám, és mikor átküldtek a nagy tepsi sütnivaló pecsenyével Maca ángyómékhoz, kigondoltunk egy huncut tervet. Addig beszéltük a paliba a madarat, míg a kis Józsit meggyőztük, menjen ő át a tepsivel. De nem ángyómékhoz, hanem a szemközti házba, ahol a részeges vén Palkó lakott. Jó tréfa lesz, mikor Józsika betoppan Palkóhoz a szép karajokkal… Bezzeg szegény kisgyermek is nagyon megijedt, hanyatt-homlok rohant vissza a hússal. Ő kapta a cukorkát, mi meg a fejmosást a csínytevés miatt.
Nyolckor megszólalt az esti harangszó, „szalonna, kenyér, szalonna, kenyér”, így kong a falu harangja. A böllér is tiszta kötényt kötött már maga elé, elfogyasztotta a nem tudom hányadik pohár pálinkát a család egészségére, és végre leültünk végigenni a megérdemelt gazdag disznótoros vacsorát.
