Sajnos nem sok gyakorlati eredménnyel. Az adatok alakulását ugyanis számtalan, egymástól szinte teljesen független tényező határozza meg. Jobbára azonban a teljes felkészületlenség. A 100 főre eső oltások tekintetében Anglia messze bármelyik európai állam fölött áll. Az angoloknak a lakosság egyharmadát már sikerült beoltaniuk. A magyarázat mindenekelőtt abban rejlik, hogy a Brexit nyomán ők maguk gondoskodtak az oltások beszerzéséről és Izraelhez hasonlóan idejében leszerződték és időponthoz kötötték a szállításokat. Így aztán még az Európában előállított oltóanyag jelentős része is ezekbe az államokba vándorolt.
A beoltottság tekintetében meglepő módon a nyugati államokhoz viszonyítva meglehetősen fejletlen Szerbia is az élvonalba tartozik. Ennek magyarázata szintén az, hogy nem lévén az unió tagja, saját hatáskörében szervezte meg az oltóanyag-ellátást. Idejében kapcsolatba lépett az oroszokkal és a kínaiakkal. Akik egyébként a Balkán – még az unión kívül rekedt államainak oltóanyag szükségletét is fedezik…
Az unión belül Magyarország egy ideig harmadik volt a rangsorban. Málta és Dánia után. A maga 100 lakosra eső közel 10 beoltottjával. Ma már második (Máltát is viszonylag jelentősen megelőzi), s rövidesen az első helyre léphet elő. Hogy Dánia és Málta esetében mi a magyarázat (azon túl, hogy Málta miniállam, ahol a kérdéskör minden részlete intuitíve is viszonylag jól áttekinthető), nem egészen világos. Magyarország esetében több lényeges ok is van. Az egyik az, hogy a magyar kormány a szerbekhez hasonlóan még idejében észbe kapott. Mivel hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kiegyensúlyozottság és hatékonyság alapeszméire alapozott unió nem tudja teljesíteni eredeti vállalásait, maga is a korábban már kialakított orosz- és kínai kapcsolatrendszert vette igénybe. Az utóbbiak által szállított oltóanyag – azon, az ellenzék által gúnyosan emlegetett lélektani tényezőn túl, hogy akárcsak mi, magyarok a szóban forgó oltóanyag is Ázsiából származik – azzal az előnnyel is rendelkezik, hogy háziorvosi rendelőkben is beadható. Az amerikai és európai oltásoktól eltérően ugyanis jóval magasabb hőmérsékleten tárolható. Így aztán használatuk nem igényel speciálisan berendezett oltóközpontokat, ahol biztonságosan tárolni lehetne őket. Ráadásul a betegek egészségi állapotát jól ismerő háziorvosok dönthetnek az oltások sorrendjéről és az esetleges prioritásokról is. Magyarország mind a három előnyt maximálisan kihasználhatta, s ezt immár a jövőben is megteheti.
Ami bennünket, romániaiakat illett, eddig kizárólag a nyugati oltásokra alapozhattunk. Ez sokak számára megnehezítette a központok elérését, és az oltáshiány ellenére is túlterhelte az egészségügyi személyzetet. Nem csoda, hogy tizenötödikek vagyunk a huszonhetes rangsorban.
Ebből is kiderülhet, hogy az európai országok nagy részének ugyanezzel a problémával kellett szembenéznie. Olyan országok következnek utánunk is, mint Spanyolország, Németország, Ausztria, Svédország, Olaszország, Belgium, Franciaország vagy éppen Hollandia. A németek például még a rendelkezésükre bocsátott oltásokat sem tudták mind felhasználni. Amint Diana Piper a Weltben fölhívja rá a figyelmet, Németország a megfelelő stratégia hiányában szabályos zsákutcába kormányozta önmagát. Az uniós szerződések alapján eddig 7,5 millió dózishoz jutott hozzá, de ebből csupán 5 milliót volt képes beadatni. A felhasználatlan dózisok száma májusra akár a 7,5 milliót is elérheti. S a megfelelő tárolásuk csillagászati összegekbe kerül. Annak ellenére, hogy Németországban 50 ezer háziorvosi rendelő van, melyekben a feladatot már régen könnyűszerrel, és a jelenleginél hatékonyabban megoldhatták volna, ha az Ázsiával szembeni – talán még Sztálingrádra visszavezethető? – iszonyatot sikerült volna legyőzniük.
Az angol teljesítmény – nagyjából az európaival nem csak azonos, de nagyrészt onnan is származó oltóanyaggal – a jobb szervezésnek köszönhető. Ott jelenleg is percenként 140 igénylő juthat hozzá az őt megillető dózishoz. Németországban a gyakorta egymással szögesen ellentétes vélemények is késlekedéshez vezetnek. Sőt az Astra-Zeneca hatékonysága körüli viták a lakosság oltási hajlandóságát is megviselték. Más helyütt (erre Svédország a jellemző példa) a szabadság és a biztonság közti optimális arány megtalálásának bizonytalanságai okoztak súlyos zavarokat.
A kulcs – amint azt a Weltnek adott interjújában a közismert amerikai programozó szakember, Bill McDermott elmondta – a helyzet 20. századi eszközökkel adekvát módon megoldhatatlan. Hiszen egyidejűleg egész sereg egyenként is rendkívül bonyolult feladatsort kell összehangolni. Az oltóanyag beszerzését, szétosztását, az oltópontok adekvát kialakítását, oltásra igényt tartó állampolgárok jogosultság szerinti rangsorolását, esetenként a második oltás beadásának időzítését, az egészségügyi személyzet igényeknek megfelelő mozgatását. Ezt hagyományos bürokratikus módszerekkel ma már nem lehet megoldani, 21. századi, azaz minden vonatkozásban digitalizált módszerekre van szükség. Ezért vállalkozott Bill McDermott arra, hogy Servicenow néven olyan internetes platformot hozzon létre, mely képes a teljes feladatsort összefogni. Programját már Kaliforniában és Skóciában sikerrel alkalmazzák. A jeles szakember programját ingyenesen is felajánlja azoknak az államoknak, melyek igényt tartanak rá. Ahhoz persze, hogy az érintett államok felhasználhassák, maguknak is viszonylag fejlett digitalizációval kell rendelkezniük.
Számunkra is megérné az erőfeszítést, hiszen teljesen egyértelmű, hogy a járvány megfékezését csupán az úgynevezett nyájimmunitás, azaz a fertőzésen már túlesettek és a beoltottak 60-70 százalékos aránya teheti lehetővé. Ezt a tényt az egyes oltóanyagtípusok közti, általában jelentéktelen különbségek nem befolyásolhatják. Annál is inkább, mert a szükséghelyzet szigorítása átmenetileg alkalmas lehet az áldozatok csökkentésére, de hosszabb távon csupán egyfajta tüneti kezelésnek tekinthető.
Márpedig Európa érdeke az lenne, hogy amilyen gyorsan csak lehet, mérsékeljük a különbségeket. Ellenkező esetben a veszélyeztetettebb államok – legalábbis a nyájimmunitás eléréséig – csak határzárakkal védekezhetnek. Az utóbbi azonban – az európai államok zömében gazdaságilag is meghatározó jelentőségű – turizmust döntheti még súlyosabb válságba. Aminek szétgyűrűző hatásai sok helyütt az egész gazdaságot még mélyebb válságba sodorhatják.
A német lapok túlnyomó része azonban nem pusztán a jelenlegi kormányzatot okolja a zavarokért. Sokan úgy vélekednek, hogy az okok a távolabbi múltban keresendők. Az ázsiaiaknak (és nem csupán a Kínához hasonló diktatúráknak) ugyanis Európával és Amerikával szemben már eleve megvolt az az óriási előnyük, hogy évtizedekkel korábban felkészültek egy világjárvány lehetőségére. A szakemberek többsége biztos volt benne, hogy a civilizáció (azaz az ökológiai válság, a túlszaporodás, a globalizáció) jelenlegi körülményei közt a járványok elkerülhetetlenek. És már eleve fölkészültek rájuk. Nagyrészt digitálisan is. Ez volt a – szakmai okokból oly gyakran lenézett – kínaiak nagy előnye is. Ma már nyugati társaik mind nagyobb része van azon a véleményen, hogy a készültségi állapotot a világ kormányainak a koronajárvány megszűnte után is fenn kell tartaniuk.
Mind többen vélik úgy, hogy a járványok nem ritkulni, hanem sűrűsödni fognak. Mindenekelőtt környezeti okokból. Számos vizsgálat bizonyította, hogy – a mind kiterjedtebb állattartás, az olcsó húsok utáni hajsza, a vadállatoknak, madaraknak és rovaroknak hagyományos életterükből való elüldözése, a megfékezhetetlennek tűnő erdőirtások következtében – nem az a kérdés, hogy lesznek-e újabb járványok, csupán az, hogy mikor fognak bekövetkezni.
A következményeket pedig leghatásosabban nem a határok eltüntetése, hanem az egyes államok közti szorosabb együttműködés, azaz a társadalmi sokféleség természetes egységének tartósítása mérsékelheti, illetve teheti kezelhetővé.
Annyira, amennyire még lehet…
