Az ingyen pénz tehát fabuláció.
S az a tény, hogy az összeg nagyobbik része, mely a legrosszabb helyzetben lévő államok gazdaságának rendbetételére fordíttatik, minden, csak éppen nem önzetlen adomány. Voltaképpen arra szolgál, hogy visszaállítsa a csőd szélén álló déli államok piacainak fizetőképes keresletét. Magyarán azt a gazdasági potenciált, mely lehetővé teszi, hogy Németország és az úgynevezett fukar államok mesterségesen fenntartott versenyképességi előnyükre alapozva tovább szivattyúzhassák ki az euró milliárdokat a szóban forgó államokból.
Már többször írtam róla, hogy az egyik legjelentősebb német közgazdász, Reiner Flassbeck szakmailag kőkeményen megalapozott argumentációja szerint a déli államok nem pusztán, de még csak nem is elsősorban felelőtlen gazdaságpolitikájuk miatt adósodtak el annyira, amennyire eladósodtak. Flassbeck szerint, aki az ENSZ egyik legfontosabb gazdasági intézményének, a Világkereskedelmi- és Fejlesztési Konferenciának (UNCTAD) a főközgazdásza, az ok az, hogy Németország a német árukat a német termelékenységhez viszonyítva mesterségesen visszafogott béreknek, a helyhatósági beruházások lefaragásának és egyebeknek „köszönhetően” a déli államokban olyan árakon forgalmazta, hogy az adott árakkal lépést tartani nem tudó helyi ipar jelentős része tönkrement, a piacokat a német vállalatok nyúlták le, s amikor az ipari termelés visszaesése és a magas munkanélküliség miatt a fizetőképes kereslet elkezdett zsugorodni, a német és francia bankok „előnyös” hitelekkel siettek déli partnereik „megsegítésére”, s főként Németországba, de egyebek közt Hollandiába is továbbra dőlhetett az euró.
Az sem volt véletlen, hogy az unióhoz való társulás alapfeltétele az alacsonyan tartott adósság volt. Az eladósodott államok ugyanis Németország és az északiak számára már nem kínálhattak volna fizetőképes piacokat. A társulás után is mindenkinek szigorúan tartania kellett magát a 3 százalék alatti háztartási hiányhoz. Ha nem ez történt, kötelességszegési eljárásokat indítottak ellenük. Mármint az újonnan csatlakozottak ellen, mert Franciaországnak és Olaszországnak szabadott 3 százalék fölött is költekezni. De Flassbeck arra is felhívta a figyelmet, hogy az adósság önmagában soha nem katasztrófa, egy gazdaság fellendítését adósságokra is lehet, sőt néha elkerülhetetlen alapozni. Csakhogy a kölcsönöknek a saját gazdaság fellendítésére kell irányulniuk, s így visszafizethetőknek is kell lenniük. Azaz nem (kizárólag vagy csaknem kizárólag) a lakossági fogyasztást, s ezzel implicite az idegen import serkentését kell szolgálniuk.
Amint arra Orbán Viktor is felhívta a figyelmet, paradox dolognak tűnik, hogy az az unió, mely kötelességszegési eljárásokkal fenyegette azokat az államokat, melyek 3 százalék fölötti államháztartási hiányt halmoztak fel, most maga kergeti őket adósságba. De úgy tűnik, Orbán a mostani helyzetet is Flassbeck felismeréseire alapozva értékeli. Hajlandó elfogadni a feltételeket, de lényegi megszorításokkal. Ezek közül az egyik az, hogy a kölcsönöket az adott államok a saját gazdaságuk fellendítésére fordítsák, akár úgy is, hogy bizonyos mértékig szembe mennek az északiak gazdasági stratégiájával. A másik ok az, hogy a német vállalatok masszív beruházásaival Magyarország is bizonyos mértékig részesévé válik a német export hozadékának. Ekként Magyarország és más V4-es államok is a német stratégia haszonélvezőiévé válnak.
Ily módon az utóbbiaknak is érdekük a déli államok gazdaságának idézőjeles talpra állítása. Tehát mintha a V4-ek sem merő önzetlenségből lennének szolidárisak a déliekkel… Csakhogy az ő tényleges érdekük is a déli államok gazdaságának tényleges rendbehozatala. Nem csupán egyfajta látszólagos fizetőképesség restaurálása.
Ha a folyamat nem kölcsönösségre épül, és a déli piacok fizetőképes keresletét nem az adott államok gazdasági teljesítménye, a munkanélküliség visszaszorítása és a saját ipar fellendítése alapozza meg, az unió és benne Németország csöbörből vödörbe eshet. A jelenlegi helyzeten távlatilag a 750 milliárd sem fog lényegi vonatkozásokban változtatni. A végeredmény pedig – Flassbeck jóslata szerint a német, a holland, az osztrák gazdaság válsága (is) lesz…
Hogy a tárgyalások meggyőző eredményre vezetnek-e, kétséges. Addig, amíg a német politikum és a mögötte álló gazdasági szféra nem lesz képes Flassbecknek és társainak az érveit kendőzetlenül tudomásul venni és megvitatni – márpedig ennek sajnos alig van jele – addig hiú remény stabil, valóban összehangoltan fejlődő Európában reménykedni. A gazdaságban, ahogyan a politikában is, csupán a távlatos gondolkodásnak lehetnek reális esélyei…
A helyzet normalizálása bizonyosan nem a megfoghatatlan jogállami kritériumok „érvényesülésének” tűzzel-vassal való kikényszerítésén, hanem az államszövetség gazdasági gondjainak a valódi méltányosság alapján való rendezésén múlhat.
