Híd a földi valóság és az „örökké-valóság” között
KERÉKGYÁRTÓ IMOLA
Csupán három éves volt, amikor édesapja elhunyt, ezért édesanyjával és testvérével előbb az anyai nagyapához Besztercebányára költöznek, onnan Újpestre, majd végül Szászsebesre. A nagyenyedi református kollégiumban végezte el az első és második gimnáziumi osztályt, majd pedig Kolozsvárra költöztek, ahol – Járosi leírása – szerint édesanyja havi 17 forintból tartotta el a két gyermeket, és dolgai eladogatásából taníttatta őket, akik közül Andor nemcsak a református gimnáziumot látogatta, de a konzervatóriumban zongorázni is tanult. Leírása szerint édesanyja volt az, aki a lelkészi pályára irányította, ugyanakkor az olvasást is ő szerettette meg vele. Édesanyjáról azt írta, hogy nagy műveltségű volt, ismerte a magyar irodalmat, kedvence volt Arany, Petőfi, Jókay, Mikszáth, Herczegh. Ezen felül kitűnően ismerte az oroszokat, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Turgejevet, Puskint, tanult németül, franciául. Mindennek hasznát Járosi felismerte saját életére nézve. Látta, érezte, hogy édesanyjának ez a fajta neveltetése, széleskörű ismerete alkalmassá tette őt fiainak gondos nevelésére. Édesanyja hitét az ortodoxia és pietizmus jelzőkkel jellemzi, amelynek hatása volt saját személyiségének, hitének fejlődésére nézve is. Ehhez járult hozzá a „kolozsvári református kollégium kitűnő, tradicionális és mégis haladó iránya”. 1916-ban érettségizett. Teológiai tanulmányait az eperjesi teológián végezte 1916 őszétől 1919 tavaszáig, „mikor is a csehszlovák uralom akadémiánkat megszüntette”. Tanulmányait a kolozsvári református teológiai fakultáson fejezte be. Kolozsvári tanulását az akkori evangélikus gyülekezet lelkésze, dr. Kirchknopf Gusztáv tette lehetővé, ki anyagilag is támogatta. Két szemesztert, 1922-23-ban a marburgi egyetemen töltött, ahol filozófiát, pedagógiát, rethorikát, theológiát hallgatott. Valószínű ott ismerkedett meg hathatósabban a liturgiai reformmozgalmakkal, amelyek felkeltették a liturgia iránti érdeklődését. A német evangélikus liturgiai reformmozgalmak címmel átható tanulmányt is írt. Ugyanakkor 1931-ben elnyerte a magántanári képesítést gyakorlati teológiából, 1941. október 19-étől pedig esperese lett az Erdélyi Egyházmegyének. Tagja volt az egyetemes egyház teológiai és liturgikus bizottságának, elnöke a tiszai egyházkerület lelkészgyűlésének. Tagja volt a Pásztortűz–bizottságnak, az Erdélyi-Irodalmi Társaságnak, tiszteletbeli tagja a Frankenberg Körnek. 1929. április 7-én vette feleségül Brandt Laurát. Két gyermeke született, Margit és Andor, akit kiskorában betegség miatt el is vesztettek.
Ha Járosi Andor személyét az önéletrajza, a kortársai, barátai róla való visszaemlékezéseinek alapján próbálom megeleveníteni magam előtt, akkor ezt csak csodálattal és álmélkodással tudom megtenni. A ránk maradt emlékképekből olyan személy körvonalazódik előttünk, aki egy percet sem töltött tétlenül egész életében. Olyan érzést kelt, mintha nem csak napi huszonnégy órával kellett gazdálkodnia, hanem sokkal több állt volna rendelkezésére. Kérdésként fogalmazódik meg bennem, hogyan tudott annyi és olyan sok különféle dologgal foglalkozni. A gyülekezetben végzett szolgálata mellett tanított, többféle bizottságban, folyóirat szerkesztőségében tag volt, színházba, operába járt, és a látottakról, hallottakról kritikát írt, beszerezte és tanulmányozta a kor legújabb kiadványait mind irodalom, művészet, mind teológia és filozófia terén is, és arról, amit olvasott recenziót írt. Mindezek mellett rendszeres kapcsolatot ápolt korának íróival, költőivel, tanár társaival, újságírókkal, neves erdélyiekkel, lelkésztársaival. Ugyanakkor lelki atyja, vezetője, irányítója vagy épp gondviselője tudott lenni annak, aki hozzá fordult, vagy akin felismerte, hogy szüksége lenne rá. Mindezt egy olyan korban, ahol az információ nem pár gombnyomásra volt tőle.
Benkő Timea a Járosi Andor-modern lelkipásztor és a kultúra hőse című írásában, amely az általa szerkesztett Járosi Andor írásait tartalmazó kötetben jelent meg ezt írja: Járosi Andor folyóiratokban közölt írásainak gyűjteményében változatos tematikájú és műfajú írásokat találunk. Írásaiban egyrészt előttünk áll a két világháború közötti európai és az erdélyi művelődés keresztmetszete, valamint a korszak társadalomrajza egyaránt. A cikkekből megtudjuk, hogy mit olvasott az „intelligencia”, a magyar értelmiség, milyen zenét hallgatott koncerttermekben és a templomi egyházzenei hangversenyeken, de arról is tudomást szerzünk, hogy milyen színdarabokat tűzött műsorára a kolozsvári magyar színház, illetve milyen képzőművészeti alkotások készültek abban a korszakban.
Egyházi, teológiai írásaiban megismerkedhetünk egyrészt az egyházi irodalom akkori termékeivel, másrészt tudományos igénnyel vázolja fel a korabeli teológiai kérdéseket, teológiai irányzatokat. Bámulatba ejtő Járosi Andor olvasottsága, általános vagy inkább átlagon felüli műveltsége. A teológiai irányzatok között éppen olyan jól tájékozódott, mint az irodalmi műfajok és stílusok világában. Színikritikáiban a színdarabok irodalmi kritikáján kívül hozzáértő szakszerűséggel véleményt mondott a rendezésről, valamint arról is, hogy a díszletek és a teljes színpadkép mennyire illeszkedik az egyes darabok stílusának jellegzetességéhez. Híd volt ő a közélet és a vallásos irodalom között. A leggyakrabban humanitásával magyarázzák ezt a jellemvonását. Pedig minden – közélet, irodalom, politika, tudományosság, oktatás, nevelés és teológia – szolgálatot jelentett számára. Azt a szolgálatot jelentette, amihez az Istenfiúság-tudatából kapott indíttatást és erőt. Minden körülmények között, minden helyzetben a rábízottakat minden tehetségével szolgáló „Andor bácsi” és „Andorka” volt egyszerre. Ha kellett, a közéletbe vitte be ezt a lelkiséget, amikor anélkül, hogy vallásosságát másra erőltette volna, értékközvetítő vallásos jellegű műveket ismertetett az Erdélyi Helikonban vagy a Pásztortűzben. Ugyanezt a másként gondolkodókat elfogadó lelkületet tolmácsolta gyülekezete, egyháza felé is, amikor az egyház életébe becsempészte a közélet kérdéseit, különböző művészeti alkotások bemutatását, vagy amikor a templomokban nemcsak Igét hirdetett, hanem felolvasásokat, zenei hangversenyeket is szervezett. Járosi Andor élete és munkássága híd a földi valóság és az „örökké-valóság” között is. Úgy élt, úgy írt, úgy prédikált vagy társalgott, úgy tudott meghallgatni vagy segíteni, hogy mindebben környezete éppúgy, mint olvasói megérezhetik az Örökkévaló erejét, a transzcendens jelenvalóságát.
Koren Emil így vall róla: „Szüntelenül lázasan sok tennivalója volt. A munka, az erdélyi felelősség súlyos, emésztő lánggal égett benne mindig. (…) Ha volt egy szabad félórája, cipelt a kávéházba. A forró fekete szürcsölése közben – rajongott a jó kávéért! – szédületes tudásának gazdag gyöngyeit szórta előttünk a levegőbe. (… ) A kicsi fehér templom vastag falú sekrestyéjében megnyílt előttünk a teológia világa, mert ő beszélt. Csodálatos érzékkel tudott szemet nyitogatni problémák felé. Utolérhetetlen karizmája volt arra, hogy gondolkozni tanítson.” (Koren Emil, in: Járosi Andor emlékezete 453.)
Talán ennek a gondolkodni tanításnak volt olyan nagy hatása tanítványaira, a lelkészekre, akinek nevelésében szerves és aktív részt vállalt. Ez a gondolkodni tanítás járulhatott hozzá ahhoz, hogy nem csak benne érlelődött meg az igény arra nézve, hogy egyházunk lecsupaszodott, nagyon egyszerűvé vált istentiszteleti rendjének reformra, megújulásra van szüksége.
Neki és az általa inspirált tanítványoknak, lelkészeknek köszönhető, hogy mi a mai Románia területén élő evangélikusok vasárnaponként ilyen szépen felépített, liturgikus istentiszteleti rend keretében gyűlhetünk össze Istent dicsérni. Anélkül, hogy liturgikai eszmefejtegetésbe bocsátkoznék, ennek az istentiszteleti rendnek különlegességét a céljában tudnám meghatározni. A cél az volt, hogy az istentisztelet Isten és ember találkozási helye legyen.
Járosi szerint az istentiszteleti liturgiában találkozik Isten és ember, és ez a találkozás dönti el életét, magatartását. Az elnyert megújulás alkalmassá tesz a mártíriára, a szenvedések közti bizonyságtevésre, a diakóniára, a szeretetszolgálatra. A liturgia, bizonyságtétel és diakónia az egyház hármas megnyilatkozása, s szorosan összetartoznak. Minél mélyebb az Istennel való találkozás, annál nagyobb a bizonyságtevés és szolgálat. Épp ezért számára a kérdés az volt, hogy miképpen állhat az istentisztelet Isten igéjének a szolgálatába, és a forma hogyan segítheti elő a találkozást. A kérdésre kapott válasz pedig azt mondta, hogy vissza kell térni az ősi formákhoz, melyek az ige szolgálatából fakadtak. Járosi vallotta, hogy az ige maga teremti meg kifejezési formáit, és minél komolyabban vették, annál inkább gazdagodott az istentiszteleti élet is. Járosi egy olyan istentiszteleti rend tervezetet alakított ki, melyben helyet kapnak a reformtörekvések igazságai, az őskeresztyén és Lutheri istentisztelet értékei. Annak az istentiszteleti rendnek vetette meg alapjait, amelynek bevezetési folyamatát a történelem viszontagságai miatt kialakult és változó egyházi struktúra bár látszólag akadályozott, de Járosi türelme, meggyőződése, végül az ő hiányában, tanítványainak lelkesedése mégis célba vitt.
Hogy miért állhatott éppen Járosi Andor a liturgiai mozgalom élén, hogy gyermekkori élményei, a felvidéki liturgia, tanulmányútja miként alakították vallásosságát és teológiai nézeteit, megmagyarázza az életrajza. Ezen körülmények között minden adott volt ahhoz, hogy Járosiban, az elszegényedett liturgia láttán, az ősi, lutheri liturgiához való visszatérés vágya megérjen. Ezen felül pedig személyisége, kisugárzása, tudományos pontossága, nem utolsó sorban pedig megvallott és megélt hite sok tanítványában is felélesztette ezt a vágyat, és megnyert ennek az ügynek.
Id. Kiss Béla tanúsága szerint Járosi felvidéki származása, németországi tanulmányi éve, Kolozsvárra kerülve pedig a Lutherhez kapcsolódó tudományos munkássága hozzájárult ahhoz, hogy Járosi rádöbbenjen arra: „az istentiszteleti forma kérdés nem „formai”, külső, esztétikai, hanem belső, lényegbe vágó, tartalmi kérdés, az egyház életének legfontosabb megnyilatkozása.”
Járosi írásait olvasva, a róla szóló emlékezéseket, tanúságtételeket lapozva azt láthatjuk, hogy úgy, ahogyan liturgiai törekvéseiben az egységre, a tartalom-forma egységére, az Isten jelenlétének megmutatására törekedett, így egész élete ezt az egységet sugározza.
Valóban Járosi Andor élete és munkássága híd volt a földi valóság és az „örökké-valóság” között.
(A szerző evangélikus lelkész)
Borítókép: Járosi Andor a kolozsvári evangélikus-lutheránus templomban ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR/SZABÓ DÉNES/ARCHÍV
