Végéhez ért az idegenség fesztiválja
Általában tíz napra van szüksége egy-egy próbafolyamat kezdetén Andriy Zholdak ukrán rendezőnek, hogy megszokja a társulatot, amellyel éppen dolgozik, s hogy a tagjai is megismerjék őt. Nem tartozik azok közé, akik már eleve egy világos rendezői koncepcióval érkeznek, s pontosan tudják, hogy mit hogyan szeretnének megvalósítani, ezek a dolgok kialakulnak majd közben, viszont valamilyen módon egymásra kell hangolódniuk a színészekkel – mesélte a Macedón Nemzeti Színház Élektra című előadásának közönségtalálkozóján. Hogy minél közérthetőbben tolmácsolja a színészeknek mindazt, amire készül, egy hétig filmeket néztek – többek között Antonionitól és Bergmantól –, és különböző szövegeket olvastak, Robert Musil és Dosztojevszkij művei is előkerültek. – Adott pillanatban azt mondta az igazgató, hogy mégiscsak az Élektrával kéne foglalkozni, viszont szükség volt erre a felkészülésre: én eleve a sajátos módon próbálom elmagyarázni a színészeknek, hogy mit akarok. Az érdekel, hogy a 21. században miről és hogyan érdemes színházat csinálni. Nagyon nehéz rátalálni a megfelelő nyelvezetre, az első próbán még nem tudom, hogy miként lenne a legmegfelelőbb – hangsúlyozta.
Sok színész lépett ki időközben a projektből, ezt azonban korántsem tartja problémának, jóval fontosabb, hogy kettejük döntése legyen az együttműködés, a színészé és a rendezőé, akárcsak a csóknál – ahhoz sem lehet egyoldalúan hozzáállni. A casting során nehezen talált rá a megfelelő címszereplőre, ráadásul a színésznőnek, akit kiválasztott, nemsokára eltört a lába, így új Élektra után kellett nézni. Második körben Darja Rizova mellett döntött, azonban állandó konfliktusban voltak az első hónapban, elmondása szerint úgy viselkedtek, mint két kutya, pár nappal a bemutató előtt lettek csak barátok. Adott ponton azt kérte a színésznőtől, hogy tegyen úgy a próbán, mintha a kutyája lenne, teljes mértékben adja át neki a hatalmat önmaga fölött.
– A színészek többsége imádja, ha improvizálhat, mert az eleve szabadságot ad nekik, én azonban nem szeretem az ilyesmit. Olyan rendező vagyok, aki semmi szabadságot nem hagy a színészeinek. Csak semmi improvizáció, minden másodpercet megrendezek – fűzte hozzá.
Mint kiderült, két évvel ezelőtt, a szkopjei bemutatón nagyban hasonlított a közönség reakciója a mostani kolozsvári előadás fogadtatásához, a közönség soraiból többen rendre elhagyták a nézőteret. Azóta viszont nem jellemző az ilyesmi, általában telt házzal játsszák az erőszaktól, lövöldözéstől korántsem mentes produkciót. Márpedig a rendező nem riad vissza ezektől a dolgoktól, úgy tartja, jobb, ha a színpadon ölik egymást az emberek, mintha a való életben tennék. Vallja: elsősorban saját maga számára készíti az előadásokat, majd az istennek és az ördögnek, valamint néhány barátjának, akik mindent pontosan értenek.
Andriy Zholdak, akinek a nevéhez fűződik a nagyszebeni Radu Stanca Színház Élet egy idiótával és Othello című előadása is, hamarosan a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatával dolgozik együtt, Henrik Ibsen Rosmersholm című, kevésbé ismert művét jövő márciusban tervezik bemutatni.
*
Rodica Mandache számára már diákkorában a szakma csúcsát jelentette a bukaresti Bulandra Színház; megtisztelve érzi magát, hogy ezúttal is ott játszhat, Andrei Șerban felkérésének is nagyon örült – nyilatkozta a színésznő szombaton délelőtt, A szecsuáni jóember című előadás beszélgetésén. Boldogan nyugtázta, hogy fiatal társulattal dolgozhatott együtt egy olyan produkcióban, amelyre minden alkotótárs kincsként tekint, olyan, mintha a gyerekük lenne.
A színésznő kitért arra is, hogy szinte minden este színpadra lép, leginkább viszont ezt az előadást várja, amelyben az Első isten és Jang asszony karakterével azonosulhat – megtisztítja a lelkét és erőt ad ahhoz, hogy a teendőit végezni tudja. Különleges ajándékot kaptak a munkafolyamat alatt a rendezőtől, aki el tudja hitetni, hogy ott van a föld közepe, ahol éppen vannak, s hogy a világ éppen ettől az előadástól megy tovább.
Ana Covalciuc (Tulajdonosnő) szabadúszóként több színházzal együttműködik, de amikor Brecht művét játsszák, ő is a Bulandra tagjának érzi magát, nyugtázta.
*
Ahogyan a neve is jelzi, színházi laboratóriumként határozza meg magát az 1989-ben létrejött bolgár Sfumato Theatre Laboratory, amely az OOOO – Gogol álma című előadással vendégszerepelt pénteken a fesztiválon. Az alapítók, Margarita Mladenova és Ivan Dobchev szándéka szerint a kísérletezésre és az innovációra fektetik a hangsúlyt, jelentős figyelmet fordítva a fiatal alkotók munkájára.
A szombat délelőtti találkozón az író-rendezők felidézték, hogy a sfumato, amelyet először Leonardo da Vinci alkalmazott, a reneszánsz festési mód azon technikáját jelöli, amely kerüli az éles és a lágy részleteket, a sötét árnyalatokból észrevétlenül vezet át a világos árnyalatokba avagy fordítva, vagyis feloldja a kontúrokat – a végeredmény pedig a párás lágyságú festői előadás, amely a mostani produkciójuknak is sajátja, mintegy keresztezve az „itt” és az „ott”, a „most” és a „mindig” dimenzióját.
Nem csupán Gogol szövegeit dolgozza fel, hanem egyúttal a színházi műhely felfedező útját is kivetíti, amelynek során előzetesen a szerző világában kutakodtak. Mint kifejtették, nagyon fiatal a közönségük, a társulat pedig azon kevesek egyike – ha nem az egyetlen –, akik nyitottak a nem konvencionális színházcsinálás iránt Bulgáriában. Az igazi színházi találkozás lényegét abban látják, hogy az alkotók gondolnak valamire, a nézők pedig jóval mélyebben élik meg a látottakat, mint ahogy ők azt a munkafolyamat közben elképzelték. Lehetőséget ad a továbbgondolásra, az egyéni értelmezési módozatok megteremtésére mindaz, amit alkotnak, figyelmük ugyanis elsődlegesen az egyén befelé fordulásának végtelen lehetőségeire, a meditatív koncentrációra irányul.
*
Egy erdélyi és egy magyarországi színésznő, Skovrán Tünde és Ubrankovics Júlia hozta létre Amerikában a J.U.S.T. Toys Productions nevű produkciós céget, amelynek első megnyilvánulását, a Saviana Stănescu műve nyomán készült Toys: A Dark Fairy Tale (Játékok: egy sötét tündérmese) című előadást szerdán és csütörtökön láthatta a fesztivál közönsége a Reactor kísérleti és alkotóműhely székhelyén. A péntek délelőtti beszélgetésen egyebek mellett arról is szó esett, hogy a marketingtől kezdve a díszletépítésen át az anyagi feltételek megteremtéséig mindent ketten intéztek; egy év kemény munkájába telt, mire sikerült összekovácsolni a dolgokat.
Skovrán Tünde kifejtette: Los Angelesben nehéz független színházat működtetni , főleg akkor, ha nem sorakoznak egy-egy produkció mögött nagy nevek, akik bevonzanák a közönséget és a potenciális támogatókat. – A legtöbben azért mennek Los Angelesbe, hogy egyszer csak felfedezzék őket, ehhez képest mi nem vártunk addig, felfedeztük magunkat – mondta a színésznő, aki 2005 szeptemberétől volt tagja a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának. A hollywoodi rendszer megtapasztalása, önmaga határainak tágítása érdekében döntött úgy, hogy szerencsét próbál az amerikai filmiparban, ennek ellenére továbbra is színházi színésznek tartja magát, az életében mindkét forma jól megfér egymás mellett.
A soproni születésű Ubrankovics Júlia, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után Hamburgban, Berlinben, New Yorkban és Hawaiin is élt, valamint Budapesten, Berlinben és Grazban is dolgozott együtt Bodó Viktor rendezővel, egy amerikai–magyar vállalkozási ösztöndíjjal ment ki Amerikába 2009-ben. A filmrendszer összeomlását tapasztalva nem volt kedve Magyarországon maradni, úgy érezte, „nőni szeretne valamerre“. Három évvel ezelőtt találkozott odakint Skovrán Tündével, és elhatározták, hogy olyan előadássorozatot hoznak létre, amelybe kelet-európai és amerikai művészeket egyaránt bevonnak, ehhez pedig szükség volt a produkciós cégre. Bizakodóak a jövőre nézve mindketten, úgy vélik, a következő előadásnál már könnyebb helyzetben lesznek. Olyan tekintetben is elégedettek, hogy a mostani előadás révén sikerült több réteget bevonzani a színházba, a darab tükrében pedig napi szinten megtapasztalt jelenségekre irányíthatták a figyelmet.
Tompa Gábor színházigazgató, az előadás rendezője arról beszélt, hogy egy marseille-i felkérés kapcsán már korábban elkezdett foglalkozni a szerző első angol nyelvű darabjával. Az a projekt közben abbamaradt, most viszont ismét elővette a művet, s igyekeztek megszabadulni a benne lévő ideologikus részektől. – Számomra arról is szól ez a szöveg, hogy aki kivándorol vagy több időt tölt el Amerikában, annak előbb-utóbb kialakul egy másfajta énje. Megjelenik a reflex, hogy felejtsük el a múltunkat. Minél jobban próbál menekülni az egyik identitásától, annál inkább üldözi ez a reflex, olyan, mint egy rémálom – hangsúlyozta a rendező. Hozzáfűzte: nem akarta eldönteni, egyértelműsíteni a két nővér esetében, hogy mindegyikük a másik negatívját testesíti-e meg avagy ugyanazon személyiség két arcát látjuk. Az előadás díszlet- és fénytervét is Tompa Gábor tervezte, rendezőasszisztensként és hangtervezőként pedig korábbi tanítványa, Kate Jopson segédkezett.
