Biztatott Reményik Sándor soraival.
És ama láng birtokosa, őrzője és továbbadójaként, művészfeleségével, Klárikával együtt, a költő születésének 130. évfordulóján, tiszteletére emlékkiállítást rendezett. Akkor, amikor az erdélyi és kárpátmedencei képzőművészeket mágnesként vonzó, általuk megálmodott, létrehozott és működtetett Zsoboki Alkotótábor is ünnepelt: megalakulásának negyedszázadosan kerek évfordulóját.
S hogy mindez a Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány égisze alatt történt, korántsem véletlen, hiszen ennek megálmodója és alapítóelnöke is Essig József, és annak a szinte megszámlálhatatlan, irodalmi-művészeti rendezvénynek, emlékkonferenciának a szervezője, amelyet művelődési életünk jeles személyiségei hitelesítettek jelenlétükkel, közreműködésükkel.
De olyan felbecsülhetetlen kincs birtokosa is, mint azok a képsorok, amelyek az 1989 decemberi események kolozsvári történéseit örökítik meg. Az eseményét, ami nemcsak az ország, hanem saját életét is gyökeresen megváltoztatta. Hiszen a fazekasvarsándi evangélikus lelkészi családba született Essig József ugyancsak göröngyös utat járt be addig, amíg derékba tört teológiai karrierje, majd művészi kísérletei után a szó legszorosabb értelmében kiteljesedhetett.
Csép Sándor nyitotta meg számára a siker felé vezető utat, aki 1990 elején a szárnyait éppen csak bontogató kolozsvári tévénél operatőri állást biztosított számára. Innen indult az az egyenesen felfelé ívelő pálya, amely aztán megannyi, nemzetközi megmérettetésen is díjat nyert fotók és filmek sokaságán keresztül vezetett el a közösségi elismerés csúcsait jelentő emkés Janovics Jenő-díjig és az anyaországi Magyar Arany Érdemkeresztig.
Ezek azonban puszta tények csupán, amelyek indokolják ugyan az elismerést, de vajmi keveset árulnak el abból a fölöttébb összetett emberi nagyságból, melegségből, baráti segítőkészségből, szerénységből, ami Jóskát jellemezte.
Mindenki szerette, s ezt csak nagyon kevesen mondhatják el magukról.
Ő maga is már érett férfikorban sajátította el kitartó következetességgel a mesterség rejtettebb titkait, hogy aztán tudását, tapasztalatait a legnagyobb önzetlenséggel adja át ifjabb pályatársainak. A fiatalok szeretett Jóska bácsija volt ő, aki nyugdíjazása után is lankadatlan hévvel dolgozott tovább, örökítette meg társadalmi, művelődési életünk jelentős eseményeit, készített portréfilmeket a kultúra és tudomány nagyjairól, jelenítette meg erdélyiségünk lényegét, játszott meghatározó szerepet évszázados erkölcsi, művészi, művelődési értékeink védelme, továbbadása terén. És hozta létre a Reményik Sándor Galériát, valamint az otthona alagsorában kialakított, sikeresen működő Stars Galériát.
Amit pedig a Barabás Miklós Céh köszönhet neki, egyenesen felbecsülhetetlen. Olyan mozgóképi céhtörténet fűződik nevéhez, amely pótolhatatlan, amely nélkül a BMC jóval szegényebb lenne. Elmaradhatatlan résztvevője és képi krónikása volt rendezvényeinknek. Az elismerő oklevél, amellyel céhünk kitüntette, vajmi kevés ahhoz képest, amivel tartozunk neki. Részünkről és az egész erdélyi és anyaországi magyarság részéről viszont annál többet jelent az a kitüntető szeretet és tisztelet, amely kedvesen imbolygó, mindenütt felbukkanó, felvevőkészülék mögé rejtőző alakját övezi. Mert ilyen volt Ő. Halk szavú, szerényen, szépen meggyőző, mindig másokat előtérbe helyező, a köz érdekeit önzetlenül, anyagi juttatások nélkül is híven szolgáló apostola szűkebb és tágabb családjának. Hogy most a végső beteljesülés pillanataiban Dsida Jenővel együtt ő is elmondhassa: „Megtettem mindent, amit megtehettem”. Hiszen egy lángot adott, amit immár nekünk kell ápolnunk és továbbadnunk.
Drága Jóska, elmentél, de emlékedet az általad gyújtott öröktűz élteti tovább.
Nyugodj békében!
