„Igazából több vagyok, mint amit meg tudok mutatni önmagamból...”

– Marosvásárhelyen születtél, tanultál és diákéleted során, egy egész tanévre szóló amerikai tanulmányi ösztöndíjat elnyerve, gyakorlatilag gyermekfejjel, egyedül, hosszú időre kiutaztál az Egyesült Államokba tanulni.

– Fontos periódus volt számomra életemnek ez az időszaka. A Bolyai Farkas Elméleti Líceum biológia-kémia osztályába jártam, mivel a szüleim az orvosi pálya felé szerettek volna terelgetni. De amikor felmerült a pályaválasztás kérdése, én már tudtam, hogy a színészi hivatás lesz számomra a legmegfelelőbb, noha a jogászi életpálya lehetőségével is kacérkodtam egy ideig, sőt felvételiztem, majd be is jutottam annak idején a jogi karra. A Nyilt Társadalom Alapítvány ösztöndíjasaként, az 1997-es tanévben, középiskolás cserediákként utaztam ki Michigan államba, ahol eleinte eléggé elveszve éreztem magam, míg fel nem fedeztem, hogy a lakóhelyem közelében működik egy csodálatos ifjúsági színház. Nem színjátszókörként működött, hanem – innen nézve luxus körülmények között – másfél-két hónapig tartó színésztanfolyamokat, kurzusokat tartottak ott. Ugyanakkor profi szintű előadásokat hoztak létre úgy, hogy a színház igazgató-rendezője a helyi újságban castingokat hirdetve kiválogatta a jelentkező fiatalok közül a tervbe vett produkció szereposztását. A rendező mellett egy színész-koreográfus és egy díszlet tervező-kivitelező is dolgozott, így nagyon kicsi stábbal, de annál több lelkes gyermek- és fiatal színésszel nagyon színvonalas előadásokat tudtak létrehozni, évente akár többet is. Engem is beválogattak két produkciójukba és ez meghatározó élménynek bizonyult számomra, amely azt eredményezte, hogy hazatérve, érettségi után – nem kimondottan csak ennek a hatására, de ezzel az alapozással felvértezve –, úgy döntöttem, hogy a Szentgyörgyi István Művészeti Egyetem színész szakára fogok felvételizni. 

– Ott, az egyéves amerikai tartózkodásod alatt fejlesztetted tökéletesre az angol nyelvtudásodat, vagy már úgy vágtál neki az útnak? Azért kérdem, mert az angol mellett németül, románul és olaszul is, akár tolmácsként, fordítóként is megállod a helyedet.

– A „tökéletes” az túlzás, de igen, már itthon is elég jól beszéltem angolul. Én akkor kezdtem az ötödik osztályt, pont az 1989-es forradalom után, amikor beindultak az intenzív nyelvosztályok az iskolákban és én pedig intenzív német osztályba kerültem. Ezzel egyidőben vezették be nálunk a kábeltévét, amelyen a német adók nagyon sok amerikai sorozatot vetítettek, persze német szinkronnal, ami az én nyelvtudásomat roppant hatékonyan fejlesztette. Az olasz nyelvet pedig középiskolásként kezdtem el tanulni az iskolában. Ellentmondásos módon azt beszélem legkevésbé, viszont arról van hivatalos nyelvvizsgám, vagyis „papírom” is.

– Az egyetemi évek benyomásai miként határozták meg a további utadat?

– Két osztályvezető tanárunk is volt a színin, Killár Kovács Katalin és Lohinszky Loránd személyében. Sokat elégedetlenkedtem egyetemi éveim alatt és gyakran morfondíroztam azon, hogy valóban ott van-e az én helyem. Csak az nyugtatott meg, hogy volt osztálytársaim közül is sokan így éreztek, attól függetlenül, hogy milyen szakra és hova, itthoni, vagy külhoni egyetemre jutottak be. Ez a bizonytalanság-érzet főleg másodéven csúcsosodott bennünk.

– A színészi okleveled megszerzése után a marosvásárhelyi Tompa Miklós Színházhoz kerültél, majd két év elteltével átszerződtél a kolozsvári társulathoz. Mi hozott, vonzott át téged Kolozsvárra?

– Talán az, hogy szerettem volna máshol is élni. Amerikai tanévemet leszámítva az egész addigi életemet Marosvásárhelyen töltöttem, és egy adott ponton úgy éreztem, hogy ebből valahogy elegem lett. Változásra vágytam és mivel a kolozsvári színház színvonalát művészeti vonatkozásban mindig is kiemelkedőnek találtam, úgy gondoltam, hogy megpróbálok átszerződni ide. A döntést tett követte, és azóta is, immár közel két évtizede a kolozsvári színház tagja vagyok. 

– Úgy tűnik, jó döntésnek bizonyult ez, hiszen számos díjban és elismerésben részesültél az itteni pályafutásod alatt, kétszer is voltál Uniter-díjra jelölve. Ezek mindig jó visszajelzéseknek, megerősítéseknek, impulzusoknak számítanak egy művész számára.

– Igen, nyilván, de a díjaknál mindig fontosabbnak éreztem azt, hogy részese lehettem az illető előadás próbafolyamatának, amiért az elismerést, vagy jelölést kiérdemelhettem. Gondolok itt például a Robert Woodruff által rendezett Születésnap című előadásra, amely szerintem különösen jól sikerült produkció volt, nagyszerű érzés volt játszani, létezni ebben. Nagyon jó volt ezzel az idősebb generációhoz tartozó amerikai rendezővel találkozni, megismerkedni és együtt dolgozni. A díj, vagy a jelölés mindig váratlan ajándék, meglepetés, színészként az ember nem is gondol arra, hogy az ő munkája abban az előadásban megérdemel egy ilyesfajta kiemelést. Inkább az előadás és a próbafolyamat dinamikáján érzi azt, hogy most kiemelkedően jó produkció részese, létrehozója, társ-, alkotóeleme lett. 

– A jó pap holtig tanul, míg a jó színész igyekszik minél több workshopon részt venni. Valóban olyan műhelytitkokat lehet ott elsajátítani, amelyeket nem tanítanak az egyetemen, vagy amit az állandó színpadi jelenlét és gyakorlat során sem lehet megszerezni? Vagy inkább csapatépítő-jellegű tevékenységek ezek, ahol új (szak)embereket lehet megismerni, új benyomásokra lehet szert tenn, új kihívásoknak lehet megfelelni?

– Végül is most mindent felsoroltál, ami fontos és igaz a workshopokkal kapcsolatosan. Nem feltétlenül szükségesek, vannak olyan nagyszerű és kiváló színészek, akik vígan megvannak nélkülük. Nekem azért volt szükségem ezekre, mert sokáig kísértett a gondolat, hogy igazából több vagyok, mint amit meg tudok mutatni önmagamból. Éreztem, hogy rendelkezem másféle minőséggel bíró kifejezési eszközökkel is, mint amit általában meg tudtam jeleníteni a színpadon, de azt a lelkiállapotot, amely ezt a kifinomultabb kifejezési módot létrehozta, nem mindig tudtam újból létrehozni, reprodukálni magamban. Ennek az irányítási módját kerestem önmagamban, legelsősorban azt, hogy min múlik mindez, illetve, hogy milyen szemléletbeli váltásokra van szükségem ahhoz, hogy megtanuljam, elsajátítsam ennek a technikának a finomhangolását. Keresés, belső kutatás és utazás is ez a folyamat. 

– Közösségi ember vagy? Könnyen beilleszkedsz egy ilyen workshopon a számodra idegen előadóművészek ad hoc jellegű közösségébe? 

– Ez soha nem homogén közösség, a résztvevők általában máshonnan érkeznek és ha esetleg már ismerjük is egymást, az az alapélményünk, mintha először találkoznánk. Mindenki azért vesz részt egy ilyen képzésen, hogy valamit megtudjon saját magáról, felfedezzen valamit olyasmit a színpadi létben, amit addig még máshol, máskor nem tapasztalt meg. 

– Ez a fajta kísérletezés úgy tűnik, jellemző rád, mivel a mindennapi színészi munkád mellett kipróbáltad már magad mint dramaturg, rendezőasszisztens, dalszövegíró és filmszínész is. 

– Ezek inkább csak alkalmi lehetőségek voltak. Úgy fogalmaznám meg, hogy volt olyan is, hogy egy előadás létrehozásában dramaturgként tevékenykedtem, viszont meghatározó élmény volt számomra az, hogy rendezőasszisztens és tolmács lehettem Matthias Langhoff két produkciójának a létrejöttekor. Egyre inkább foglalkoztat mostanában a drámaírás, olyannyira, hogy be is iratkoztam a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírói mesterkurzusára. A filmes karrieremet tekintve néhány filmnek a mellékszereplője, egynek pedig, a Legjobb tudomásom szerint című, 2020-ban bemutatott magyar filmdrámának az egyik főszereplője voltam. Nyilván, fontos tapasztalat és rendkívüli élmény volt részt venni ebben a filmes munkában, de az én igazi életelemem és életterem továbbra is a színpad marad. Ezzel nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy választás előtt állok, és a színház mellett döntök. A színház az, ami van, a film pedig kiváltság, különleges lehetőség, ami vagy jön, vagy nem. Nem rajtam áll.

– Most zajlott a Kolozsvári Magyar Színházban az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál 9. kiadása. Két egymásutáni nap is felléptél egy-egy előadásban, így nemcsak külső, hanem belső optikából is követhetted, nézőként és aktív résztvevőként is megélhetted a fesztivált, a találkozás örömét a külföldi színészkollégákkal és az általuk bemutatásra elhozott előadásokkal. 

– Nagyon szeretem, ahogy ilyenkor megnyílik és pezsgő élettel telik meg a színház, a külföldi meghívottak mellett belföldről, más városokból, más erdélyi színházaktól is érkeznek nézők és kollégák előadásokra. Jó alkalom ez arra, hogy más szemléletetekkel szembesüljünk és arra is, hogy nyomon követhessük, milyen művészi irányvonalakat követnek más európai társulatok. Ezt a pezsgést, a többrétegű találkozásokat, a kerekasztal-beszélgetéseket a fesztiválokon kívül a Livingroomok által tápláljuk. Ezeket a számomra nagyon fontos és kedves művészeti akciókat közel tíz éve indítottuk el, majd a Covid-járvány miatt, néhány évnyi kihagyás után most újrakezdtük. Az általunk szervezett Livingroomok lényege az, hogy megpróbálunk megteremteni egy olyan alkalmat, amikor közvetlen és kötetlen keretek között tudunk együtt lenni közönségünkkel, mindazokkal, akik kíváncsiak ránk és a munkánkra. Olyan ez, mintha vendégségbe jönnének hozzánk a nézők, mivel ilyenkor megvendégeljük őket helyben készült ennivalóval, élő zenével kedveskedünk nekik és nyílt beszélgetéseket kezdeményezünk. A tapasztalat azt mutatja, hogy közvetlen egymásra figyelés és diskurzus által közelítve jobban megismerjük és megértjük egymás nézeteit. Azt tapasztaltam, hogy ezek a találkozások nagyon is hatékonyan tudják javítani és segíteni az emberek közötti kapcsolatot és kommunikációt. Megragadva az alkalmat, ez úton is tisztelettel és szeretettel meghívok minden érdeklődőt ezekre az általunk szervezett, mindenki számára ingyenes találkozóinkra, ahol garantált a jókedv, a minőségi beszélgetés és a jó hangulat. Várjuk önöket, jöjjenek el!

Fotók: Bíró István/Kolozsvári Állami Magyar Színház

Borítókép: Tompa Réka