A másik út annak a következetes végiggondolása, hogy kihez szól a kritika, illetve hogy minden olvasástípus kitermeli-e a maga kritikai műfajait, értékelési szempontjait. Mindenről szól-e a kritika, amit olvasunk, vagy csak olvasmányaink erősen megrostált töredékéről? A statisztikák elég pontosan mutatják: hajlamosak vagyunk a kritikai műfajok alaptípusában előnyben részesíteni a közelit a távolival szemben ‒ Erdélyben a szűkebb régiót mondjuk Budapesthez képest, Budapesten a magyar szépirodalmat a világirodalomhoz képest, és így tovább. A kritikák pedig nem feltétlenül azokról a könyvekről szólnak, amiket sokan olvasnak, hanem azokról, amelyeket új trendek megalapítóinak, az irodalmi ízlést hosszabb távon is befolyásolónak gondolunk, röviden: döntően a (magyar) szépirodalmi igényű művekről. Miközben egyébként sok-sok világirodalmat olvasunk esetleg, vagy populáris műfajú könyveket: krimit, sciencefictiont, fantasyt, youngadult irodalmat, gyermekirodalmi műveket és ki tudja, még mi mindent. A kritikai innováció másik útja következésképpen abba az irányba is vezethet, hogy más, tágabb méretek szerint, nagyvonalúbb tipológiák szerint gondolkodjunk a kultúráról ‒ és mindezt a kritikai műfajokban is megpróbáljuk érvényesíteni. Ha például azt tűzzük ki célul, hogy az olvasóközönség szélesebb rétegeihez is beszélünk kritikusként, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szélesebb olvasóközönség olvasói szokásait.
A kultúrakép tágításának lehetősége persze beleütközik az irodalomról való beszéd rutinjaiba. Minden középiskolás megtanulja érettségi előtt, hogy melyek lehetnek egy szonett elemzésének szempontjai. Kérdés viszont, hogy mondjuk egy krimiről jól, szakszerűen beszélni milyen szempontokat feltételez.
A bölcsészkari kritikaórák egyik játékszabálya, hogy felerészben a diákok alakítják, hogy milyen művekről fogunk beszélni a félév során. Az újdonság, a primavista értelmezés kalandja minden kritikus számára fontos. Beszéltünk már az elmúlt években JoNesbø, Guillaume Musso, Kőhalmi Zoltán, Cserháti Éva és mások remek krimijeiről. Idén Richard Osman könyvén, Az eltévedt golyón volt a sor.
Richard Osman krimisorozata 2020-ban indult, A csütörtöki nyomozóklub címmel, és rögtön hatalmas siker lett Nagy-Britanniában ‒ csak J. K. Rowling és Dan Brown előzték meg őt a saját sikerkönyveikkel a korai, első megjelenés után eladott példányszámokat tekintve. Azóta további három kötet jelent meg a sorozatban, mostanra mindegyik olvasható magyarul is. Amikor a sorozat harmadik darabja, a magyarul 2022-ben megjelent Az eltévedt golyó kapcsán a kritikaírás lehetséges fogódzóiról beszélgetünk, akkor gyorsan kiderül: jóval többről van szó annál, hogy egyetlen könyv értékelését próbáljuk elvégezni.
Mire figyelhetünk, ha krimiről írunk? A legfontosabb alapszabály talán: legyünk szemérmesek a cselekmény részleteivel kapcsolatban. Ha van olyan műfaj, ahol a poéngyilkos hajlam, a spoiler veszélyes lehet, akkor az a krimi. A jó krimi valamivel meg próbál lepni bennünket ‒ ez a kezdetek óta alapelv. A krimiolvasó találgat, nyomokat követ ‒ és valamilyen cselekménybeli vagy lélektani csavar rendszerint hozzátartozik a történethez.
Ha Richard Osman könyvét nézem, akkor a kortárs krimi számos problémája felvethető rajta keresztül. A krimi ‒ paradox módon talán ‒ jelenleg az egyik társadalmilag legérzékenyebb műfaj. Egyfajta barométer, amely jelzi, hogy mi foglalkoztatja az embereket. Osman egy nagyon izgalmas szeletet szakít ki a társadalmi kérdések közül: az öregek problémáját. Nyomozói ‒ a csütörtöki nyomozóklub tagjai ‒ mindannyian hetven év fölötti luxusidősotthon-lakók. Egyfajta lakóparkot kell elképzelnünk, a vidéki, de Londontól nem túl messzire eső Angliában, ahol adott a találkozások, klubozások lehetősége, és persze az idősgondozás megfelelő szolgáltatásai is. A különböző hátterű ‒ munkás származású, illetve felső középosztályhoz tartozó ‒ „klubtagok” szépen egészítik ki egymást a nyomozások során.
Osman ezzel a választásával természetesen épít a klasszikus angol krimik világára: ne feledjük, hogy Miss Marple nyomozófigurája is kifejezetten idős korából fakadó tulajdonságai (ártalmatlan kinézete, kíváncsisága, női információszerzési technikái) révén lehetett sikeres az Agatha Christie-regényekben. Hercule Poirot, a másik Christie-nyomozó sem volt már fiatal nyomozásai idején. Ha egy 21. századi Agatha Christie-hangulatot keresünk, enyhe parodisztikus árnyalattal, akkor nyugodtan kézbe vehetjük az Osman-sorozat regényeit.
Figyelnünk kell-e egyáltalán arra, hogy sorozatról van szó? Mennyire állják meg helyüket önállóan a sorozat darabjai? Saját tapasztalatok alapján megállapítható: jól működik a belépés a szereplők univerzumába akkor is, ha történetesen a harmadik résszel kezdjük az ismerkedést. Persze valószínűleg jobban átláthatóak az utalások, ha az első, 2020-as kötettel indítunk.
A tanulság mégis az: ha krimiről írunk, soha nem egyetlen könyvről írunk. Az előzmények, illetve maga a műfaj határozza meg azt, hogy jónak ítélünk-e egy krimit. A kritikában valószínűleg nem a cselekményről fogunk beszélni, érdekelhetnek viszont bennünket a karakterek ‒ és az Osman-krimik erőssége alighanem éppen a megjelenített figurákban rejlik, illetve a finom humorban, amely körüllebegi őket. Ha egyszerre döntenénk a krimi és a brit derű mellett, akkor Osman regényeiben biztonságban leszünk.
