Azt minden bizonnyal te is észrevetted, hogy amikor elkezdődött a gyászszertartás, egyszeriben ragyogó napsütés kerekedett, úgyhogy szemlélődés közben jóleső napfürdőben is részem volt, ritka alkalom az eddigi áprilisi szinte télidőben. Egyszer csak vidám madárcsicsergéssel telt meg a kinti ravatalozó tere, mintha a temető minden énekesmadara odagyűlt volna. Magamban rögtön odaképzeltem a te Napfádat az ott lévő fák helyére, és kicsit cinkosan össze is kacsintottam a ravatal mellé állított fényképeddel. (Megjegyzem, nagyon jól sikerült fotó, jó választás volt.) Egy darabig csak egyfajta lelki mosollyal figyeltem a dolgokat, de aztán a vidámkodó madárcsicsergés közepette valami különös érzés hatására jobbra fordítottam a fejem, és tekintetem találkozott László Noémi tekintetével. Egyszerre mosolyodtunk el mindketten (pedig nem illendő ilyen helyen), rájöttünk, hogy ugyanazokra a dolgokra figyelünk, ezt egy kis jelbeszéddel egymás tudtára is adtuk.
Soó Zöld Margit: Napfa
Aztán a prédikáció kezdetén hirtelen elhallgatott a madársereg, mintha elszégyellték volna magukat, hogy épp temetésen trilláznak önfeledten, pedig biztos vagyok benne, hogy te is szívesen hallgattad őket. A gyászbeszéd vége felé persze meggondolták a dolgot, és ismét összeállt az együttes egy kis „búcsúkoncertre”.
Ekkor bekövetkezett a drámai fordulat: sötét fellegek takarták el a napot, pillanatok alatt elillant a tízpercnyi gyönyörű tavasz madárcsicsergéssel, képzeletbeli Napfával együtt. Hirtelen olyan lett az ég, mintha a te Kiszakított gyökér című munkád szökkent volna a kavargó fellegek közé.
Soó Zöld Margit: Kiszakított gyökér
A feltámadó szélben kicsit megborzongtam, de aztán arra gondoltam, milyen különös, ebbe a röpke 10-15 percbe sűrűsödött a te művészi életutad. A szinte szárnyaló, légies napfától a kiszakított gyökér drámai hangulatáig. Aztán már könnyű lélekkel indultam el veled utolsó utadra a Házsongárdban.
Köszönjük, hogy voltál nekünk, Soó Zöld Margit.
