Szeretted a szépet, és szerettél meghatódni a széptől. Szép tárgyakkal vetted körül magad, kagylókkal és gyökerekkel, festményekkel és könyvekkel. A családi örökség antik bútoraival, a vitrinesben a „kicsiséggyűjteményˮ, ami miatt az első pillanatban megszerettelek. Vagyis nem, az első pillanat a Reményik-galériában volt 2010 novemberében, a Palocsay Zsigmond emlékére rendezett tárlaton. Kiállították néhány Duna-deltás pasztelled, amelyeket a Nádiringó-Kákaláz című kötetbe adtál. Balázs fiad készséges titkárként írta fel a telefonszámod a saját névjegykártyájára, és én egy-két napon belül fel is hívtalak. „Melyik napon jönnél el?ˮ – kérdezted. „Mondjuk mit szólnál a szerdához?ˮ „Szerda? Nagyon jó! Az a kedvenc napom.ˮ „Nekem is.ˮ „Akkor szerdán.ˮ És elmentem hozzád szerdán, ajándékba pedig egy kis kék-barna kerámiakacsát vittem, aminek az aljára az volt írva, hogy Mexico. „Nahát!ˮ – kiáltottál fel. „Honnan tudtad, hogy imádom ezeket a kicsiségeket?ˮ
Elég nehéz úgy írni, hogy egyszerre neked, meg egyszerre „kívülreˮ, elvégre ez nemcsak egy levél, hanem valamiféle nekrológ is, amit mások is olvasnak. Majd Balázs kinyitja az újságot, és kijavítja benne a hibákat. Ennél többet most ő sem tehet, azt hiszem, ez a helyzet mindenkit meghalad. Nem mellékesen, háború is van, a szomszédos országban már tömegsírokat ásnak. A személyes gyász szinte meghunyászkodik ilyen horderejű tragédiák láttán. „Na, ezt már nemˮ – szinte hallom a hangodon. „Köszönöm, ebből egy is bőven sok voltˮ – mondod. És lelépsz. Betöltötted a kilencvenet, ez a kerek szám is arány- és szépérzékednek a bizonyítéka, mintha csak azért vártad volna ki, hogy örömet szerezz azoknak, akik ünnepelni akarnak. Az utóbbi évek nem teltek már olyan jól, de tudtad, hogy egy ilyen számtól mindenkinek felcsillan a szeme. Azokat ajándékoztad meg vele, akik szeretnek. Mert te is szeretted őket.
Szeretted az embereket, alapállásból, nem voltak haragosaid, ellenségeid meg végképp nem. Azt hiszem, az is fájt volna, ha kiderül, hogy irigyeid vannak. De ilyenekről nem tudtál, és én sem tudok, úgyhogy szerencsére nem tudlak elkeseríteni. Egy életen át hordoztál magadban olyan sebeket, amelyeket valakik meggondolatlanul vagy akaratlanul ejtettek benned. Például amikor a főiskolán egyik tanárod azt mondta rád: szorgalmas közepes. Vagy később egy grafikus kollégád, hogy te nem vagy igazi grafikus, mert a feketéd egy lyuk (itt a felületkezelésről volt szó). Vagy amikor gyerekkorodban azt mondták: a nővéred szép, te meg egészséges. Ezek egész életeden át tartó gátlásokat okoztak. Nem téged akarlak kiszolgáltatni, hiszen ezekről te is nyíltan beszéltél. Hanem azt szeretném, ha a te eseted tanulságul szolgálna. Hogy ne beszéljünk a levegőbe. Helyezzük bele magunkat abba, amit mondunk, hogy a hatás, amit kiváltunk, legalább annyira visszahasson ránk is. Te így alkottál. Felelősségteljesen, és sosem közömbösen.
SoóZöld Margit: Gyökér
Tehetséges voltál, jó és hiteles. Mégis állandóan furdalt a lelkiismeret. Lehet, hogy ez csak az utóbbi időben erősödött fel, amikor a munka már nem tudott örömet szerezni számodra, ami elfeledtette volna veled a kétséget, hogy nem vagy elég jó. Sokat rágódtál azon, hogy mivel érdemelted ki a vakságot. Egy képzőművész számára a legnagyobb veszteség a látás elvesztése. És te képzőművész is azért lettél, mert látó voltál. Lényeglátó. Pontos meglátásaid olyan írók nagyrabecsülését váltották ki, mint Bálint Tibor, Fodor Sándor vagy Kányádi Sándor. Egyenes voltál, de soha nem kegyetlen. Most jut eszembe, hogy lánykorodban vívtál. Hát persze, a touché! Amellett, hogy lényeges dolgokat vettél észre, nagyon érezted a nyelvet is, kerested az árnyalatokat, nem érted be a közhelyekkel, utolsó pillanatig fontos volt számodra az adekvát kifejezés megtalálása. Képes voltál felülvizsgálni korábbi kijelentéseid, és adott esetben felülírni őket, mert nyitott voltál a változásra. Zavartak a berögződések, legyenek azok nemzeti, vallási, társadalmi vagy esztétikai jellegűek. Nem volt benned semmi konzervatív. Ehhez hozzásegített sziporkázó humorod és önreflexiód. Tudtad, hogy mikor vagy patetikus, gyakran emlegetted, hogy gyerekkorodban azért kaptál verést, mert egyszer kiálltál az ablakba, és azt kiabáltad, hogy „öndilkosz leszek!". Tudtad mindig, hogy mikor hisztizik benned az „öndilkoszˮ kislány. Sokat foglalkoztál magaddal, ez tény. Ezért is furdalt a lelkiismeret. Dehát mit csináljon egy művész, aki saját maga alapanyaga? Aki saját mélyéből bányássza elő a kincset. Örültél, amikor kiállításaid voltak, amikor megjelent egy-egy katalógusod, de ez az öröm sosem tett elfogulttá önmagaddal szemben. Amikor megkaptad a Munkácsy-díjat, azt mondtad, hogy nem érdemelted meg. És láttam rajtad, hogy ez nem az álszerénység póza, hanem valóban így gondolod. Hogy nem ütöd meg azt a mércét, amit érdemesnek tartasz a kitüntetésre. Hogy te tényleg a mindenséggel méred magad. „Itt nem kisebb művész, mint maga Soó Zöld Margit beszélˮ – mutatkoztál be a telefonba komolykodó hangon. A méltatással nem tudtál azonosulni. A tisztelet személytelen hangjától nem érezted találva magad, inkább a közvetlen hangoktól. A Tordai úton nőttél fel, a cigány hegedűs Tatamo és a Marianumban franciát tanító Hacke bárónő közötti házban. Erre került rá később Dubrovnik meg a Duna-delta. Jó kis koordináta-tengely. Szerettél beszélgetni, de legalább annyira szeretted a csendet. Nem voltál egyedül önmagaddal.
Soó Zöld Margit: Kényszerleszállás (Szilágyi Domokosnak)
Az egyik katalógus előszavában azt írták, hogy hiányzik a képeidről az ember. Ezt valahogy úgy értelmezted, hogy embertelen, vagy legalábbis embertől távoli a művészeted. Ez nagyon fájt. Hiszen a figurális kompozíciókkal szembeni ellenérzés diákkorodra vezethető vissza, amikor is a szocreál volt a művészeti program, és gyakori feladat volt a tömegjelenetek ábrázolása. A portrét viszont nagyon szeretted, egy-egy karakter ítélkezés és vélemény nélküli megragadását. Ha a modellnek tetszett a rajz, elégedett voltál. Ha nem, akkor kudarcként könyvelted el a visszatükrözést. Rajzoltál székely falusi asszonyt (aki gyanakodva méregetett, amíg azt hitte, hogy a kollektívtól küldtek, aztán amikor kiderült, hogy „föstőˮ vagy, pálinkával kínált), lipován parasztokat a Deltában, a barátaidat és az utcáról behívott idegeneket, a fiadat és a férjedet.
Beszélgettünk, és az évek alatt mindegyik beszélgetésünk őszinte volt, és ennek következtében mély. Nem rejtegettünk semmit egymás elől. Sokat nevettünk és a vége felé sokat hallgattunk egymás mellett. Amikor összetegeződtünk, eltűnt közülünk a korkülönbség. Nem voltál öreg, csöppet sem. Egyetlen baj volt a koroddal, hogy a kilencvenesek korán halnak. Nekem legalábbis túl korán.
Tisztelt Soó-Zöld Margit!
Örömmel értesítjük, hogy ön ezennel belépett az örökkévalók sorába, amelyhez ezúton is fogadja őszinte gratulációnkat.
A kinevezés nem jár semmiféle kötelezettséggel, ez egyfajta figyelmesség az örökkévalóság részéről. Nincs más dolga, mint hogy éljen vele.
Kiváló tisztelettel,
a Felsőbb Hatalom
(Borítókép: Soó Zöld Margit – A víz csendje)
