Kolozsváron járt a Budapesti Operaház nagykövete
– Hogyan lesz egy operaénekesből a Budapesti Operaház nagykövete, illetve hogyan következett be ez az ön esetében?
– A Budapesti Operaház 2013-ban pályázatot hirdetett az Opera Nagykövetei cím elnyerésére. Ez azt jelenti, hogy az illető művész ifjúsági és felnőttcsoportok előtt népszerűsíti az opera műfaját, és megvilágítja annak művelődéstörténeti hátterét. Tanintézetekben, különböző egyesületek, csoportok székhelyén, művelődési házakban nyújtunk betekintést az opera világába. 2014-től vagyok a stáb tagja. Jelen pillanatban huszonkilencen vagyunk. Mint az esztergomi ferences rendi gimnázium volt tanulója, kezdettől fogva kiemelt figyelmet fordítottam az egyházi tanintézményekre. Az oda járó fiatalok számára különösen hasznosnak tartom az ilyen előadásokat, mert művelődéstörténeti hátterük kiegészül a színházi világgal. Ezt a tanévet – 2018/2019 – annak szentelem, hogy az anyaország határán kívüli intézményeket látogatok meg. Így jutottam el 2018 szeptemberében Horvátországba. Előadást tartottam Eszéken, a Magyar Kulturális Központban, ami egyúttal az iskola székhelye is. Drávaszögben néhány kisebb településen jártam. Októberben a nagyváradi Művészeti Líceum és a Szent Lászó Líceum, aztán a csíkszeredai Nagy Imre Művészeti Líceum következett. Ezt követően a Felvidéken, Kassán, a Magyar Jelenlét Házában felnőtteknek, a Márai Sándor Gimnáziumban pedig gyerekeknek beszéltem az opera műfajáról. Ezenkívül Füleken a magyar tannyelvű gimnáziumban, Párkány összes tanintézetében, Érsekújváron a magyar tannyelvű intézményekben ismertettem az opera keletkezésörténetét.
– Hogyan került sor a mostani kolozsvári látogatására, előadásaira?
– 2008-ban Ciro Pinsuti olasz zeneszerző Mattia Corvino című operájának címszerepét énekeltem a Kolozsvári Magyar Opera produkciójában. Akkor két hónapot dolgoztam Kolozsváron. Kollégákat ismertem meg, barátokat szereztem, és ezeknek az emberi kapcsolatoknak egy része ma is megvan. Most Nagy Ibolya muzikológus, a Kolozsvári Magyar Opera korrepetitora hívta fel a figyelmemet, hogy itt is tarthatnék operaismertető előadást.
– Hogyan készül fel ezekre az eseményekre?
– Tudom, mi az, amit mindenféleképpen el szeretnék mondani. Létezik egy ismeretanyag, amelyet végigvezetek, de az adott helyzet is közrejátszik. Nagyon számít, hogy milyen a közönség. Amit én csinálok, az nem szórakoztatóiparhoz tartozik. Nem is szeretnék ilyesmivel foglalkozni, azt csinálja más.
– Mennyire tudja figyelemmel követni a közönséget, ez esetben a diákokat?
– Ha nem is néztem volna rájuk, megéreztem volna a közönség hangulatát. Jóleső érzés, amikor nem csak mereven nézik az embert, hanem a közönség reagál is a mondanivalómra. Volt egy kislány, akire többször ránéztem az előadásom során. Nyilván a barátnője mellett ült, néha beszélgettek is, de alapvetően figyelt. Nagyon érdekesnek tűnt számomra, hogy többször elmosolyodott, pedig a téma nem volt nevetséges. De nem úgy mosolygott, mint aki kikapcsol a témából, hanem mint aki azonnal felfogta és feldolgozta az elmondottakat, azaz megértette annak a sava-borsát.
– Milyen élményekkel gazdagodott Kolozsváron?
– Az anyaország határain túli látogatásaim eddig is nagyon érdekesek voltak, mivel úgy éreztem, hogy az előadások során az emberi sorsok és történetek sokkal inkább előtérbe kerülnek, mint az anyaországban. Ilyenkor mindig előjön valami emberi történet, ami számomra fontos, és opera-nagyköveti tevékenységem folytatására sarkall. Előadásaim a művészi munka alapjára épülő megnyilvánulási késztetés, ami erre a tevékenységre ösztönöz. Jólesik, amikor egy-egy tartalmat közvetítve „termőtalajra” talál az, amit mondok, és hallgatóságom később veheti hasznát annak, amit elmondtam. Büszke vagyok arra, hogy a Budapesti Operaháznak ez a progamja összeköt bennünket, anyaországi és anyaország határain kívüli magyarokat.
