Hajnali láz, avagy a halál után is van élet

Egy felnőtt férfi elveszíti édesapját, majd nem sokkal később édesanyja átnyújt neki egy levélköteget, amely onnantól kezdve mindent megváltoztat – röviden így foglalható össze Gárdos Péter Hajnali láz című könyvének, majd az ebből készült filmnek a közvetlen előzménye. Az egészen korai előzmény viszont 1945-re nyúlik vissza, Svédországba, ahol országszerte rehabilitációs központokban ápoltak koncentrációs táborokból szabadultakat, köztük magyarokat is. A 25 éves Miklóst orvosa halálos betegnek nyilvánítja, mindössze hat hónapot ad neki. Miklós azonban fejébe veszi, hogy ő márpedig élni akar és szerelembe esni, bepótolni a tőle elvett éveket. Leveleket ír Svédországban gyógyuló magyar lányoknak – egészen pontosan 117-nek –, egyikük pedig, a 19 éves Lili, azonnal kitűnik a többiek közül: bár még soha nem találkoztak személyesen, leveleik által egymásba szeretnek.

A beszélgetést Köllő Kata egy, a film alapjául szolgáló könyvből felolvasott részlettel indította, amely így kezdődött „Apám nem mondta el, hogy a belseni koncentrációs táborban három hónapon át hullákat égetett. (...) Anyám képtelen volt elmesélni a szabadulása napját (...)”. A rendező szülei ugyanis a koncentrációs tábor borzalmairól, a rehabilitáció gyötrő kételyeiről és a szerelmüket kibontakoztató levelezésükről sem beszéltek több mint ötven éven át – sem másoknak, sem egymásnak. Gárdos Péter édesapjának halálát követően kapta meg édesanyjától 1998 augusztusában a száznál is több levelet tartalmazó köteget, amelyben minden benne volt, szalaggal átkötve, lezárva évtizedeken át.

A történetből elsőként több verziónyi forgatókönyv született, de akkor különböző okok miatt a film még nem készülhetett el – mesélte a rendező –, ezért 2010-ben, úgy érezve, hogy tartozik ezzel szüleinek, Gárdos Péter megjelentette a kettejük szerelméről szóló Hajnali láz című regényt. A könyv, néhány év késéssel ugyan – a 2015-ben bemutatott film megjelenéséhez kötődően –, de világsiker lett, azóta pedig több mint negyven országban jelent meg.

A film egyébként a szűkös pénzügyi keret miatt csak a svéd és izraeli koprodukciónak köszönhetően készülhetett el, előbbi kapcsán pedig a rendező érdekes történetet osztott meg a jelenlévő közönséggel. A svéd produkciós partner ugyanis a forgatókönyvet kiválónak találta, de nem elég őszintének: a történetben a svéd társadalom és a svéd emberek mind nagyon jóságosnak, segítőkésznek vannak bemutatva, aminek oka, hogy Gárdos Péter szülei a rehabilitációs táborokból így emlékeztek az őket gondozó orvosokra, ápolókra, de a film támogatására jelentkező partnerek szerint a valóságban ez nem teljesen így volt. „Akkor adunk önnek pénzt, ha jelzi, hogy a svéd társadalom közel sem volt ilyen szeplőtlen és betesz legalább egy olyan jelenetet vagy svéd figurát a forgatókönyvbe, aki kifejezetten Hitler-barát volt” – ez volt a feltétele a támogatás folyósításának, amellyel kapcsolatban a rendező megjegyezte: míg egyes országoknál bevett szokás történelmük kínos részleteinek elhallgatása, szőnyeg alá söprése, addig mások nyíltan vállalják fel múltban elkövetett, társadalmi szintű hibáikat, bűneiket.

Gárdos Péter dedikál a Bánffy-palota udvarán (Fotó: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)

Az író-filmrendező a levélköteggel kapcsolatban elmondta: „Arra adott nekem alkalmat, hogy valamilyen módon felépítsem azt a múltat, amelyet az apám már nem tudott nekem személyesen elmesélni.” Úgy fogalmazott: célja elsősorban az volt, hogy olyan filmet forgasson, amely kimondottan és tudatosan nem holokauszt-film, amely „nem a holokausztról szól, hanem arról, hogy a borzalmak után, a halál után is van élet, (…) hogy lehet hinni a szerelemben, egymásban, a világban azok után is, hogy az ember átmegy a legnagyobb megpróbáltatásokon.”

Szülei onnantól kezdve, hogy 1946-ban, a rehabilitációt követően immár együtt, házastársakként hazatérhettek Magyarországra, eltemették magukban ezt a történetet, nem akartak többé szembesülni az átélt szörnyűségekkel, a szégyenérzettel, de még a boldog befejezésnek mondható megismerkedésükről is mindvégig hallgattak. „Nemcsak, hogy a leveleket nem nyitották ki, de még a gyermekeiknek sem említettek erről soha, egyetlen szót sem” – jegyezte meg a meghívott.

Miután anyja átnyújtotta neki a leveleket, egyetlen éjszaka alatt olvasta el őket és a megrendültségen túl úgy érezte: szüleinek egyszerűen nem lett volna joga mindezt eltitkolni. Anyja ezt követően részletekbe menően elmondott mindent a koncentrációs táborban töltött időszakról, majd a svédországi életükről, a mesélés és a levek alapján évek múltán elkészült forgatókönyv azonban mégis nem várt reakciót váltott ki belőle: „A legfontosabb dologban hazudsz. Én zsidó ember vagyok és soha életemben nem akartam megszabadulni a zsidóságomtól” – közölte felháborodását a rendezővel édesanyja a történetet olvasva, amely megnyilvánulás újabb magyarázatokat hozott a felszínre: az átélt borzalmak után félelmük adott pontján a fiatal pár valóban csak a kikeresztelkedésben látta a teljes biztonságot, ez a levelekben is több alkalommal nyilvánvalóvá válik, de Gárdos Péter édesanyja erre a részletre mégsem emlékezett – nem akart, nem mert. „Egész egyszerűen ezt a dolgot olyannyira eltartotta magától, hogy nem volt hajlandó emlékezni rá” – jegyezte meg a rendező, aki szerint egyébként ez a legszebb az egész történetben: a zsidó lét hátrahagyásába vetett hit, naivitás, ami által szülei megpróbáltak elmenekülni a félelmeik elől.

A szereplők kiválasztásával kapcsolatban a rendező elmondta: a fő szempont az volt, hogy a színésznek, színésznőnek van-e olyan tragikus, halállal kapcsolatos élménye, amely átsüt a személyiségén, amelyet önmagában hordoz. Gárdos Péter ugyanis azt tartotta szem előtt, hogy bár a film nem a holokausztról szól, de két olyan főszereplőnek kell játszania, akikről bárki elhiszi, hogy átmentek életük legtraumatikusabb élményén – és úgy vélem, sok más néző helyett is mondhatom, hogy elhittük.

(Borítókép: Gárdos Péter a vetítés után beszélt szüleiről, a Hajnali láz című könyv, majd a film létrejöttéről. Fotó: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)