A Himnusz „kalandos életéről” írt és mesélt Nyáry Krisztián
„A magyar himnusz nem úgy született, mint más esetekben, amikor egy király vagy egy államfő felkért egy zeneszerzőt a megírására. A Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költemény 166 évvel az után vált hivatalosan is a magyar nemzet himnuszává, hogy Kölcsey papírra vetette. Mondhatni, hogy több mint 160 évig szamizdat himnusz volt, anélkül, hogy bármilyen törvény kimondta volna, hogy Magyarország zenei jelképe. A folyamat pedig nem ért véget, hiszen továbbra is alakulnak, változnak a vele kapcsolatos szokások és az előadásmód is – emelte ki felvezetőjében Nyáry Krisztián.
„Engem a fejlődésnek az útja érdekelt és mindazok az emberi sorsok, döntések, amelyek a Himnusz rövidesen kétszáz éves történetéhez kapcsolódtak” – válaszolt Nyáry Krisztián a kérdésre, hogy milyen indíttatásból kezdte el a Himnusszal kapcsolatos kutatásait. Mint mondta, eredetileg a terve az volt, hogy egy kisebb tanulmányt ír, de végül annyi anyag gyűlt össze, hogy az elmúlt másfél évben könyvet tudott belőle írni.
„Szerintem mindazokat érdekelheti ez a könyv, akiknek fontos a történelem, a magyar kultúrtörténet, s akiket foglalkoztatnak a döntések vagy véletlen fordulatok, amelyeknek következményeként egy műalkotás valamilyen módon nemzeti jelképpé alakul” – folytatta az irodalomtörténész. Megjegyezte, a kötet valójában kultúrtörténeti utazás, amelyben szó esik mindazokról a himnuszokról, vagy himnuszszerű alkotásokról is, amelyek magyar emberekhez kötődnek.
A himnusz az egyik legősibb költészeti műfaj; az ókortól kezdődően vallási szertartások, közösségi rítusok alkalmával adták elő, isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk fohászkodó céllal. A mai értelemben vett himnusz a kora újkorban, a reformáció idején jelent meg, amikor a vallási jelleg mellett már közösségformáló erővel lépett fel. Mindamellett a himnuszok az etnikai alapú nemzettudat kialakulásáig elsősorban vallási jellegű jelképek voltak, még akkor is, ha adott esetben seregek vonultak a különféle vallási himnuszok zenéjére – magyarázta Nyáry Krisztián.
A következő lépés a himnuszok fejlődésében az, amikor az alkotás olyan igénnyel jelenik meg, hogy egy politikai közösség, nemzet jelképe legyen. Az ilyen típusú himnuszok a 18. században, az etnikai alapú nemzetek kialakulásával együtt jelentek meg Európában, és nyugatról keletre terjedtek.
Az első valóban modern himnusz a brit királyi himnusz, a God Save the King (jelenleg God Save the Queen), amely a 18. század közepén született. A mai napig nincs hivatalosan elfogadott szövege és dallama, bizonytalan a keletkezési éve, eredeti szövegének írója és a zeneszerző (valószínűleg Händel) személye is. A brit királyi himnusz aztán több más nemzeti himnusz mintája lett – a németek például megváltoztatták a szövegét, s a dallamot felhasználták a porosz himnusz megalkotásához – részletezte az irodalomtörténész.
Nyáry Krisztián emlékeztetett: az Osztrák–Magyar Monarchia himnusza, a Gotterhalte hosszú időn át, az 1810-es évektől kezdődően 1918-ig a magyarok hivatalos himnusza is volt. Mint megjegyezte, ez a himnusz „Trianon után árván maradt; a németek új szöveget írtak hozzá, és így lett a weimari köztársaság himnusza. Ma ez a zenei alkotás a Német Szövetségi Köztársaság himnusza.
A brit királyi himnusz mellett a másik nagy minta a La Marseillaise volt; szövegét és zenéjét is a himnuszok műfaját kifejezetten kedvelő szerző, Claude-Joseph Rouget de Lisle írta, aki először a God Save the King mintájára XVI. Lajost dicsőítő királyhimnuszt írt, majd 1789-ben, egy királyellenes szabadsághimnuszt is szerzett. Három évvel később, a hadba induló strasbourgi önkéntesek számára katonai indulót írt, amely végül a Párizsba bevonuló marseille-i légionisták dalaként vált aztán ismertté. Az alkotás nagyon gyorsan elterjedt Európában mint szabadságharcos, forradalmi himnusz, és több nyelvre lefordították.
– Magyar nyelvre Verseghy Ferenc fordította le elsőként 1794-ben; a sors fintora, hogy míg a La Marseillaise szerzőjének semmi gondja nem adódott a francia rendszerváltások során, Verseghynek tízéves várfogságot kellett elszenvednie a szöveg lefordítása miatt – jegyezte meg Nyáry Krisztián. Hozzátette: Rouget de Lisle egyébként Napóleon hatalomra kerülésekor is írt egy császárhimnuszt, majd a visszatérő Bourbonoknál is jelentkezett egy királyhimnusz tervével, de ők már nem kértek a korábban be nem vált dicsőítésből.
A függetlenségre való vágyakozás himnuszai
Kelet-Közép-Európában, Európa nyugati felével ellentétben a himnuszkeresés a nemzetállammá alakulás egyik sajátos szakaszában érte a népeket, ugyanis ebben a régióban nemigen voltak még független államok. Éppen ezért ezek a himnuszok nem a diadalról, hanem a függetlenségre, a nemzeti dicsőségre való vágyakozásról szólnak.
A kelet-közép-európai népek bontakozó nemzeti mozgalmai a 19. század első harmadában és közepe táján a Habsburg Monarchia, esetleg az Orosz vagy Oszmán Birodalom ellenében jöttek létre, így himnuszaik a politikai függetlenség jelképei is lettek. Az egymás mellett élő népek jellemzően át is vették egymástól a himnuszmotívumokat – magyarázta Nyáry Krisztián. Az egyik legsikeresebb minta a régióban a lengyel himnusz, amelynek elemei majdnem minden szláv népnél megjelennek, néhány kisebb ritmusváltással; ebből a dalból alakul ki a pánszláv himnusz is, illetve Jugoszláviának is ez lesz a himnusza – tette hozzá a szerző.
„Meggyőződésem, hogy a magyar himnusz azért válhatott ennyire erős jelképpé, mert eredetileg nem annak szánták, és hogy a mindenkori hatalom kicsit berzenkedett ellene. Kölcsey valószínűleg úgy halt meg, hogy nem is feltételezte, hogy verséből a magyar nemzet himnusza lesz” – tért rá a magyar himnusz keletkezésének történetére Nyáry Krisztián.
Kölcsey búskomorsággal küzdve írta
Elmondta: Kölcsey Ferenc életében volt egy időszak, az 1810-es évek második fele és az 1820-as évek legeleje között, amikor a költő súlyos depresszióval – a kor szóhasználata szerint, búskomorsággal – küszködött. Saját leírása alapján, két és fél évig ki sem lépett birtokáról, s ezen belül fél évig a küszöböt sem lépte át. Ebben az időszakban régi magyar nyelvemlékekkel, történeti forrásokkal foglalkozott, Zrínyit, s az akkoriban még nem túl ismert Balassit olvasta.
A Szépliteraturai Ajándék folyóiratnak egy 1821-es számában rábukkant egy Balassi-versre, amelyben az felszólítja a következő korok költőit, imádkozzanak Istenhez, hogy a nép ne vesszen el. Kölcsey barátja, Szemere Pál szerint ezt az olvasmányt a költő felszólításnak érezte, hogy megírja Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című versét valamikor 1822 őszén. Azt Kölcsey sosem tudta meg, hogy a szerző nevét eltévesztették: valójában nem Balassi, hanem egy Balassi-tanítvány, Rimay János versét olvasta; vélhetőleg át sem futotta volna, ha az utóbbi nevét látta volna a költemény fölött – részletezte Nyáry Krisztián.
A vers szövegét Kölcsey végül 1823. január 22-én tisztázta le. Ennek az évnek a telén a költő aztán vissza is tért az irodalmi életbe. A verset azonban csak hat év múltán küldte el a Kisfaludy Károly által szerkesztett Auróra című folyóiratnak, amelyet korábban „a rossz versek fórumának” tartott.
„Kölcsey feljegyzéseiből kiderül, hogy a Himnusz megírásának időszakában a »pórdal«, azaz a népdal érdekelte; talán ez az oka, hogy egy avantgárd döntéssel, ennek a nagyon komoly, a nemzethalál témáját is felvető imádságnak olyan versformát választott, amely talán senkinek nem jutott volna eszébe: a kanásztánc ritmusát. A kanásztánc köztudomásúlag egy dévaj, huncut tartalmú népi dalszöveghagyomány, és a Himnuszt valóban el lehet énekelni a dallamára” – emelte ki Nyáry Krisztián.
Kölcsey Hymnusa után 12 évvel jelent meg Vörösmarty Mihály Szózat című verse, amely a Kölcsey-verssel ellentétben rövid idő alatt nagyon népszerűvé vált. Ennek a magyarázata az, hogy a reformkor közepén már erőteljes igény jelentkezett a politikai és kulturális életben egy nemzeti himnusz elfogadására. Másrészt, a Szózat Széchenyi István Stádium című politikai vitairatának versbe szedett változata volt, így nem véletlen, hogy rövid idő alatt a reformkor egyik fontos verse lett – tudtuk meg.
Bartay Endre, az 1840-től működő Nemzeti Színház igazgatója figyelemfelkeltő, írásra, alkotásra buzdító eszköznek tartotta a versenypályázatokat. Az ő ötlete volt az is, hogy pályázatot írjanak ki a Szózat megzenésítésére, amelyet 1843. január 26-án hirdettek meg. A szakmai zsűri Egressy Béni változatát találta a legjobbnak, de nem voltak teljesen elégedettek vele; sőt, a Nemzeti Színházban, a közönség előtt tulajdonképpen az Erkel Ferenc által – versenyen kívül – szerzett Szózat-változat kapta a legnagyobb tapsot.
Erkel, egy kopott, sárga zongora és a Himnusz
Egy évvel később, 1844-ben pályázatot írtak ki a Kölcsey-féle Himnusz megzenésítésére is. Bartay Endrének eltökélt célja volt, hogy Erkel is induljon a versenyben egy pályaművel, aki ezt nem akarta elfogadni.
Erkel – visszaemlékezése szerint – az utcán találkozott a színházigazgatóval, s annak kérdésére, hogy indul-e a versenyen, azt válaszolta: „nem, meghagyom Egressynek”. Az anekdotikusan szép történet szerint Bartay ezt követően felhívta a zeneszerzőt a lakására, leültette egy kopott, sárga zongora mellé, rázárta az ajtót, s azt mondta: addig ül majd ott, míg a Himnuszt meg nem zenésíti. Amikor este (vélhetőleg néhány óra múlva) Bartay visszatért, Erkel megmutatta neki a teleírt kottalapokat, s el is játszotta neki az új szerzeményt – mesélte Nyáry Krisztián.
Mivel Erkel köztudomásúlag elég lassan dolgozott, a történet valószínűleg nem teljesen így zajlott; vélhetőleg nem fejezte be teljesen Bartay lakásán a művet, de az biztos, hogy eldöntötte, részt vesz a pályázaton. A Himnusz aztán a közönség elismerését is, a szakmai zsűri voksát is elnyerte. Ennek ellenére, akkor még senki nem gondolt nemzeti jelképként az alkotásra, amely egy volt a sok közül; ahogy teltek az évek, végül három mű, a Szózat, a Rákóczi-induló és a Himnusz tett szert növekvő népszerűségre.
„Míg Kölcsey a kanásztánchoz nyúlt vissza, Erkel – hasonlóan meglepő gesztussal – a verbunkos ritmusával dolgozott, ami a kor popzenéje volt, egy magyar könnyűzenei dallam, amit világszerte játszottak és ismertek” – magyarázta Nyáry Krisztián. Hozzátette, Erkel 1881-ben írt aztán egy nagyzenekari változatot is, amely nem teljesen azonos az 1844-ben leadott pályaművel, annál lassabb ritmusú. A Himnusznak a ma ismert feldolgozása már Dohnányi Ernő munkája, ő lassította le, tette templomiasan magasztossá a dallamot, ahogyan azt megszoktuk – hívta fel a figyelmet az irodalomtörténész.
„Keresték, s nem vették észre, hogy ott van”
Az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után a Himnusz már kifejezetten alkalmassá vált a korszellem kifejezésére. A konkurencia úgymond kihullott az alkotás mellől, hiszen 1849-ben Haynau betiltotta a Rákóczi-indulót, s a Kossuth-nótákat is, amelyeket hosszú évtizedekig nem lehetett énekelni. A Himnuszt nem tartották veszélyesnek, de a hivatalos himnusszá válásának folyamata így is a 20. századig eltartott.
A 19. század tulajdonképpen azzal telt el, hogy a magyar politikai elit kereste a tökéletes magyar himnuszt, s nem vette észre, hogy az ott van. Nem utolsósorban azzal a gondolattal, hogy megszabaduljanak a Gotterhaltétől, újabb és újabb himnuszpályázatokat írtak ki, de eredmény nélkül.
„A Himnusz haladt előre a maga útján. 1902-ben a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport avatásán a törvény szerint a Gotterhaltét kellett volna játszani. Egy magyar országgyűlési képviselő egy beszervezett csoporttal elkezdte énekelni a Himnuszt, ami skandalumnak minősült. Valószínűleg ennek hatására nyújtott be aztán az országgyűlésben egy ellenzéki képviselő törvényjavaslatot, hogy legyen a Kölcsey–Erkel-féle alkotás a magyar hivatalos himnusz. Ezt leszavazták, mivel ekkor még királyhimnuszt szerettek volna. A katolikus templomokban pedig ekkor még nem is lehetett játszani, énekelni, mivel a »megbűnhődte már e nép« mondattal kapcsolatban dogmatikai problémák merültek fel” – folytatta a történetet Nyáry Krisztián.
Trianon után a legtöbb helyen betiltották a Himnusz éneklését. Erdélyben azonban még Trianon előtt bekerült a református énekeskönyvbe, így református közösségekben lehetett énekelni, de így is sokakat értek atrocitások miatta. Magyarországon az első, Himnuszt illető jogszabály az 1930-as években született, de csak arról szólt, hogy hol nem szabad énekelni, s még mindig nem foglalták hivatalosan törvénybe nemzeti jelképként. Végül az 1989. október 23-án elfogadott törvény mondta ki, hogy a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével (bár Kölcsey versének nem ez az eredeti címe).
„Ez élő műalkotás; pontosan azért maradhatott meg a himnusz funkciója, mert a története során mindig módosult kissé, mint ahogy az előadásmódja is némileg változott, a hozzá kapcsolódó szokások is alakultak, és valószínűleg még alakulni is fognak” – összegezte Nyáry Krisztián.
(Borítókép: Nyáry Krisztiánnal Ferencz Zsolt beszélgetett. Fotók: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét)
