A megnyitó után átadták a Kolozsvár büszkesége-díjakat is
Megnyitóbeszéde kezdetén Oláh Emese rávilágított: a 10. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét az első események egyike, amely miatt úgy érezhetjük, hogy lassan, de biztosan kezdünk visszatérni eredeti életünkhöz. „Az utóbbi egy évben megtapasztalt bezártság bizonyára sokunk tűrőképességét, lelki erejét próbára tette, de legalábbis megedzette szívünket. (…) Ebben az elszigeteltségben a könyv lehetett az ablak a világ felé. Sokunk számára egy minőségi olvasmányélmény nyújthatott menedéket, jelenthetett megnyugvást vagy színezhette ki egyhangú hétköznapjainkat. Kiutat jelenthetett a bezártságból, hiszen a könyv által bármilyen messzire elvándorolhatunk, mindenféle korlátok és megkötések ellenére” – fogalmazott az alpolgármester és hozzátette: a járványhelyzet enyhülésével eljött az idő elmaradt élményeink bepótolására, az ünnepi könyvhét pedig erre kiváló alkalom. „Az irodalomnak sem a járvány, sem a földi határok nem szabnak korlátokat” – jegyezte meg.
„Egy ideig még valószínűleg sűrűn hivatkozunk a járványra és nem hivatalos időszámításunk is ehhez igazodik majd: járvány előtt, járvány után” – fogalmazott Markó Béla, kiemelve: bár idővel elhalványulnak majd ennek az időszaknak az emlékei, azért a maszk, a karantén, a kényszerű távolságtartás, a gyanakvás és a félelem is viszonyítási alapként szolgál majd életünkben. A költő szerint különös tanulsága van a maszkviselésnek, hiszen olyan lett tőle az emberi arc, mint egy becsukott könyv: el kell képzelnünk, mi van a borító mögött, így a járvány a képzeletünket is próbára teszi, ki van a maszk mögött? „Sokkal nagyobb jelentőséget kapott a szem: (…) az ismerőst többnyire erről is felismertük, az ismeretlent gyakran ennyiből is kiismertük. Rájöhettünk, hogy nem csak a száj mosolyog, hanem a szem, a szemöldök, a halánték, de még a kéz is” – fogalmazott. Markó Béla kiemelte: a szabadsághiányban megtanultuk elképzelni azt, amit nem láthattunk és éppen erről szól maga az irodalom is.
Számos kiadó kínálatából válogathatnak a vásáron az érdeklődők
„A könyvkiadók a túlélésért küzdöttek, az írók és színészek pedig a hiábavalóság érzésével szembesültek, mert a pénzosztó hatalmasságok nem akarták észrevenni, hogy minden járvány legfőbb ellenszere a képzelet. Vagy talán észrevették, csak azt is tudták, hogy nem csupán a járvány, hanem minden fajta túlzott hatalom ellensége, sőt, akár megdöntője is az a bizonyos képzelőerő. Bármely lázadás előfeltétele, hogy el tudjuk képzelni a szabadságot” – utalt az utóbbi, a kulturális szekciót különösen megtépázó időszakra, amelyben, ahogy fogalmazott, az írók és a könyvkiadók a „képzeletgyáros”, a „szabadítóművész” szerepét töltötték be.
Aki ideológiai kérdést csinál a kultúrából, az semmit sem értett meg a huszadik század keserves történelméből, magát az irodalmat ugyanis nem lehet szolgálatra kényszeríteni – célzott napjaink kultúrharcaira – könyvdarálásokra, folyóirat csonkításokra, intézmény összevonásokra – majd kiemelte: „Minket itt Erdélyben az elmúlt száz évben elsősorban a kultúra tartott meg” – a továbbiakban pedig Kolozsvárról a könyvek városaként beszélt.
Karácsonyi Zsolt képzeletbeli játékra és időutazásra hívta a résztvevőket. A 16.–17. század kedvelt műfaja volt az embléma, amely három részből, címből, képből és szövegből állt, amelyek, mondhatni, együttesen hozták létre a ma ismert videoklip elődjét. A játék tehát így állt össze: a cím A könyvek angyala, a kép Albrecht Dürer Melankólia című munkája, amely egy üres papírra jegyzetelő angyalt ábrázol, a harmadik elemet, a szöveget pedig Karácsonyi Zsolt olvasta fel a jelenlévőknek. „Dürer egyik legismertebb metszetén az angyal valamit éppen feljegyezni készül az ölében pihenő üres papírra, tekintete pedig számunkra láthatatlan világot pásztáz. (…) Az angyal tekintete a figyelő lény tekintete. Ezt a tekintetet kell újra meg újra eltanulni írónak és olvasónak, és derűsen kell tekintsünk a világba, amikor a könyvhét alatt elsuhan felettünk a könyvek angyala.”
H. Szabó Gyula kiemelte: a korábbi könyvheteket hol könyves eleinknek ajánlotta, akik tettek azért, hogy folyamatos felzárkózási kényszerben lévő könyves kultúránk ne maradjon le túlságosan a jobbsorsú, európai társaitól, hol pedig az olvasni még nem tudó gyermekeknek, akiknek igen sok megoldanivalót hagyunk magunk után ezen a téren is. „Idei újraindulásunkat, azt hiszem, méltányos azon barátaink, harcostársaink emlékének ajánlani, akik mindenben velünk voltak, a maguk módján dolgoztak a kolozsvári könyves napok sikerén műfordítóként, operatőrként, kiadóként, tanárként és még sorolhatnám azokat, akik a pusztító ragály áldozataivá váltak” – emlékezett meg a kolozsvári kulturális élet járványban elhunyt személyiségeiről H. Szabó Gyula.
A Kolozsvár büszkesége-díjat 2021-ben Simon Gábor vehette át
A megnyitót követően sor került a Kolozsvár Társaság tavalyi és idei Kolozsvár büszkesége-díjainak átadására. Buchwald Péter, a társaság elnöke elmondta: a tízéves hagyománnyal rendelkező elismerést Kántor Lajos irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság első elnöke álmodta meg és hozta létre, azóta pedig minden évben annak ítélik oda, aki „Kolozsváron él és tesz valamit a városért”. Elsőként a tavaly, szűk körben átadott díjakat osztották ki, ezúttal közönség előtt: kitüntették Essig Kacsó Klárát, a Zsoboki Képzőművészeti Tábor megalkotóját, akit Szabó Zsolt irodalomtörténész méltatott, valamint Uray Zoltán sugárbiológust, vívót, akiről Buchwald Péter mondott laudációt.
2021 díjazottjának Simon Gábort, a Kolozsvári Magyar Opera nyugalmazott igazgatóját választotta a társaság, akiről nemrég jelent meg életútinterjú-kötet Sorszimfónia címmel. A díjazottat az opera őt követő és egyben jelenlegi igazgatója, Szép Gyula méltatta, aki elmondta: az opera önálló intézménnyé válása óta Simon Gábor töltötte be leghosszabb ideig a tisztséget, pontosan két évtizedig. Simon Gábor a diktatúra utáni bizonytalan, újraszervezéseket és fejlesztéseket, bátor vállalkozásokat megkövetelő időszak kezdetén, 1990 márciusában vette át az intézmény irányítását. „Ebben az időszakban alakult ki a máig is működő, magas művészi szintű intézmény, (…) a Kolozsvári Magyar Opera új, fiatal társulata. Nekem már könnyebb volt folytatni” – jegyezte meg Szép Gyula.
(Fotók: Rohonyi D. Iván)
