Ám az igazi művészet sosem kényelmes. Ha csak a híres festők életrajzát olvassuk, nem egy esetben hangos konfliktusokról értesülünk, amikor egy portré, egy templomba szánt freskó nem olyan lett, amilyennek a megrendelő elképzelte. A művész, a kreatív ember legkevésbé sem végrehajtó, ha tükröt tart, az bizony azt is megmutatja, amit a megrendelő magától nem lát – vagy nem akar látni.
Január 28-án mutatták be a már címében provokatív Gyűlöletvarietét a ZIZ kulturális térben (Párizs utca 5. szám), az amerikai Sara Onham Harter Gonoszkodás egy részben című alapműve nyomán, O. Horváth Sári fordításában, Bélai Marcel rendezésében, négy mesteris színész, Kerekes Barbara, Csüdöm Henrietta, Kerekes Ákos és Gáspár-Barra Szilárd előadásában.
És a címnek megfelelően indulatok robbannak, szitokszavak, a fennálló rend legkülönfélébb oldalainak szidalmazása hangzik fel. A perspektíva pedig, ahonnan mindez megfogalmazódik: a csatorna, „egy bűztől és párától gőzölgő csatorna belseje”. A szereplők ugyanis, akiknek szidalmaihoz és indulati kitöréseihez hasonlókat nap mint nap hallunk, vagy megfogalmazunk magunk is, nem emberek, hanem az emberiség alatt élő, és általa mélyen megvetett férgek, kártevők: a patkány, a féreg, a görény. Az ő szájukból az emberek világának rájuk nézve végzetes működése persze érthető és fergetegesen mulatságos is, ugyanakkor kicsit ráfagy a mosoly a néző arcára, ha eszébe jut a csatornából, a föld alól és odafentről, a csatornafedél fölötti világból elhangzó szitokszavak egybecsengése. Nemcsak e véglények, de maga az ember is belepusztul saját pusztító tevékenységébe, életébe, életmódjába. Végső soron hát, amitől felfordul a művelt polgár gyomra, azt maga cselekszi, és azzal nemcsak a megvetett alanti világot, de a fentit, a nagyon dédelgetettet is ugyanúgy a pusztulásba sodorja.
A dühöngő lények haragja minduntalan hangos kacagást vált ki a nézőkből, és a nevetés egyre fokozódik, ahogy a kártevők hatalmas összeesküvése körvonalazódik. Dühük ugyanis nem csillapul a megfogalmazott szitoközöntől, hanem erősödik. Színre lép a légy, aki ugyan nem a csatorna lakója, hiszen száll fenn és lenn, minden bűzös esetnél jelen van: ő csatornázza az indulatokat, és megszületik a terv, mindannyian bosszúra szövetkeznek, bosszút fogadnak az emberiség ellen. A továbbiakban még élesebben ismeri fel a néző az alanti világ kacskaringói közt a maga felsőbbrendűnek vélt emberi világa gyarlóságait, és valódi görbe tükröt kap a mindennapok, a közélet oly sok jól ismert gyakorlata.
Az előadás a rendelkezésre álló teret betölti, és már belépésekor megszólítja, bevonja a nézőt, részvételére mindvégig számít. A négy fiatal művész láthatóan nagy kedvvel játssza a darabot, nem kereső pályakezdőket, hanem nagyon felkészült, profi alakításokat láthatunk, a kevés eszközzel is érzékletesen formálják meg a csatornalakó elnyomottak tehetetlen dühét, majd a bosszúterv olykor bugyuta, máskor dörzsöltebb húzásokkal tarkított folyamatát.
A nézőteret többnyire fiatalok töltik meg, akik a „nevetésmérő” jelzése szerint nagyon is „veszik a lapot”, talán saját társadalomkritikájukra, talán még kritikává össze sem állt tapasztalathalmazukra nevetnek rá. Az ilyen ráismerésekből, felismerésekből születtek korábbi korokban is a „mi majd megmutatjuk”- féle fogadkozások. És ha minden nézőből nem is lesz reformer, tiszta kezű vezető, közéleti szereplő, de a legközelebbi választáskor biztosan eszébe jut majd a szavazatszámlálás jelenete.
Nem kell minden játékot rögtön holtsúlyos tanulságokkal megterhelni, ez esetben sem kell valami grandiózus társadalmi tisztulásra várni a Gyűlöletvarieté után. Egyszerűen bele kell nézni a fiatal alkotói gárda által feltartott tükörbe, felismerni tehetetlen indulatainkat, sehová sem vezető napi lázadozásainkat, saját gyűlöletünket. És jóízűen kinevetni mindezt. Mert a katarzis mellett a nevetés tisztít és gyógyít.
