Gúzsba kötve táncolni

A felidézett részlet mosolyt csalhat az olvasó arcára, azonban hűen szemlélteti azt a valóságot, amelyben a regény szereplőinek, egyúttal a háborút túlélő teljes magyarországi, illetve erdélyi zsidóságnak is élnie kellett. Az elszenvedett traumák feldolgozása mellett a visszatérő zsidó fiataloknak család és olykor minden segítség nélkül kellett új életet kezdeniük. Ezt éli át a regény női főhőse és egyben narrátora is, aki a háború után Kolozsváron jár egyetemre, itt ismerkedik meg a későbbi férjével, az említett Majális utcai kollégiumban laknak, semmijük sincs, és – ahogyan Tibori Szabó Zoltán fogalmazott – „valahogy egymásba kapaszkodva próbálnak valamilyen modus vivendit találni”. 

Milyen létkérdések foglalkoztattak két embert, akik túlélték a lágereket, a munkaszolgálatot, és hogyan lehetett erről a kezdeti, 1945–1947 közötti időszakról dokumentálódni? – tette fel a kérdést Tibori Szabó Zoltán, kifejtve, hogy a későbbiekben „erről a témáról már sem a zsidóság, sem a társadalom többi része nem beszélt. A hatalom is azt szorgalmazta, hogy ezt a fajta narratívát abba kell hagyni, és megkezdődött az a korszak, amit ezzel a témával kapcsolatban a nagy hallgatás korszakának nevezhetünk.” 

Meitner elmondta, a dokumentációs folyamat során a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár 1946–1947-es újságkollekciói jelentettek nagy segítséget. Azonban azokról az életérzésekről, amelyek ezt a generációt jellemezték, ő maga – korából kifolyólag – nem tudhatott semmit, és erre az újságok sem adhattak választ. Lehetősége volt azonban azzal a személlyel beszélgetni, akiről a főhőst mintázta, ugyanakkor a kor más túlélőivel is, emellett pedig az oświęcimi zsidó múzeumban a helyi oral historyból is sokat merített. 

A könyv címéről Meitner Tamás úgy fogalmazott, a „lélekegyedül” összetétel magyarul furcsán hangozhat, de a német nyelvben a kifejezés ebben a formában létezik, és arra az embertípusra vonatkozik, aki az élete során valahol legbelül mindig egyedül van. Az alcím (A pillanat, amikor nem vagyok sehol) pedig a főszereplő nő létállapotát, a benne levő „hihetetlen szabadság- és megszabadulásvágyat” tükrözi, amely a teljes regényt átszövi. 

A regény végigköveti a főhős életútját Auschwitztól a második világháború utáni újrakezdésen át a különböző szakmai sikerekig. A főszereplő mintha mindvégig „gúzsba kötve táncolna”: eléri a szabadság olyan szintjét, amelyre viszonylag kevés embernek volt esélye, tehát a lehetőségekhez mérten sikeres életutat jár be, ennek ellenére nem lehet boldog, hiszen Auschwitz egész életét meghatározta. A szerző fejtegetése szerint a főhős olyan sebeket szerzett a lágerben, amelyek után már soha nem lehetett boldog. Örült, hogy túlélte Auschwitzot, a munkájában és a magánéletében is mindent megtett a boldogság eléréséért, de bele volt kódolva a sebzettség. A regény alcíme – A pillanat, amikor nem vagyok sehol – így nyer értelmet: azok számítottak boldog pillanatoknak, amikor valahogy felül tudott emelkedni ezeken a sebeken, traumákon. 

Tibori Szabó Zoltán párhuzamot vont a Lélekegyedül főhőse és Földes Mária színműíró életútja között, aki ugyanúgy túlélte Auschwitzot, és ugyanúgy „soha nem szabadult ki belőle”, végül pedig az öngyilkosságba menekült. Számos műfajban írt, de valamilyen apropó kapcsán mindig visszatért a lágerhez. Auschwitz ott maradt benne az élete végéig. Ezzel szemben „Gáll Ernő a lágerről nem így gondolkodott, ugyanis a lágerből hazatérőknek a fasizmus alternatívája egy olyan ígért világ, amelyet ugyan senki nem próbált ki, de amely egyenlőséget kínált, ahol sem vallási, sem etnikai hovatartozás nem fog számítani. Aki Nyugatra ment, az nem tudott ebbe az ígéretbe kapaszkodni. Ők halálraítélt embereknek érezték magukat, akikre kimondták a halálos ítéletet, de amelyet valamilyen technikai malőr miatt nem hajtották végre, csak elnapolták, bármikor végre fogják tudni hajtani” – magyarázta Tibori, afelől érdeklődve, hogy a regény hősnője esetében milyen más lehetőség merült fel. Meitner szerint a polgári demokrácia szóba se jöhetett, mert „ezek az emberek nem tűrték el azt, hogy valaki olyan ideológiákkal operáljon, amelyek a múltra mutatnak vissza”, és a demokrácia – amelyből a fasizmus is kinőtt – olyan terület volt, amely felé nem akarták az életüket irányítani.

A regényírás kihívásai kapcsán a szerző megjegyezte, amikor a New York-i terrormerényletek nyomán a világ összeomlott, az jelentette azt a pillanatot, ahonnan visszatekintve a történteket meg akarta jeleníteni. A kihívás – amellett, hogy a regényt „nőként” kellett megírnia – ennek a pontnak a megragadása volt, és hogy innen visszafelé reflektorfényt vetítsen a regénybeli eseményekre. 

Egyed Emese a regény strukturálásának a fontosságáról beszélt, úgy vélte, sikeres elgondolás volt a szerző részéről az, hogy a külső gyújtópont mellett a belső, „leltárkészítő pillanat”, a számvetés, az embernek a halálra való készülése is megjelenik mint regényszerkesztési elv, mert erre a visszapillantásra a kisebb részeket megfelelően rá lehetett építeni.

A könyvbemutató arra is alkalmat adott, hogy a jelenlévők részleteket ismerjenek meg a regényből, amelyből a szerző és a rendezvény házigazdája olvasott fel.