Sugárzóna
Ezt szoktam l’esprit de l’escalier-nak nevezni, de hát ez csupán a dolgok megszépítése, a különféle frusztrációk és gátlások, a balfácánságok elegáns gyűjtőneve. Ezért tűnök sunyinak bizonyos helyzetekben, holott nem sunyi vagyok, csak béna, és szívesebben lennék sunyi.
Annál jobban becsülöm azokat, akik nem gondolkodnak és nem félnek, akiknek nincs gombóc a torkukban. Múlt héten, amikor az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre megemlékezett az idők folyamán elhunyt tagjairól, és nekem Kántor Lajosról kellett szólnom néhány szót, ezt is kiemeltem. Tanúja voltam néhányszor, hogy egy egész teremnyi emberrel szemben képviseli az álláspontját, és nem hagyja magát. Ilyesmire én csak egészen kivételes körülmények között lennék képes, és amikor nem vagyok, mert többnyire nem, akkor idegesen, kétségbeesetten, keserűen megyek haza.
Sebastian írja a Naplójában, hogy sosem bocsátja meg magának, amiért nem kiáltotta a bukaresti zsidó hitközség vezetőségének arcába, hogy mennyire provinciálisak és ostobák. Nekem sok meg-nem-bocsátani-valóm lenne magamnak, de akárhogy igyekszem, nem tudok más lenni. Ezért aztán mostanában próbálom kikerülni a televíziós és egyéb vitákat – amúgy is van egy olyan típusú közszereplő, akinek teljesen mindegy, miről beszél, csak ő beszéljen. Ezen a színvonalon aztán tényleg nem is tudok, nincs is miről vitatkozni, és az a hitem is kezd fonnyadni, hogy bárkit bármiről is meg lehetne győzni. Nem a meggyőzős időket éljük, úgy érzem. Hanem azokat, amelyekben néhány címke – magyar, kozmopolita, kommunista, keresztény, muzulmán, terrorista – mindegyik és bármelyik vitában bevethető, meg sem kell indokolni már.
Vagy talán én is hiszem, mint Lajos, de az biztos, hogy nagyon másképp. Ami nem csoda, hiszen ő – ő volt, én pedig én vagyok.
