TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Én nem tartoztam meghitt barátai közé, voltak közöttünk nemzedéki, ízlésbeli, világszemléleti és vérmérsékleti különbségek – de az idő teltével, bár megmaradtak, jelentőségük elhalványult. Méltatni szépírók, irodalomtörténészek és irodalomkritikusok fogják igazán, én csak olyasvalamiről írok most, amit nem szoktak hangsúlyozni tisztelői – talán azért, mert olyannyira nyilvánvaló, annyira magától éretődik.
Kántor Lajos itt született Kolozsváron, itt élte le az egész életét, a kolozsvári Korunk szerkesztője – egy időben főszerkesztője – volt, és haláláig szorgalmas munkatársa.
Lokálpatrióta is volt, mint a kolozsvári titkoknak az a néhány tudora, akiknek annyi hálával tartozunk – Asztalos Lajosra gondolok, meg Gaal Györgyre, meg olyan művészekre mint Miklósi Dénes, akinek a régi kolozsvári munkásfotográfiák gyönyörű kiállítását köszönhetjük –, de nemcsak lokálpatrióta. Egész egyszerűen megtestesítője volt a puritán, ám kultúratisztelő kolozsvári protestáns polgárembernek. Ez a kultúratisztelet elképesztő aktivitásra serkentette, nem volt ember, aki annyi kiállítást és színielőadást látott volna, annyi irodalmi eseményen vett volna részt, olyan mohón érdeklődött volna az erdélyi magyar irodalom minden tücske-bogara, szülővárosa minden írott és festett részlete iránt, mint ő.
Olyan hagyományos erényekkel büszkélkedhetett – fáradhatatlan szorgalom, szűnni nem akaró bogarászás, kiapadhatatlan kíváncsiság, hagyománytisztelet, mértékletesség, kiegyensúlyozottság, nemcsak a zsenialitásnak, hanem a tisztes középszernek is az antiromantikus megbecsülése, a nyomtatott papírlap iránti fanatikus szeretet –, amelyek egy része régimódi és konzervatív. Csöppet se röstellte, hogy nem kedveli a túlzásokat, és az ő megfontolt középutassága, kedélyes nyugalma nem volt mesterkélt, hanem fölöttébb szerves. De éppen ez volt Kántorban az érdekes: ő volt az erdélyi modernség régimódi és konzervatív híve és krónikása, aki minden értékeset (mindent, amit ő értékesnek tartott) összegyűjtött volna a fészkébe, amit nem lehet másképp nevezni, csak így: a magyar Kolozsvár.
A magyar Kolozsvár, a Kolzsváron meghonosodott, kialakult magyar kultúra – mindenféle történelmi csapásoknak hála (ez furán hangzik, de itt a helyi kultúra Trianon után virágzott ki igazán: a Korunk is emigránsok, ha tetszik, menekültek alapítása volt az 1920-as évek második felében) és persze e csapások ellenére – EGÉSZE volt Kántor Lajos életterülete.
Valahányszor otthon jártam, naponta többször összeakadtam vele valamelyik utcasarkon, ahogy különféle irodalmi ügyekben loholt valamerre – Demény Péter a szép és igaz Kántor-nekrológjában így nevezi: „a szívós baktató” –, mostanára már a város elképzelhetetlen nélküle. Kevesen voltak annyira hűségesek a szülőföldjükhöz, mint Kántor. Nem érzelmileg: sokan vagyunk, akik szeretjük a városunkat. De ekkora kitartás, ilyen termékenység, ilyen szívósság, ilyen szolgálatkészség, ekkora alázat a matériával szemben: ritkaság. Ebben aligha ér bárki is a nyomába.
Mindebben egy csomó minden távol áll tőlem, nem tagadom. Művészetkultusza nekem olykor kissé eklektikusnak tetszett. De mit számít ez. Ő gyűjtötte Erdély, mindenekelőtt Kolozsvár kincseit, ott vannak föllajstromozva rengeteg könyvében, nélküle ennek a helynek a története elmesélhetetlen.
A transzilván patrióta, a kolozsvári értelmiségi, Kántor Lajos nincs többé. Máris hiányzik. Most látjuk csak, milyen nagy dolog az a látszatra csekély ambíció, amely hasznos akar lenni, amely szolgálni akar önként egy ügyet, egy várost, egy közösséget – egyszerre szerényen és rátartian, de fáradhatatlanul.
Legyen neki könnyű a Házsongárd földje.
