Addig, amíg Kína és a nyugati államok közti kapcsolatok zavartalanok voltak, a kérdésről szinte egyáltalán nem esett szó. A feszültségek kiéleződése, a Kína és az Egyesült Államok közti kereskedelmi háború és a katonai konfrontáció nyomán a kérdés Európában is előtérbe került. Az amerikai kormányzat ugyanis már Trump hatalomra jutásának kezdetén hasznosnak vélte élesen tiltakozni a kínai hatóságok eljárásai ellen. Ez azonban – a nyugati nyilvánosság által komolytalan személyiségnek tekintett Trumppal szembeni fenntartások miatt – még mindig nem vált világpolitikai skandalummá. Annak ellenére sem, hogy ujgur menekültek (német lapokban nyilvánosságra jutott vallomásaikban) részletesen beszámoltak a Hszincsiang tartományban létesített „koncentrációs” táborokban zajló eseményekről. 2018. szeptember 18-ai ülésének 4. pontjában az Európai Parlament is – azóta „kínai táviratok” néven elhíresült–állásfoglalást fogadott el a kérdésben, mely szintén élesen elítéli az integráló táborokban tapasztalható eljárásokat. És az amerikaiakéhoz hasonló gazdasági szankciókat helyez kilátásba.
A fentiek nyomán immár a kínaiak sem maradhattak némák. A jó kommunista hagyománynak megfelelően (lásd Kádár János 1956-os megtorlásokra vonatkozó fehér könyvét) maguk is „fehér könyvet” adtak ki, melyben elismerik a táborok létét, de azokat „szakmai továbbképző központoknak” minősítik. A China Today nevű internetes platform Kína-ellenesnek, a Nyugat láncos kutyájának minősít minden szakembert, aki koncentrációs táborokról beszél. De hogy valóban zárt és szigorúan őrzött táborokról van szó, azt videofelvételek, az országból kimenekült szemtanúk, szatellitekről származó megfigyelési adatok bizonyítják. A szatellit felvételeken jól kivehetőek a szögesdróttal megerősített magas falak, őrtornyok és egyéb megfigyelő berendezések. A kínai fehér könyv adatai egyébként a „továbbképzettek” számára vonatkozóan is egyeznek a megfigyelésekkel. A valóság pedig számos hivatalos jogi textusból, a politikai közbeszéd szofisztikált fordulataiból, sőt kormánydokumentumokból is jól kiolvasható.
Az erőszakos asszimiláció tényét statisztikai adatok is bizonyítják. 1953-ban Ürümcsiben, „Hszincsiang Ujgur Autonóm Tartomány” székvárosában a kínaiak száma még pusztán 6 százalék volt. A masszív han-kínai betelepítések következtében ez az arány az ezredfordulóra 40,57 százalékra növekedett, miközben az ujguroké 75 százalékról 45,25 százalékra csökkent. Ma már a város lakóinak pusztán 12 százaléka ujgur. A tartomány, melyet az ujgurok maguk között Ujgurisztán gyanánt emlegetnek, az i.u. 9. század óta több rendben önálló államként is létezett. Csak a végleges, Kínához való csatolásakor kapta a Hszincsiang nevet (már a magyarra fordított megnevezés is árulkodó: Új Határvidék).
Hitelesnek tartott nyugati információk szerint a táborok lakóit brutálisan megalázzák és megkínozzák. Már a sajátos viselet használata, a muszlim valláshoz való ragaszkodás, a kínai nyelv nem megfelelő ismerete, a túlzott szaporaság is olyan bűnnek számít, melyet meg kell torolni. (Egyebek közt kínzásokkal, sterilizálásokkal, ideológiai agresszióval.) Azok, akiknek „szakképzése” sikeresnek bizonyul, testileg-lelkileg megtört roncsokként kerülnek ki a táborokból, s még saját családjukkal sem hajlandóak másként beszélni, mint kínaiul, illetve kizárólag a kínai szokásoknak megfelelően viselkedni. A szakképzéshez a nők tömeges megerőszakolása, testi-lelki kínzások sora (angol terminussal a tribulation) is hozzátartozik. A kínai kormány vagy tagadja ezeket az eljárásokat, vagy – az adott körülmények közt valóban nem elképzelhetetlen – muszlim terrorizmus elleni „harc” részeként beszél róluk.
Sajnos, a Biden által használt definíció, a népirtás – annak a nemzetközi jogban elfogadott értelmében – az ujgurokra nem igazán alkalmazható.
A jogi problémákra az 1947-ben született német társadalomtudós és antropológus, Adrian Zenz hívta fel a figyelmet, a Neue Zürcher Zeitungnak adott interjújában. Zenz, a Cambridge-i Egyetem antropológusa meghatározó szerepet játszott abban, hogy a nemzetközi közvélemény Kína kisebbségpolitikájáról – és ahogyan Tibetről szóló doktori disszertációjában nevezte – a kínai hatalom „neo-integrációs” törekvéseiről tudomást szerezhessen. Fő kutatási területévé a doktori disszertációt követően a Hszincsiang tartományban élő ujgur kisebbség erőszakos asszimilációjára tett kísérletek váltak. Egyedül vagy szerzőtársakkal 2017 és 2020 között több mint tíz angol nyelvű kötetet vagy nagyszabású tanulmányt tett közzé a kérdéskörben.
Zenz kénytelen leszögezni, hogy a népirtás fogalma jogilag egy közösség tagjainak vagy nagy részének fizikai megsemmisítését jelenti. A kínaiak eljárásaira vonatkoztatva a genocídium – lévén amúgy is homályos fogalom – nehezen indokolható. A kínaiak ugyanis nem testileg akarják megsemmisíteni az ujgurokat, „csupán”echt kínaiakká próbálják átnevelni őket. Azaz nem emberi testeket, hanem egy teljes kulturális közösséget akarnak megsemmisíteni. A fogalom annak ellenére is problematikus, hogy a jelenlegi jogállapotban, amint azt az interjú címe is leszögezi, tényleg „a genocídium az egyetlen szó, mely az ujgurok számára kifejezheti azt, amit el kell viselniük.” (Lásd: Genozid ist das einzige Wort, das für Ujguren richtig ausdrückt, was sie als Volk durchmachen -Patrich Zoll interjúja a Neuer Zürher Zeitungban.)
Az említett nehézségek azonban nem enyhíthetik, sőt voltaképpen súlyosbítják a helyzetet. Zenz szerint ugyanis az a folyamat, melyre ő az etnocídium kifejezést tartaná megfelelőnek, a genocídiumnál is súlyosabb emberiségellenes véteknek tekinthető. A genocídium áldozatának szenvedése ugyanis a halállal véget ér, az etnocídium áldozatainak azonban egy életen át kell elviselniük a lélekgyilkosság iszonyatait.
Ráadásul Zenznek kételyei vannak aziránt, hogy az általa javasolt megnevezés a nemzetközi jogban meghonosítható. Hogy miért, nem részletezi, de én ezt is megtehetem. Ez a gyakorlat ugyanis – ha kevésbé brutális, sőt, gyakorta tüntetően emberségesnek aposztrofált eszközökkel – a nyugati államokban is bevett gyakorlat. (Elég, ha csak az egyébként romániai származású világhírű történész, Eugen Weber nagyszerű könyvét a Parasztból francia, angol eredetiben Peasants into Frenchmen címűt említjük, mely a többnemzetiségű Franciaország egynyelvű és egykultúrájú, illetve egységes és oszthatatlan nemzetállammá való átalakításának folyamatát írja le.)
Erről a gyakorlatról pedig – legalábbis egyelőre – a Nyugat többi államai sem lesznek hajlandók lemondani. (És itt nem csak a spanyolokra és társaikra gondolok.) Így aztán a kínaiak is joggal bújhatnak meg a mögött az érv mögött, hogy távlatilag a nyugati államok is arra törekszenek, hogy e pillanatban is megfosszák a bevándorlókat nyelvüktől, szokásaik egy jelentős részétől és vallásukat is annak egyfajta liberalizált változatával, ha nem éppen az ateizmussal cseréljék fel. Sőt, a kínaiak akár arra is hivatkozhatnának, hogy Trianon után a határokon kívül rekedt magyar kisebbségek is egy jóval visszafogottabb, de távlatilag hasonló eredménnyel járó etnocídium áldozatainak tekinthetők. Kolozsváron, Pozsonyban, Újvidéken vagy Ungváron az egykor szinte színmagyar városok etnikai összetételének alakulása nem sokban különbözik az Ürümcsiben regisztrálhatóhoz.
A Nyugatnak még lenne ideje, hogy elejét vegye ennek – a modern nacionalizmust is megteremtő – „nemzetépítési stratégiának”. Később – globalizáció ide vagy oda – már aligha lehet. Neki magának is fel kell adnia identitását, kultúráját, történelmi tapasztalatait egy „életképesebb” és agresszívebb többség javára. Márpedig a nyugat-európai demográfiai tendenciák alakulása valóban efelé mutat.
Igaz, a Magyarország utódállamaiban regisztrált teljesítmények még Ceaușescuhoz és társaihoz kötődnek, akik mellesleg hatalmuk bizonyos időszakaiban nem álltak túlságosan távol Hszi Csin-pingtől sem. Ahogy lehetőség nyílt rá – például 56' után – a román hatalom minket is megpróbált móresre tanítani, s közben a Nyugat szenvtelen cinkossága és a szovjet-orosz nemzetépítési stratégia árnyékában minálunk is viharos gyorsasággal „korszerűsítették” az etnikai arányokat…
Ténykérdés, hogy a nagy francia mintát alapul véve a 19. század végének és a 20. század elejének magyar politikai elitje – ha némileg szelídebb formában is – szintén valami effélére törekedett. Tehát mi sem vagyunk merőben bűntelenek. Csakhogy nekünk nem volt már időnk – némi szerencsénkre – sem valóban bűnösökké válni, sem – pechünkre – bűntelenekké nem nemesedhettünk… Merthogy az utóbbiakra is voltak komoly kísérletek. Lásd Kossuth konföderációs-elméletét vagy akár Róth Otto Bánsági Köztársaságra vonatkozó elgondolásait, melyeket Borsi-Kálmán Béla egy megjelenés előtt álló tanulmányában épp most készül nyilvánosságra hozni…
S az is igaz, hogy Ceaușescu és a mai román hatalom közt, ha nem is Ég és Föld a különbség, de legalábbis a Szamos és a Kárpátok bércei. Azt, hogy valóban változtak az idők, lám az is bizonyítja, hogy mindezt én itt és most büntetlenül leírhatom… Merthogy a Kárpátok géniuszának múlhatatlan teljesítményei után nincs is már szükség drasztikus kínai módszerekre, mostantól már megy minden a maga gondosan kikövezett, csendes kis útján... József Attilával szólva „finomul a kín,/ s minket is elfelednek végre/ lugasok hűvös árnyain…”
Hacsak az emberiség nem tér végre (nagyon ideje volna) némi észhez, s a kisebbségellenes lelki és fizikai atrocitásokat nem pusztán a hatalmi érdekek argumentumaiként forgalmazza…
