Benkő Levente laudációja:
Tavaly hagyományteremtő szándékkal indítottuk útjára a Művelődés-díjat. Azzal a szándékkal hoztuk létre ezt az elismerést, hogy Kós Károly születése napján, tehát, ha lehet, minden esztendő december 16-án, az adventi várakozásban – amellett, hogy megköszönjük szerzőinknek és ügytársainknak az egész évi együtt munkálkodást –, megszorítsuk a kezét annak az embernek, aki a legjobbat tette le a szerkesztőségünk asztalára.
Már nem emlékszem pontosan, melyik esztendőben volt, annyi biztos, hogy idei díjazottunkkal még krónikás koromban készítettem interjút. Egyebek mellett székely felmenőiről beszélgettünk, s arról, hogy ő mikor és honnan indult, miként alakult pályája. Arany Jánost idézve és az ő frappáns megjegyzését teljesen más összefüggésbe helyezve mondom: gondolta a fene, hogy egyszer a Művelődés folyóirat okán is találkoznak útjaink. Pedig, lám, ez és így történt. Hála Istennek!
Idei díjazottunk első írásait a kolozsvári Igazság közölte, valamikor az 1960-as évek végén, amikor ő még nagyon-nagyon fiatal és egyetemi hallgató volt. Tudni kell, hogy az akkori lap mai utódja, a Szabadság mindmáig várja és szívesen is közli ismereteket terjesztő kiváló írásait – néha versengésben velünk, a Művelődéssel, de ez senkinek nem okoz fejfájást olyan körülmények között, hogy a lényeget mindnyájan tudjuk: az ő tudásának, az ő ismereteinek el kell jutniuk lehetőleg mindenkihez. Nemcsak bennszülött kolozsváriakhoz, hanem azokhoz is, akiket más tájakról terelt ide az élet, illetve azokhoz is, akik más tájakon élnek otthon.
Idei díjazottunk a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán 1971-ben szerzett oklevelet, majd ugyanott doktorált olyan időszakban, amikor az ilyen cím és fokozat még meglehetősen ritka volt, s érte keményen meg kellett dolgozni. Középiskolai tanárként és a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adjunktusaként is dolgozott, miközben írt és szerkesztett. Szerkesztette az Echinox diákszövetségi lap magyar oldalait, munkatársa volt a Korunknak, az Utunknak, A Hétnek, a Tanügyi Újságnak, a Könyvtári Szemlének, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményeknek – vagyis a közismert NYIRK-nek – és természetesen a Művelődésnek is, azzal a pontosítással, hogy esetünkben ő nemcsak volt, hanem ma is tagja a szerzőcsapatnak. Biztos vagyok abban, hogy velünk is marad.
Irodalomtörténeti és pedagógiai munkáinak se szeri, se száma, helytörténeti írásai, a szerkesztésében megjelent munkák sokaságának úgyszintén, meglepő-e hát, hogy ennyi asztalra letett, más népek irodalmára is rálátást nyújtó szellemi jó maga után vont számos és rangos elismerést.
Majdnem elfelejtettem: idei díjazottunk néhány hónappal a román királyság megszűnése után született, II. Géza királyunk megkoronázásának 807., a nájlon szabadalmazásának 11., a Magyarországon valaha mért legkeményebb, –35 Celsius-fokos fagy 8., s ha eddig még nem sikerült kitalálni a napot, akkor: a véresen levert grivicai vasutas munkássztrájk 15. évfordulóján.
Egyéves volt, amikor Romániában megkezdődtek a DO-zások, vagyis a kényszerlakhelyre telepítések, s mivel a szülei is érintettek voltak, 14 évig maga is a saját bőrén érezte a „beinduló” kommunizmus efféle „áldásait”. Ki tudja, merre vezetett volna útja, lett volna-e a székely felmenőkkel is büszkélkedő díjazottunkból ízig-vérig kolozsvári, ha nincs az említett kitelepítés.
Vajon lenne-e ma Kolozsvárnak olyan tudója, mint amilyen ő, ha az 1970-es évek elején elfogadja Jászvásárban az egyetemi tanársegédi állást?
Vajon letett volna az asztalra, mindnyájunk olvasólámpája alá olyan várostörténeti könyveket Kolozsvárról, ha annak idején, az egyetemen nincs az a hátszél, amely arról szólt, hogy a vargyasi székely tudós, Borbáth Károly mindenkinek 10-est adott egy-egy helytörténeti dolgozatért?
Vajon maradt volna képben és leírt szövegben nyoma Kolozsváron a Magyarok utcájának, miután a kommunista grandománia eltörölte a föld színéről a Hóstátot?
És tudnánk-e annyit a kolozsvári egyetemről, a magyar iskolákról, a Házsongárdról, a kolozsvári híres szülöttekről, ha ő nem vallja – idézem: „úgy vélem, többet tudok tenni a tollammal, mint a tanítással. Tanítani még sokan tudnak, de amit én megírok, azt nem biztos, hogy más is megírja.”
Ha sem önök, sem a mi emberünk nem jött még rá, illetve senki nem is kottyantotta el, hogy kiről van szó, akkor megteszem én. A Művelődés-díj idei tulajdonosa nyugalmazott magyar–angol szakos tanár. Irodalomtörténész. Helytörténész. Gaal György.
Szerény elismerésünket fogadd olyan szeretettel, mint amilyennel adjuk! Azt kívánom, hogy mostani kézfogásunk legyen a köszöneté és az elismerésé. S legfőképpen legyen gyümölcsöző, merthogy a bót az bót: várjuk további írásaid!
(Elhangzott a december 16-i díjátadó ünnepségen, a szerző a Művelődés folyóirat főszerkesztője. Borítókép: Benkő Levente átadja Gaal Györgynek a Művelődés-díjat. Fotó: Rohonyi D. Iván)
