BENKŐ LEVENTE
A történet idei díjazottunkkal is pontosan ugyanúgy kezdődött, mint mindenki mással. Önfeledt, végtelenül szabad gyermekkorral, nyulak, galambok gondozásával, végeérhetetlen keringésekkel, előbb a gazdaság körüli lábatlankodással, majd segédkezéssel, köményszedéssel és a szabályok betartásával, természetesen. Na jó, egyszer-másszor előfordult, hogy a rendtartó székely faluban a rendtartó székely gyermek minden igyekezete ellenére megtörtént a kihágás. Mint például azon a napon, amikor hárman-négyen messze elkeringettek a falutól, és nagy vihar kerekedett. A falu pataka is megáradt, az utcákon csak akkor lehetett hazafelé tartani, amikor a nagy idő már elült. Vagyis este. Későn. Az édesanya éppen el akarta kapni fia frakkját, amikor az édesapa közbelépett: „Hadd el, az a fontos, hogy megvan…”
Idei díjazottunk abból a kicsiny székely faluból jön, ahol nem is olyan régen az a mondás járta, hogy ott „még a pap es kőműves”. Merthogy a határ meglehetősen kicsike volt mindig, s az akkori sokgyermekes családokat ellátni, biza, sokaknak el kellett szegődni vándorkőművesnek. Bukarestbe, Brassóba, Tusnádfürdőre, Budapestre, talán még Kolozsvárra is. S mert a határ úgy eresztett, hogy ott dúskálás nem volt, pazarlásnak helye annyi sem, hát erről a szülőfaluról született a másik mondás, amelynek az a lényege, hogy ha valami cakkra talál, az pont olyan, mint az a bizonyos lakodalom.
Idei díjazottunk valamiféle oknál fogva mégsem vándorkőművesnek szegődött annak idején. Mert olyan családból származik ő, amelynek soraiban nem lelünk kőművest, de találunk igen jó gazdaember falusbírót, tanítót – nem is egyet –, kántortanító-igazgatót; ahol az egyik nagyapa Tisza István szabadelvű pártja mellett kardoskodott, vagyis kormánypárti volt, a másik pedig éppen olyan, mint az egész falu, vagyis negyvennyolcas, s akinek a padláson elrejtett kardjából éppen négy konyhakést csinált a kovács. Kortesjárás idején előfordult, hogy rezgett a kormánypárti nagyapó ablaka, de nem a választási programok heves vitája közepette, hanem mert a negyvennyolcas faluból volt, aki kővel fejtette ki szilárd álláspontját. Idézem: „Ha nem is törték be az ablakunkat, de legalább meghajigálták, aztán a választások elmúltával mindig helyreállt a rend.”
Idei díjazottunk annyi könyvet, tanulmányt, cikket írt már eddigi élete során – nekünk, a Művelődésnek is! –, nem is akármilyen megtörtént dolgokról, hogy azok becses helyet kérnek maguknak bárki könyvespolcán, de inkább az olvasólámpák alatt – terjedelmileg és tartalmilag egyaránt. Éppen ezért azt hihetné az őt nem ismerő ember, hogy mindig olyan komoly, mint az általa felkutatott és papírra vetett történések. Ez márpedig kicsike kiegészítésre szorul, mert nála is pont úgy talál otthonra a móka, a humor, mint bárki más rendes embernél. Ezen állításom aládúcolására hadd idézzem kedvenc székely viccét: „Felmegy a székely ember Pestre, és látja a hirdetést, hogy: Munkásokat felveszünk. Nézi, nézi, s jelentkezik. Kérdik tőle: Na, bácsi, mi járatban? Azt mondja: Hát láttam a hirdetést, hogy munkásokat keresnek. Nos, mit akarna? Én semmit, csak azért jöttem, hogy reám ne számítsanak.” Vagy az a másik, szintén tőle származó mókás történet, amikor Boda Károly tanár úr sepsiszentgyörgyi vendéglőssé lett tanítványa éppen elutazott, de meghagyta a pincérlegénykének, hogy: „Vendégek jönnek Kolozsvárról, szolgáld ki őket úgy, ahogy kell! Boda tanár úrék meg is érkeztek, négyen, s a pincérfiú, hogy: Magik-e azok, akik jöttek? Igen. A pincérfiú leülteti őket: Mit parancsolnak? Kávét. De hobbal-e vagy hob nélkül, me’ hob nincs.” S mert három a magyar igazság, akkor legyen itt még egy, legénykori, szó szerint, idézem: „Még gyermek voltam, és én is mentem édesapámékkal a Hatodra fáért. Roppant élveztem. Korán kellett kelni, elemózsiát kellett vinni, szalonnát sütöttünk. Egyszer, hazafelé jövet az egyik nagyon megrakott szekérnek a kereke Baconban eltörött. Késő estecske volt, nem volt mit tenni, a gazdának be kellett kopognia egyik ismerőséhez. Megkopogtatta az ablakot: Aluszik-e, Ferenc bá? Mire amaz: Nem, nem! A gazda: Adjon egy kereket! Mire amaz: Aluszom, aluszom… Kerék természetesen került, mert a segítőkészség, az összefogás megvolt, s mert az az élet úgy ment, mint a masina.”
Elnézést kérek, amiért ilyen történetekkel traktálom kedves mindnyájukat, de alighanem ő maga is megbocsát, hogy nem annyira közismert munkájáról, hanem kicsit magáról az emberről szólok. És arról a világról, ahonnan ő jön, azokról a bizonyos gyökerekről, amelyekből ő mindmáig táplálkozik, és amelyekből felbecsülhetetlen egész életműve és hatalmas tudása kiteljesedett. Mert csak ezek ismeretében érthető az a ragaszkodás, az a mindenkori segítőkészség, amellyel a mindenkori jó kezdeményezések mellé egy-egy igenlő válasszal odaáll. Oda-, akarom mondani ideállt akkor is, amikor 1990 tavaszán felkértük, legyen otthon, Erdővidéken a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tiszteletbeli elnöke. Akkor is, amikor Dáné Tibor Kálmán felkérte: legyen a Művelődés szerkesztőségi tanácsának tagja. És akkor is, amikor és ahol kellett.
A gyermekkori, szülőfalubeli dolgokról szóltam már. De ne hagyjuk ki a mikós éveket, amikor kiváló tanárok úgy oltották belé(jük) a tudást, hogy az meg is maradt, s amikor a magyarhermányi osztálytársak rendre azzal bosszantották fel teljesen akaratlanul Döme Bálint matematikatanár urat, hogy: „Keccör kettő, az kerekön négy!” Merthogy: mi az, hogy keccör kettő? S mi az, hogy kerekön négy?...
Ne hagyjuk ki a kolozsvári bolyais diákéveket sem. Azt az időt, amikor a kincses város valamelyik állomás környéki vendéglőjében valaki letett az asztalukra egy liter bort, mert olyan szépen énekeltek – magyarul. Amikor a Zokogó majom névre hallgató kulturális intézményben Szilágyi úr – midőn megtudta, hogy az ifjak bolyais egyetemisták – nagy tál levest s kenyeret tett eléjük: „Egyetek!” Amikor a piacon a hóstáti gazdák talyigakeréknyi házi kenyeret ingyen ugyan nem adtak, de egy-egy jókora szeletet már igen. S amikor úgy jutottak egy kicsi pénzecskéhez, hogy elmentek statisztának a magyar színházba. Az Isten, császár, paraszt című darabot próbálták, s valahogy nehezen ment eljátszani, hogy éppen mulatnak, mire az egyik művész úr egyetlen tőmondattal kiképezte őket, mondván: „Ti soha nem voltatok részegek?”
És ne hagyjuk ki azt az időszakot sem, amikor az osztályharc hevében otthon a család kuláklistára került, s emiatt a történészhallgatói pálya ugyancsak veszélyben forgott. Amit a katonai szolgálat idején, a tiszta lelkiismeret okán kénytelen-kelletlen be kellett vallani, s amit a nagysinki román tiszt annyival intézett el, hogy: „Taci din gură!” Magyarul: „Hallgass vele! S amikor baj van, gyere hozzám.” És a pártnak a társadalmi származást firtató kérdőívét a bibarcfalvi néptanácson a titkárnő, egy egyszerű bibarcfalvi asszony rendre elfelejtette megválaszolni az elvtársaknak…
És hát ott van a történelem folyamatos, évtizedekben mérhető vizsgálása. Idei díjazottunk érdeklődését a történelem, a történetkutatás iránt alighanem a Rákóczi-szabadságharcról és összességében a magyar történelemről mindent tudó, és azokat fiának el is mesélő, az első világégés krasznojarszki fogolytáborát is megjárt édesapa keltette fel. S mert alapszabály, hogy a magunkban őrzött tudás mit sem ér, ha azt nem osztjuk szét, hát így történt, hogy a mag jó földbe hullt, s az édesapa példája ragadósnak bizonyult. A többit olvassuk. Tőle. Mert megéri. Hallgassuk csak: „ha jól megfigyeljük, bizonyos, hogy a sajtó életszerűbb, mint egy bürokratikus tisztviselőnek a jelentése. Ha viszont a kettőt egymás mellé tesszük, akkor a történelem nem annyira száraz, hogy ne jöjjön elő az érdekessége és olvasmányossága. (…) A történelemnek, a történetírásnak nem kötelező unalmasnak lennie (…). Hát kinek írja az ember a történelmet, a kollégáknak vagy a közönségnek? A kimondottan tudományos történetet szaklapban vagy tudományos igényű könyvben kell közölni, de amikor az ember a nagyközönségnek ír, akkor ezt fel kell oldani egy kicsit.”
Egyszer megkérdeztem tőle, mi volt kutatói pályájának eddigi legnagyobb élménye, elégtétele. Azt mondta: az, amikor egy sem címet, sem datálást, sem aláírást nem tartalmazó, mindenki által mellőzött levéltári irat feletti többhetes töprengés nyomán rájött, hogy ama papiros nem más, mint Háromszék önvédelmi harca elhatározásának a jegyzőkönyve! Amit a nagybizottság azért nem datált és nem írt alá, mert az ülést megzavarta a kinti zaj: lent, a téren ugyanis a haragos tömeg éppen akkor lincselte meg az áruló Balázs Manót. És még azt mondta: „Természetesen az is örömmel töltött el, amikor a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választott, bár erre soha nem számítottam. S az is örömmel tölt el, hogy a könyveimet megvásárolják, keresik, és kérnek, hogy írjak újakat is. Ilyenkor arra gondolok, hogy talán nem éltem hiába.” Rákérdeztem: és amikor unokájával közösen ír könyvet? Azt mondta: „Hát az kimondhatatlan, azt nem lehet elmondani…” És megtelt a szeme könnyel.
S hogy derűsebben zárjam, hát feltárom a mondókám eleji titkot ama bizonyos lakodalmat illetően. Erdővidéken ugyanis, ha valami cakkra talál, az pont olyan, mint a bodosi lakodalom. Mert a takarékos életmódot élő Bodosban, díjazottunk szülőfalujában egyszer „egy lakodalomban éppen annyi ételt főztek, hogy éppenséggel elég volt, s nem is maradt meg semmi. Jutott is, de ott aztán nem lebzselt senki.”
Merthogy idei díjazottunk, Egyed Ákos Bodosban született. 1929-ben, Kós Károly-osan fogalmazva: 95 éve éppen. Egyszer azt is kérdeztem tőle, mi kellett ehhez a páratlan pályához. Azt mondta: „A gondviselés is kellett. És az is, hogy az emberben él egy olyasmi, hogy tartozik valahova, egy közösséghez, egy magyar közösséghez, amelyiknek vannak olyan érdekei és értékei, amelyeket tiszteletben kell tartani. Én ehhez tartottam magam. Ebben benne van Bodos is, a székely magyar közösség is. És az a Kolozsvár is, amelyet a szemünk láttára veszítettünk el, mert a szemünk előtt zajlott le Kolozsvár metamorfózisa, és állandóan éreztük a nyomást. Én mindig arra gondoltam, hogy ne ártsak, hanem ahol tudok, segítsek. (…) A gondviselés, egymás támogatása, a barátok, a család segített abban, hogy próbáljak megmaradni annak, aki vagyok. Olyannak és úgy, ahogy azt Bodosban tanultam.”
Egy alkalommal, vagy másfél évtizede hazulról hazafelé tartottunk az Erdővidéki Közművelődési Napokról. Ezerhármas Daciánkkal. Autópálya akkor még sehol, tehát az E60-ason volt időnk beszélgetni. Tettük-vettük világunk dolgait, s az addig a hátsó ülésen csendesen babázó, akkor még óvodás Borókánk közbeszólt: „Ákos bácsi, te tanító bácsi vagy?”
Kedves Egyed Ákos! Ákos bácsi! Köszönjük a tanítást!
(Elhangzott Kolozsváron, 2024. december 12-én a Györkös Mányi Albert Emlékházban tartott díjátadó ünnepségen.)