Maurice Ravel (1875–1937) Ma mère l’Oye – Lúdanyó meséi című, eredetileg zongorára komponált négykezes szvitjét a festőbarát Cipa Godebski gyermekeinek szánta, amelynek ezer színben játszó zenekari átiratát is maga készítette el. Talán éppen a színes hangszerelésnek köszönhetően, az ötrészes zenekari szvit népszerűsége túlnőtte a négykezes változatokét, amelyben a gyermek, és miért ne, a mesét szerető felnőtt lélekhez is szóló zenei köntösbe bújtatott mesék varázsolnak álom- és tündérvilágot.
Bruno Mantovani karmesternek sikerült a zenekarral színes mesevilágot teremtenie. Csipkerózsika Pavane-jának álmodozó, nyugodt hangulatát a finoman andalító fuvolaszóló, a hárfa és a hegedűk pianissimója fonja körül meséhez illő sejtelemmel. Hüvelyk Matyi hullámzó zenekari szövetébe a hegedű-piccolo-fuvola „füttyös huncutsága” is belefért, meseszerű finomságot Török Réka töretlen dallamívekkel simuló angolkürtszólóinak szépsége lopott. A Csúnyácska, a pagodák hercegnője tétel keleties hangzásvilágában jó színfolt a xilofon és a gong jelenléte, titokzatosságát a cseleszta és hárfa fokozza. „Ha jó szívedre gondolok, nem tűnsz csúnyának! – Oh, kisasszonyom, igen jó a szívem, de szörnyeteg vagyok. – Sok ember van, aki nagyobb szörnyeteg nálad!” – ugye ismerős a szöveg, amelyből Ravel ihletődött A szépség és a szörnyeteg beszélgetésében. A tétel bájos keringőjének kecses dallama a szépségé, a kontrafagotton megszólaló mélyen „morgó” szólam a szörnyetegé. Míg a hegedűszóló még a „szenvedő” szerelemről mesél, a hárfa-glissando és a zenekar éteri hangja már a boldog megoldásé. A tündérkert pasztellszínekben játszó impresszionista muzsika, igazi lenge tündértánc, amelynek álomvilága a finálé nagy crescendójára épített életerős csúcsponttal ér véget.
Camille Saint Saëns (1835–1921) 2. g-moll zongoraversenyének (op. 22.) drámai és lírai szépségeire annak idején Liszt Ferenc is felfigyelt, és valójában a concerto neki köszönhetően érte el máig tartó népszerűségét. Kérdés, ha a művet virtuóz csillogás, érzelmek csapongása, romantikus szenvedély és száguldás, érzékeny poézis, ragyogó játékosság, szélesen áradó fülbemászó dallamok, hangszerek közötti színes párbeszédek jellemzik, egyszóval minden, ami vonzóvá tehet egy zongoraversenyt, mégis vajon miért játsszák oly ritkán mifelénk? Feltehetően túl nagy a technikai és művészi kihívás szólista, zenekar és karmester részére egyaránt.
A zenekari kísérettel való összehangolás Bruno Mantovani karmesternek is okozott néhány „izzasztóan” nehéz pillanatot. Ezen az estén Saint-Saëns zongoraversenyét az örmény származású, Franciaországban élő Varduhi Yeritsyan zongoraművésznő szólaltatta meg oly módon, hogy minden, ami a concertót remekművé avatja, az tolmácsolásában tiszta fénnyel ragyogott: drámai erő, meleg tónusú líraiság, árnyalt dinamika, könnyed nyugodtsággal kezelt zenei történés, szélesen ívelő dalolás, csillogó pergőtechnika, szédületes virtuozitás. Osztom a Le Monde egyik kritikusának véleményét, miszerint olyan robbanásig feszülő bátor virtuozitással, és ezer színben játszó érzékiséggel tolmácsol, mintha legalább egy tucat kézzel rendelkezne. Varduhi Yeritsyan csillogó technikáját, impresszionista harmóniákkal és színekkel való játékát a ráadásként tolmácsolt Debussy L'isle joyeuse című darabban is csodáltam, amellyel egyben megelőlegezte A tenger hangulatát.
Bruno Mantovani a műsor második felében felszabadultabban vezényelt, viszont hiányoltam a lelkesedést, az előre vivő erőt, és főleg a műsort záró Ravel Bolerójában az izzó temperamentumot. Szerencsére, a zenekar kitűnő formában muzsikált, és a műveket sem most játszotta először.
Claude Debussy (1862–1918) La Mer– A tenger című zenekari vázlata valójában három impresszionista zenei festmény. A Hajnaltól délig a tengeren zenekari tablóban, a hajnali fényben morajló tenger az első pillanattól kezdve hordozza a mélység titkát, majd vidáman fodrozódó habjai zenei hullámokat vetnek a felkelő nap sugarában. Debussy tengerének szépségét akkor érzékeled igazán, amikor a déli napfényben selymes harmóniákkal, keleties egzotikummal, jazzes hajlatokkal, csellók-játszotta hullámokkal, fuvola-hegedű sirály-röptével és a zenekari tutti erejével tündökölni kezd titokzatos nagysága. Amíg A hullámok játékában a hárfa- glissandók, az oboa-, fuvola-, angolkürtszólók fodrozódó zenehullámai a tenger szeszélyes játékáról szólnak, a vonósokon kiteljesedő játék már az ijesztő-fenyegető hullámokat vető tengeré, amelyet csak a hárfa-glissandók „csitító szele” tud nyugodt állapotba visszaterelni. A mélyvonósok és dobok sötét felhőket varázsolnak, erős szelet kavarnak, felkorbácsolják a zenekar tengerét, így A tenger és a szél párbeszéde drámai, vészjósló. De a szél, ahogy jött, le is csillapszik, és habár a tenger hullámai megbékélnek, és csak néha vet csintalan fényt a víz tükre, a finálé mégis a titokzatos -sejtelmes tenger hatalmas erejét hirdeti.
Ravel egyetlen témára épülő, hatalmas zenekari crescendóra épített, feszültséghordozó Bolerójának harmóniai és hangszerelési bravúrja, és a zenekar kiváló művészi tolmácsolása hatalmas sikert aratott. A zsúfolásig telt koncertterem, és az ovációval telt hosszas tapsorkánból ítélve, örömmel töltött el, hogy a francia zenevarázs, a ragyogó zenekari tablók szépsége nemcsak engem ejtett rabul.
(Borítókép: A koncert két művészvendége: Bruno Mantovani karmester és Varduhi Yeritsyan zongoraművész)
