Richard Wagnert (1813–1854) a romantikus német opera reformátoraként tartjuk számon. A színházi világgal korán kapcsolatba került, számára a színpad „szószék”, amelyről filozófiai, világmegváltó gondolataival szólt a hallgatókhoz. Beethoven Kilencedikjének megismerése volt az a pillanat, amikor a zenei pálya mellett döntött, de az irodalommal továbbra sem szakított. A germán mondavilág megszállottjaként operáit is ez a témakör uralja. Szövegeit maga írta, fő elve a szövegmondás volt. Szakítva a hagyományos áriaformákkal, a deklamáló énekbeszédet részesítette előnyben. Operáit zenedrámáknak nevezte, amelyben az összművészet, a szöveg, zene és színpadi cselekmény elválaszthatatlan egysége uralkodik. Megnövelte a „drámai szimfóniákká” duzzasztott zenekari részek szerepét, a zárt operafelvonás helyébe az „átkomponált” operafelvonást alkalmazta, végtelen dallamokkal, vezérmotívumokkal. A zenekari színkészletet új hangszerekkel (pl. Wagner tuba) bővítette ki.
A Rajna kincse egyfelvonásos zenedráma négy képben. Az amúgy is bonyolult cselekményű zenedráma koncert formában való előadása merész vállalkozás volt. Gabriel Bebeşelea karmester ezúttal nemcsak a szünet nélküli 2 és fél órás mű vezénylését, hanem a koncerttermi változat rendezését is vállalta – segédrendező Silvia Papadopoulos –, megszervezte az új hangszerek és hangszeresek elhozatalát, és a cselekményt kísérő fényhatások megoldásában a remek munkát végző Almási Attillával konzultált. A cselekmény megértéséért, Marius Tabacu igazgató a teljes német nyelvű szövegkönyvet románra fordította, ami a színpad két oldalán elhelyezett kivetítő táblán folyamatosan olvasható volt.
A hömpölygő Rajna vizét imitáló, hosszan gomolygó titokzatos zenekari bevezetés elsötétített színpadon, elsötétített teremben indult. A fokozatosan duzzadó zenekari faktúrával egyidőben, a színpad is világosodni kezdett, a kék fények a teremben a folyóvíz tisztaságával hatottak. A Rajna lányai, a kincset őrző sellők (Oana-Maria Trîmbiţaş – Woglinde, Daniela Păcurar – Wellgunde, Melinda Duffner – Flosshilde) énekére, aranyló fény öntötte el a színpadot. Hatásos szimbólum, tetszetős megoldás volt. A cselekmény szereplői istenek és félistenek (Carsten Wittmoser – Wotan, Ruxandra Donose – Fricka, Egyed Apollónia – Freia, Tiberius Simu – Loge, Lorant Barta – Froh, Balla Sándor – Donner, Liza Kadelnik – Erda) nibelungok (Michael Mrosek – Alberich, Adrian Dumitru – Mime) és óriások (Cristian Hodrea – Fasolt, Köpeczi Sándor – Fafner).
A cselekmény a Rajna kincséért folytatott harcról, az aranyból készült gyűrűről szól, amelynek birtokában tulajdonosa teljhatalomhoz juthat, csak nagy árat kell fizetnie érte: le kell mondania a szerelemről. Kapzsiság és ármánykodás, szerelem és hűtlenség, irigység és kétkedés, varázslat és átok, reménység és győzelem, félelem és bátorság vezérli a zenedráma hőseit. Nibelungok és óriások, istenek és félistenek küzdenek a Rajna kincséért. A föld istenének rosszat sejtető figyelmeztetésére, Wotan, az istenek királya végül lemond a teljhatalmat jelentő aranygyűrűről. Az istenek számára a rossztól és a rémálmoktól való menekülést, az otthon biztonságát a győzelmi fényben ragyogó Valhalla vár, „a hősök csarnoka” nyújtja, amelyhez a szivárványon keresztül vezet az út.
Szuperprodukcióval ért véget a Zenei Ősz. A Rajna kincse hatalmas művészi munka eredményeként ragyogott fel ezen az októberi estén. Az óriási zenekari apparátus, a csodálatosan éneklő külföldi és hazai szólisták, az egész zenedrámát nagy erőbedobással rendező és vezénylő Gabriel Bebeşelea, és a kisegítő műszakiak harmonikus egymásra figyelésének köszönhetően, A Rajna kincsének európai színpadokhoz méltó produkciója, felejthetetlen élménnyel gazdagította a kolozsvári zenehallgatókat.
(Borítókép: A szólisták egy csoportja koncert után, balról jobbra: Adrian Dumitru, Egyed Apollónia, Köpeczi Sándor-Attila, Liza Kadelnik, Tiberiu Simu, Melinda Duffner, Cristian Hodrea, Oana Maria Oana-Maria Trîmbiţaş, Lorant Barta. Fotó: Marmo/Filharmónia)
