Az Évszakok – utazások a Homoródok mentén és Gyimesben képzőművészeti kiállítást Tibori Szabó Zoltán újságíró, egyetemi tanár méltatta. „Cseppet sem könnyű Wagner Péter erdélyi tájportréiról véleményt mondani. Néhai mesterem, az immár tizenhárom éve közülünk elköltözött Cs. Gyimesi Éva irodalomtörténész, az 1990-es rendszerváltást követően kötetbe szedte a diktatúra idején írt cikkeit, tanulmányait és esszéit, és azokat 1993-ban, a Pesti Szalon Könyvkiadónál, kötetben adta ki. Kötetének a Honvágy a hazában címet adta. Honvágy a hazában? Hogyan is lehetne valakinek, aki a hazájában él, honvágya? Vagy valami mást akart talán ez jelenteni? Netán azt, hogy egyik-másik ember vágyakozhat arra, hogy egyben honja is legyen a hazája?
Wagner Péter építész munkáit évtizedek óta figyelem, amint Erdély különböző tájegységeit – a Mezőséget, Kalotaszeget, a Szilágyságot, a Nyárád mentét, Dél-Erdélyt, Székelyföldet, a Gyimeseket – járja keresztül-kasul, hogy ott a magyar vagy egykor magyar települések műemlékeit, vagy éppen csak emlékét megörökítse. Tussal, ceruzával, pasztellel dolgozik, a megismert tájat évszakonként vallatja ki, és azt követően, hogy azt bensőségesen megismeri, a grafikáin kissé idealizáltan meg is örökíti. Tájképeit fürkészve jóformán egész Erdélyt bejárhatjuk és közelről megismerhetjük. Az ezúttal a Homoródok mentén és Gyimesben készült pasztelljei, mint máskor is: turneri ízekkel is vegyítve, kissé Cézanne-osan készültek. Wagner Péter megörökít mindent, amit eredetinek, réginek, hagyományosnak tart, s a tájképein általában látható a település temploma is, házakkal, majd termőföldekkel, legelőkkel, erdőkkel körülvéve, egyfajta ideális urbanisztikai harmóniában.
Kétségtelen, hogy építészszemmel nézi a tájat, és mondanom sem kellene talán, hogy a rajz és a perspektíva tudománya a kisujjában van. A festészet sem idegen tőle, és talán nem tévednék, ha azt állítanám, hogy ez iránt – akárcsak Erdély iránt – a vonzalmat édesapja, Wagner Artúr, az erdélyi élvonalbeli képzőművészek csodálója és lelkes támogatója örökítette rá.
A hagyatékot pedig az ember vagy elfogadja, vagy elutasítja, köztes megoldás nemigen van. A Budapesten élő Wagner Péter elfogadta, mert esetében talán ez is része volt a hazában érzett honvágynak. A hazát nem igazíthatta a honvágyhoz, így aztán a honvágyát igazította hozzá ahhoz a világhoz, ahhoz a földhöz, ahhoz a kultúrához, amelyet hazájának érzett és érez.
A honvágy Wagner Péter esetében – akárcsak az említett Cs. Gyimesi Évánál – tágabban értelmezendő. Van ugyanis ezekben a képekben valamilyen féltés is, amely csak kisebb mértékben a tájnak, ám sokkal inkább a hely materiális és szellemi kultúrájának a féltése. Még pontosabban fogalmazva: mindezek múlhatatlanságának a sóvárgása, görcsös kapaszkodás abba a reménybe, hogy fergeteges fogyásunk megállítható, hogy valamilyen csoda folytán mégis megmaradunk, és hogy képesek leszünk megőrizni és tovább örökíteni majd a magunk során mindazt, amit egykor mi örökül kaptunk.
Wagner Péter rajzai, festményei, fényképei ebből a csodaváró reményből és hitből táplálkoznak, és bennük minden ennek az életérzésnek van alárendelve: rajz, perspektíva, kromatika. A többi pedig a játék. Cs. Gyimesi Évának honvágya volt a hazájában. Wagner Péter honvágyához hazát rendelt. Pedig – igaz, más-más perspektívából, de – mindketten teljes életüket ugyanarra tették.” – zárta értékelését Tibori Szabó Zoltán.
Wagner Péter Erdély-járásairól beszélt: már a hatvanas-hetvenes években dokumentálta – rajzolta, fotózta, gyűjtötte – az akkor még élő, eleven népi kultúra, népi építészet tárgyi emlékeit. „A völgyekben megbúvó falvak (...) látványa újra és újra rabul ejt, bűvöletéből nem ereszt, vissza-visszahív és felfedezésre ösztönöz” – írja meghívójában az alkotó. „Az időjárás változása, a fény, a levegő, az illatok, a hangok és mozgások – hiába ismerősek –, mindig másképp formálják a látványt a fejben és a kézben. Rakódnak a papírra a jelek, a színek és a vonalak, kitöltődnek a formák, kerekednek a sík (papír)lapon. Három boldog év, tavasz, nyár, ősz, tél körforgása ez. A jól ismert helyek, pontok és tárgyak, fák, tornyok, házak csak azért vannak, hogy a színek gazdagságával síkká változtassák a teret, foltokba zárják a formát. Az évszakok jellegzetes koloritja és a helyek topografikus karaktere vízszintes-függőleges mátrixba zárja az örökkévaló és mégis percről percre változó erdélyi tájat” – említette az alkotó, hozzátéve: „Az érdekel, hogy az épített környezet hogyan illeszkedik a tájba. Legközelebb a Bánság és Háromszék falvait szeretném dokumentálni, megrajzolni, ez még fehér folt a palettámon...”
