Dédács, régebbi nevén Dédácsfalva (Biscaria) egykor önálló település volt, amely a 19. században, amikor Piskitelep (Simeria) vasúti csomópont lett, teljesen egybeolvadt a kisvárossal, olyannyira, hogy az egykori Dédácsra egyetlen utcanév emlékeztet (str. Biscaria utca).
Az eredetileg 1700 körül épített, klasszicista stílusú Gyulay-kastély (HD-II-A-B-03448.01) közvetlenül az arborétum főbejáratánál, a város felőli fronton található. A jelentősebb díszek nélküli egyszíntes, téglalap alaprajzú épület kerti homlokzatát három, szimmetrikusan elhelyezett rizalit tagolja, ezek mindegyikét timpanon zárja. A kőzéprizalitot, amelyhez a kert felől díszlépcső vezet, két pár toszkán oszlop tagolja három részre, mögöttük fedett előcsarnok húzódik. A főút felőli homlokzat is klasszicista stílusú, a központi két pár toszkán oszlop mögött található a bejárat. A homlokzatok központi részén három-három, félköríves záródású ajtónyílást alakítottak ki, az ablakok egyenes záródásúak, mindegyik fölött egyenes szemöldökpárkány húzódik. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc harci cselekményei által okozott károkat csak 1870–1880-ra tudták részlegesen kijavítani. Napjainkban az épület az Országos Erdőgazdálkodási Igazgatóság tulajdonában van.
Az arborétumot gr. Gyulay Ferenc, Várad alkapitánya, I. Rákóczy György híres generálisa alapította, első írásos említése 1763-ból való. A Gyulayakat követően az 1800-as években a birtok a Marosnémetiben lakó ozsdolai gr. Kuun család tulajdonába került. Gr. Kuun Gézát, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökét követően a birtok leányágon öröklődött: Kuun Irmát Fáy Béla, az Akadémia levelező tagja vette feleségül, az ő idejében kezdődött az arborétum szakszerű kialakítása. A gyermektelen Fáy a birtokot és teljes vagyonát sógora, Máriássy Andor leánygyermekeire hagyta. Ella sosem ment férjhez, Klementinát Ocskay István vette nőül, aki nagy hozzáértéssel fejlesztette tovább az arborétumot 1949. március 1-ig, amikor a családot kényszerlakhelyre hurcolták Marosvásárhelyre. A 1949-es államosítás után a park a piskitelepi Erdőkerületi Hatóság tulajdonába került, 1952 után kísérleti erdőterületté nyilvánították. A dendrológiai park teljes állományát 1954-ben a piskitelepi Kutatási és Kísérleti Erdészeti Állomás kapta meg, később a Természeti Emlékvédelmi Bizottság javaslatára a park dendrológiai természetvédelmi műemlékként a törvény védelme alá került.
Jeles vendége volt 1816 nyarán a kastélynak és az arborétumnak a neves költő, Kazinczy Ferenc, aki gr. Gyulay Ferenc meglátogatására utazott Erdélybe. Kazinczy Kassán, Török Lajos tanfelügyelő, későbbi apósa segédjeként került kapcsolatba Gyulaynéval, és az ő meghívására érkezett Zseni lánya társaságában a marosnémeti és dédácsi Gyulay-birtokra, ahol lehetősége nyílt megismerkedni Hunyad megye előkelőségeivel. Négyheti itt-tartózkodásának élményeit Erdélyi levelek című művében örökítette meg, s ezzel egy időben megfogalmazta azon igényét, hogy látogatásának maradjon emléke: „E hely legyen enyém mikor én már nem leszek, s mutassák a helyet ahol járánk, a Maros szélén s a fekete szilas dombjai alatt ezt mondván, nem lehete minden érdem nélkül kit e jók szerettenek.” Sőt, megrajzolta a felállítandó emlékre vésendő lepke és lant rajzát is, valamint megfogalmazta az emléműre kerülő feliratot. A „szent öreg” vágya 1881. szeptember 25-én valósult meg, amikor gr. Kuun Géza és nővére, Fáy Béláné, gr. Kuun Irma, a birtok akkori tulajdonosa a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat képviselőivel fényes Kazinczy-ünnepélyt szervezett, ekkor avatták fel a Kazinczy által rendkívül kedvelt szilfák árnyékában az emlékoszlopot. A kőoszlop felirata: Kazinzcy Ferenc kedvenc helye, 1816. Az oszlop tetejére elhelyezett kehely, sajnos, ma már nem létezik, mint ahogy az emlékoszlophoz vezető régi út sem.
Az arborétum 50 parcellája mintegy 2000 növényrendszertani alakot tartalmaz, a faiskolákban akklimatizációs kísérletekkel és az értékes fafajok szaporításával foglalkoznak. A park legkiemelkedőbb teljesítménye a nagyszámú egzotikus cserje és nemes fa honosítása, az itteni éghajlathoz való szoktatása. A kapun belépve, a kastély északi oldalán déli ostorfa (Celtis australis) látható, a kerítéstől az épület felé nehéz szagú boróka (Iuniperus sabina) kúszik, mindkét kapu közelében nagy bókoló aranyfabokrok (Forsythia suspensa) találhatók. A kúria északi oldalától 30 méterre végződik a piskitelepi plató, innen a Maros árterére érkezünk. Az arborétumot malomárok osztja alsó és felső kertre, vize Batiznál ágazik a Sztrigyből. Az alsó kertet az 1970-es árvízig a Maros ölelte körül, ekkor a folyó új medret vágott magának. A malomárok és a Nagy-tó között hatalmas liliomfa (Magnolia acuminata) látható, amelynek koronáját 1968-ban heves szélvihar teljesen összetörte, szerencsére, a fa azóta új koronát növesztett. A kastély északkeleti részétől kelet felé haladva óriási életfa (Thuja aplicata) mellett haladunk el, amelynek alsó ágai mind legyökereztek és megvastagodtak. Továbbmenve a bambuszokhoz érkezünk, egykor több mint 13 bambuszféleség volt, ezekből mára mintegy öt maradt. Az egykori virágház előtt lekanyarodva simafenyőkkel (Pinus strobus) találkozunk, a másik oldalon bokrokkal és fákkal körülvett Chununghamia chinesis látható, ez Románia területén az egyetlen szabadon élő példány. A malomárokhoz közel öreg fehér akácok (Robinia pseudoacacia) találhatók, ezek azok a példányok, amelyeket még a 18. század második felében ültettek, amikor itt indult be az első akáctelepítési kísérlet. Az alsó kertben, a fenyőcsoport mögött feltűnik a százesztendősnél is idősebb Abies homolepsis, ez az egyetlen életben maradt példány. Észak felé sétálva, kis emelkedő után gyönyörű tisztás tárul a szemünk elé, itt valamikor cseréptetős kisebb ház állott, körülötte volt az úgynevezett állatkert és az 1930-as évek végén a brádi aranybánya vezetőinek segítségével létrehozott fácános, amelynek küldetése a fácán elszaporítása volt a vidéken, ami abban az időben sikerült is.
A Gyulay Ferenc által alapított arborétumot a más vidékekről, de hasonló éghajlati övezetből származó fa- és cserjefajok behozatalával a Kuun, Fáy és Ocskay családok gyarapították, jelenlegi alakja mindenekelőtt Ocskay István szépérzékét dicséri.
Felhasznált irodalom:
Schreiber István, Kastélyok és parkok a dévai medencében. Corvin Kiadó, Déva, 2008.
