Mint ismeretes, az 1849. január 8-áról 9-ére virradó éjjelen valóságos vérfürdőt rendeztek a védtelen városra rárontó Avram Iancu seregei, közel 800 gyermeket, asszonyt, idős embert gyilkoltak le brutális kegyetlenséggel, és sokan megfagytak menekülés közben is, így az áldozatok száma jóval nagyobb lett, egyes történészek szerint megközelítette az ezret. A mócok az épületeknek, templomoknak sem kegyelmeztek, a város szinte teljes egészében leégett.
A megrázó esemény azóta is felkavarja nem csak az enyedieket, hanem azokat is, akiknek valamilyen kötődésük van Enyedhez, így más településekről is érkeztek résztvevők az eseményre.
A megemlékezés - a pár éve megszokott forgatókönyv szerint - a Bethlen Gábor Kollégium udvarán kezdődött, ahol elsőként Kerekes Erika igazgató-helyettes, az esemény konferálója, egy Áprily Lajos-idézettel hangsúlyozta Enyed jelentőségét az erdélyi történelemben: „Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit a sorsa a lélek fogékony korában esztendőkre ideplántált. […] Az enyedi öbölben is ott lüktetnek az erdélyi sors – sokszor halálos ölelésű – hullámai. Enyed történelmi sorsa több felvonású vér- és koromszagú tragédia.” Az aligazgató hozzátette: az emlékezés megszervezésének célja hálát adni azért, hogy a helyi magyarság túlélte az akkor végzetesnek tűnő tragédiát, ugyanakkor „Erdély-szerte pozitív példaként hirdetjük a nagyenyedi román-magyar megbékélést, erőt, hitet, reményt adva az elkövetkező generációknak”. Demeter Szabolcs iskolalelkész Ézsaiás 46. könyvéből vett idézettel hangsúlyozta a megemlékezés jelentőségét.
Szőcs Gyula Kálmán, Nagyenyed díszpolgára, a Bethlen-kollégium egyik legfőbb anyaországi támogatója, akinek 23 felmenője vesztette életét 1849. január 8-a sötét éjszakáján, évente megtiszteli jelenlétével az eseményt és emlékbeszédet mond. Ezúttal kiemelte: az áldozatokat nem lehet méltóképp eltemetni fizikai valóságukban, ez csak a kegyeletteljes, méltó megemlékezés által lehetséges, ezért felvetette azt az ötletet, hogy január 8-át nyilvánítsák hivatalosan is városi emléknappá. Szőcs Gyula szerint „ezzel az adóssággal Erdély is tartozik Enyednek”, hiszen más veszteségekhez – például a köztudatba sokkal jobban beépült mádéfalvi veszedelemhez – képest „az enyedi áldozatok száma oly nagy mértékű, hogy elkerülhetetlen a nagyobb figyelem”.
Az eseményt megtisztelte jelenlétével Demeter Stefánia Katalin konzul (Magyarország Főkonzulátusa, Kolozsvár), aki kihangsúlyozta: fontos, hogy a múltból tanulságot merítsünk, mert az emlékezés nem puszta múltidézés, hanem egyúttal „az értékek megőrzése és átadása is, amelyek irányt mutatnak a jövő felé”.
A megemlékezésen minden évben, így idén is, részt vett Oana Badea, Nagyenyed polgármestere, akinek gesztusát pozitívan értékelik a helybeli magyarok. „Újból itt vagyunk megemlékezni egy szeletéről a történelemnek, amely seb a magyar közösség számára, de ez a mai esemény lehetővé teszi, hogy tanuljunk a múltból. Ha sikerül, hogy legyen egy közös memóriánk, fájdalmakkal és örömökkel együtt, akkor erősebb lesz a közösségünk, ezért vagyunk ma itt (...). A magyarság hozzájárulása a város gazdasági és kulturális fejlődéséhez vitathatatlan” – mondta az előljáró, hozzátéve: „Ezek a fények az emlékezés és a lelkiismeret fényei kell hogy legyenek, ugyanakkor utat kell mutassanak a közös jövő felé”.
Lőrincz Helga, Nagyenyed alpolgármestere megköszönte Oana Badea polgármester nyitottságát és elmondta: „Nagyenyed fagyos januárjában, a néhány órás mészárlás mögött rengeteg tervezgetés volt, a habsburg monarchiának sikerült az erdélyieket egymás ellen uszítani és vért ontani. A mában élők talán a kommunista diktatúrában élték meg azt a fajta nyomorgatást, amikor rengeteg tilalom volt és mások döntöttek felettünk. (...) Szét lehet szakítani minket kívülről vagy belülről, de mi ezt nem engedhetjük. Nem adjuk a szabadságunkat, sem a mellettünk élő embertársainkét!”
Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója is felemelő beszédet tartott, rámutatva: „Isten csodálatos kegyelméből ma is megemlékeztünk és emlékeztettünk: ilyen soha többé nem történhet meg! A rettenetes pusztítás ellenére ma is itt vagyunk, bár 175 évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy nincs magyar jövő Nagyenyeden. Aztán 120 évvel ezelőtt emlékmű és emléktábla jelent meg a vártemplom falán, melyen az évszám jelzi a gyászos napot: 1849 január 8”. Az igazgatónő hozzátette: fontos, hogy az emlékezetet átadjuk a következő generációnak, hiszen „keresnünk kell a jövőt ezen a tájon”, miközben meg kell találnunk azokat az eszközöket is, amelyek a megmaradásunkat elősegítik.
Ezt követően a felszólalók egy-egy szál fehér virágot helyeztek el a Bethlen-kollégium udvarán található, Szőcs Gyula kezdeményezésére 2017-ben felállított emlékműre, amely a mindenkori enyedi mártíroknak állít emléket.
A kollégiumból a résztvevők felvonultak a Sétatéren található Diákemlékműhöz, amelyet megkoszorúztak és Ladányi Árpád Csaba, a Fehér megyei RMDSZ elnöke emlékbeszédet tartott, amelyben kifejtette: „Az 1849. január 8-án történtek nemcsak a múlt részei, hanem az emlékezésünk és az identitásunk fontos elemei. (...) Nagyenyed történelme bővelkedik dicső és fájdalmas pillanatokban, és ma itt vagyunk, hogy az utókor számára továbbörökítsük ezeket az emlékeket. (...) Az emlékezésünk azzal a céllal történik, hogy tanuljunk a múltbéli hibáinkból és elkötelezzük magunkat az emberiesség és az összefogás mellett. (...) A román-magyar megbékélés kulcsfontosságú a közösségeink és az egész régió jövője szempontjából. A múlt eseményei miatti felelősség nem a nemzeti közösségeket, hanem az akkori elkövetőket terheli. Az ártatlan áldozatok emléke előtt tisztelgünk, és soha nem szabad hagynunk, hogy a gyilkosokat hősként ünnepeljék. (...) Az emlékezés és a megbékélés segítségével hozzunk létre egy olyan világot, amelyben az emberiesség és a tolerancia mindennapi valóság, és amelyben a románok és a magyarok együtt élnek, erősítve egymást” - hangsúlyozta Ladányi Árpád.
A megemlékezés szép és megható látványa volt a Bethlen-utcán levonuló, majd a református vártemplomot megkerülő menet, amelynek végső állomása a várfal tövében elhelyezkedő tömegsír illetve az azt jelölő emléktábla volt. Szász János római-katolikus plébános rámutatott: azokban a nehéz órákban a bajbajutottak egyedül Istenhez fohászkodhattak oltalomért, ezt ma is szem előtt kell tartanunk. Szőcs Előd unitárius lelkipásztor azért fohászkodott, hogy „a megbékélés érzését szülje meg ez az emlékezés”, Tóth Tibor László református lelkipásztor pedig Jeremiás próféta 3. könyvéből vett idézetre alapozva szólt a megemlékezés fontosságáról.
Az áldást követően a Bethlen-kollégium és annak alapítványa, a Fehér megyei RMDSZ, Nagyenyed Polgármesteri Hivatala, a magyar egyházak és civil szervezetek megkoszorúzták az emlékművet. Az ünnepséget magasztosabbá tette a Bethlen-kollégium Szabó Zsombor zenetanár által vezényelt kórusának fellépése az iskola udvarán és a fáklyás menet legfőbb állomásain.
