A sziklák közé rejtett gázfőző lángját majdnem elfújta a szél
Jómagam már pénteken elhagytam a kolozsvári betondzsungelt, az éjszakát a Petrozsényi Unitárius Egyházközséget szolgáló Márton Edit lelkész jóvoltából a paplakon töltöttem. Szombaton még a Şureanu-tóhoz is sikerült kimenni, majd a hivatalosan, de indokolatlanul – nem fedi hóréteg, az úttest teljesen száraz – lezárt, az akár 2000 méter fölé is emelkedő, 67C jelzésű Transalpina úton elindulok az Urdele-hágóhoz. Barni mondta, innen indul majd a piros csíkos turistajelzés, amely segítségével eljutunk a Gâlcescu tóhoz. Egyórás hátrányom van… Felmegyek a Transalpina csúcsán található, jelenleg csupán üres faházikókból álló zsibvásárig, majd addig ereszkedek, amíg az út széle mellett meg nem pillantom Barninak a Kovászna megyei jelzésű terepjáróját.
Fagyos reggel a Gâlcescu-tó partján...
Nyomukba eredtem, azt írták SMS üzenetükben, hogy a főgerincen megvárnak. Hideg van már, erőteljesen fúj a szél, a leereszkedő felhők eltakarják a napot – csökken a valós hőérzet. Bár pozitív szintkülönbséget kell „legyőznöm”, s jobban kering a vér az ereimben, bemelegszem. Inkább felteszem a sísapkát, ne szívjam be a hideg levegőt, s védjem fejemet is a hidegtől. AAz ösvény mentén megjelennek az első hófoltok, meg is csúszom az egyiken. Mihelyt kiérek a Iezer-nyeregbe, rövid időre megpillantom a hármas csapatot, majd eltűnnek. Utolérem őket s megtudom, hogy szélcsendes helyre kellett húzódniuk, az erős széllökések majdnem földre teperték őket.
Befagyott a Gâlcescu-tó
Együtt haladunk tovább, itt a Pleşcoaia nyereg, majd a Lacurilor-kéményben található szűk, meredek ösvényen beereszkedünk a Gâlcescu-tóhoz. Mire felhúzzuk a téli sátrakat, és kiterítjük a szintén a fagyos évszakra gyártott speciális hálózsákokat, már a közelben lévő tavat sem látjuk: besötétedett. Rajtunk kívül senki sincs a környéken.
Gázfőző, tasakleves, fényjátékElőkerülnek a melegítő nadrágok, ismét felveszem a sísapkát, beizzítjuk a téli sátorozáskor vagy vadkempingezéskor feltétlenül szükséges gázfőzőt, ám annyira erőteljesen fúj a szél, hogy a sziklák közé kell rejtenünk. Ott gubbasztunk mellette, alig gyúl be, majd amikor végre mégis, a szél majdnem lefújja róla a speciális lábost. Valahogy felforr a víz, beletöltöm a tasaklevest – juj, mennyire ízletes és forró lötty lesz belőle… Egy ideig nézzük a csupán kis „harapást” szenvedett telihold által a tó felületén „rendezett” fényjátékot, de a hideg szél miatt hamar bevonulunk a sátorba, s tíz óra tájt mindenki elcsendesül.
Merengő...
Hajnalban minden fagyos: a sátramban lévő termoszban az éjszakai hidratálásra szánt víz is kásás, a sátramat vékony jégréteg borítja. A páralecsapódás miatt a hálózsákom eléggé nedves. Kint a tó szinte teljes felülete az éjszaka folyamán befagyott. Mihelyt a gerinc mögül felbukkanó nap sugarai elérik a sátrakat, útnak indulunk: körülbelül 8 órát túra vár ránk, a szintkülönbség is jelentős.
A Gâlcescu-tavat elhagyva kiérünk a Piatra Tăiată nyeregbe, majd a Gruiu-csúcs érintésével nekivágunk a Nagy-Páring csúcsnak. Csalóka látvány: úgy tűnik, Románia negyedik legmagasabb hegycsúcsa „ehelyt” van, s egy-másfél óra alatt már készíthetjük rajta a szelfiket... A turistajelzésen viszont azt írja, három óra… Ugyan már, mégis, hogyan tarthat annyit a gyaloglás odáih? – értetlenkedünk. Aztán a hegy ismét megleckéztet minket: valóban ennyi idő kell szánnunk odáig. Közben kisebb pánik lesz úrra rajtam, amikor azt veszem észre, Barni a térképet fürkészi. Mi lesz ebből, ha a rendkívül tapasztalt hegyi túravezető ezt teszi…
Már október végén hófoltok voltak a turistaösvényen...
Persze nem tévedünk el. A Páring-csúcs előtti mászás a legkönnyebb: tudjuk, hogy nemsokára feljutunk a hó borította, 2519 méteres kőhalomhoz. Ahogy télen lenni szokott: keveset időzünk a csúcson – hideg van, fúj a szél. Leereszkedünk a valamivel alább lévő, nemrég helikopterrel ideszállított menedékhelyhez: belül még teljesen üres, néhány cementes zsák árválkodik csak a földön.
Más-más útvonalon jutunk vissza a sátorhelyhez: míg Barni a másik katlanban található tavakban gyönyörködik, addig mi a napsütötte gerincen haladunk a letérőig, s szintén a Lacurilor-kéményen leereszkedve jutunk ismét el a Gâlcescuhoz. Szerencsére most nem fúj a szél, viszont hidegebb van.
– Gyere Andris, nézd meg, mit tett az ételkészletetekkel a róka. Amikor ideérkeztem, akkor oldalgott el valami nagy fehér zacskóval a szájában – újságolja Barni a barátjának, aki ámulva méri fel a károkat: még az energiaitalt is elfogyasztotta a lompos farkú vendég.
Kétszer is meglátogatott az éhes róka...
Szerencsére a Barni és az én készletemhez nem nyúlt hozzá, ebből is adunk a pórul járt túratársaknak. Éjszakára még több kő alá rejtjük az ételt.
Főzés után mindenki a sátorban „kér menedéket”, a holdlfelkeltét meg sem várjuk. Előveszem az ilyen fagyos éjszakákra tartogatott pálinkát, legalább hármat kortyolok belőle. Szinte azonnali a hatás: kimelegszem. Éjjel le kell vennem a zoknit, de hajnalban visszaveszem, sőt, még a társát is ráhúzom…
Hétfőn reggel csak akkor mászunk ki a hálózsákokból, amikor a nap már valamennyire felmelegítette a sátrat, utóbbiból pedig csak akkor, amikor már a levegőt is. A tó teljes felülete befagyott. A fáradtság miatt egyikünk sem hallotta, de az éjszaka folyamán ismét nálunk járt a ravasz. Ismét csak a Zsófi és az Andris ételét kívánta meg, de szerencsére Barninak és nekem is maradt még ételem, így bőséges lett a hétfői reggeli, amellyel a túra zárult…
Viszlát, Páring-hegység
