DOBES ANDREA
A Groza-kormány 1945. március 6-i beiktatása Romániában az állam intézményeit és végezetül a teljes társadalmat fokozatosan a kommunista hatalomnak rendelte alá. Az egyház sem maradhatott ki ebből a folyamatból. A hatalom megszilárdításának és az új rendszer társadalmi alapjai bővítésének kontextusában, 1945–1947-ben, a román kormány elkezdte a felekezetek alapos megfigyelését. Ilyen értelemben, a kormány kifejezte együttműködési hajlandóságát minden elismert vallással, azt állítva, hogy új korszak nyílt az állam és az egyház kapcsolatrendszerében, ám ezzel szemben egész sor gesztus, illetve bizonyos intézkedések teljesen mást sugalltak.[1]
A felekezeti demográfia összetettsége differenciált hozzáállást igényelt minden egyes vallási közösség esetében, amely annak függvényében alakult, hogy azok milyen mértékben voltak „hajlandóak” a laikus hatalommal együttműködni.[2] Amíg egyes felekezetek számára, mint az ortodox vagy a katolikus, a zaklatások újdonságnak számítottak, addig mások, különösen az újkeresztények – baptisták, Evangéliumi Keresztény Testvér Gyülekezet, pünkösdisták, adventisták és Jehova tanúi – folytonosságban voltak a két világháború közötti időszakhoz és főleg a világháborúhoz képest, amikor őket törvénytelennek minősítették.[3] Az eltörlés vagy az új rendszerrel való együttműködés lehetőségét felkínálták ugyanakkor más romániai vallási felekezeteknek is (protestánsok, újprotestánsok, zsidók, muzulmánok), ám ezek helyzete a román állam kisebbségpolitikájával összhangban alakult, ugyanis nagy többségükben kisebbségi lakossági csoportokat képviseltek.[4]
A Romániai Római Katolikus Egyháznak a második világháború végén öt egyházmegyéje volt: Gyulafehérvár, Nagyvárad-Szatmárnémeti, Temesvár, Jászvásár és Bukarest, a püspökök pedig az egyházmegyék sorrendjében: Márton Áron, Scheffler János, Pácha Ágoston, Anton Durcovici és Alexandru Cisar. A közel 1,3 millió hívőből mintegy 450 ezer a gyulafehérvári, 200 ezer a nagyvárad-szatmári, 300 ezer a temesvári, 200 ezer a jászvásári és 80 ezer a bukaresti egyházmegyéhez tartozott.[5]
Az 1945–1947-es időszakban, a kommunista hatóságok a római katolikus egyházat bizonyos engedményekkel kezelték, bizonyos egyházi vezetők megválasztásának elismerésével kapcsolatos huzavonára korlátozódtak, így például az Anton Durcovici püspök esetében vagy Gerald Patrick O’Hara, az új apostoli nuncius megbízólevele elfogadásának ügyében.[6] A római katolikus egyház és a kommunista államhatalom közötti kapcsolatrendszerben alapvető változások 1948-ban következtek be.[7] Az abban az évben elfogadott jogszabályok törvényen kívül helyezték, szerkezeti és működési statútum kidolgozását kérve, amelyet majd a hatóságoknak kell jóváhagyniuk. Előzmény nélküli helyzet volt, amely a római katolikus egyházat abba a kínos helyzetbe hozta, hogy kénytelen legyen az állammal egyezkedni.
A romániai katolikus egyház statútumának szerkesztési feladata Márton Áron és Anton Durcovici római katolikus, valamint Iuliu Hossu görög katolikus püspökökre hárult. Véglegesítése után, a dokumentumot, 1948. november 4-én, benyújtották a vallásügyi minisztériumhoz.[8] Márton Áronnak címzett, 1949. január 12-i válaszlevelében a minisztérium arról tájékoztatott, hogy a javasolt 46 cikkelyből csupán hármat fogadtak el.[9] Válaszában a püspök pontosította, hogy nem fogadhat el olyan statútumot, amely nem tartalmaz négy alapvető elvet: „A katolikus egyház vezetője a pápa, akinek hatásköre a teljes katolikus egyházra kiterjed, országhatárokra való tekintet nélkül; a püspökök kinevezése a helyi templomok felsőbb vezetői minőségébe a Szentatya hatáskörébe tartozik; a pápát illeti meg az egyházmegyék szervezésének és felfüggesztésének kizárólagos joga; a püspököknek jogukban áll szabadon kommunikálni a Vatikánnal, a hatáskörükbe tartozó papokkal és hívekkel”.[10] 1949. szeptember 7-én, a második statútum-tervezetet is elutasították.[11] Az egyház megpróbált szembeszállni a hatalom egyre brutálisabb beavatkozásaival, a titkos ordináriusok által, akik bizonyos fokú tekintélyt élveztek az alsóbb klérus soraiban, bár az állam nem ismerte el őket a püspöki hatáskör törvényes birtokosaiként. A római katolikus egyház számára zavaros időszak kezdődött, sok ellentmondással és viszállyal.[12]
Az elviselt zaklatások (fenyegetések, letartóztatások, nehéz börtönéveket elrendelő ítéletek) dacára, a katolikus klérus nagy többsége hű maradt a hithez és az egyházi hierarchiához, élén a Szentatyával. A Romániai Római Katolikus Egyház hatásköri problémájának részleges megoldására 1955 elején került sor, a nemzetközi kapcsolatok viszonylagos enyhülésének légkörében. Márton Áron szabadon bocsátása és a gyulafehérvári egyházmegye élére való visszatérése, 1955. március 24-én, véget vetett a hatáskör gyakorlásával kapcsolatos bizonytalan időszaknak.[13] A teljes kommunista időszakban a Romániai Római Katolikus Egyházat a hatóságok megtűrt, ám hivatalosan el nem ismert vallásként kezelték, mint ahol az államnak nem sikerült érvényesítenie saját tekintélyét.[14]
Tanulmányomban három kevésbé ismert erdélyi római katolikus egyházmegyés pap esettanulmányát fogom bemutatni, rávilágítva az újrakezdésekre, a hányattatásokra és kudarcokra, továbbá arra, hogy miképpen sikerült mindegyiküknek az „új világban” való alkalmazkodás. A sorrend felállításában a letartóztatási időpontokat vettem figyelembe. Az esettanulmányok alapját a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács Archívumában (ACNSAS) és a Börtönök Országos Igazgatóságának Levéltárában található bűnvádi és megfigyelési iratok adják, illetve ezeket egészítik ki a szakirodalom, az emlékiratok és a kortanúk interjúi.
VASVÁRI ALADÁR[15] brassói főesperes (gyulafehérvári egyházmegye)
Az esperest az 1945. március 6-a után hatalomra jutott brassói kommunisták „reakciósnak és a Magyar Népi Szövetség helyi és megyei ellenségének” tartották, ezért 1947. május 9-én letartóztatták, két hónapig a pitești-i börtönben raboskodott.[16] A személyi adatlapjában, amit még a brassói Sziguránca töltött ki (ahol említést tesznek az 1942. augusztus 20-án, a szentmise keretében történt eseményre, amikor kérte a magyar himnusz eléneklését, következésképpen haditörvényszék elé került, de utólag megszüntették ellene az eljárást), a magatartását így jellemezték: „Jelenleg a Brassó megyei magyarság, a helyi római katolikusok, az ellenálló és irredenta magyar csoportok fő vezetője, valamint a plébánia keretében működő különböző irredenta szervezetek elnöke. Közvetlenül a budapesti magyar kormánytól vagy a gyulafehérvári római katolikus püspökségtől rendeleteket és utasításokat kap, hogy a területek visszaszerzésére az irredenta propagandát hogyan folytassa. Titkos tájékoztató tanácskozásokat hív össze, megoldásokat mutatva a cél végrehajtása érdekében. Az utasítások alapján harcolt a Magyar Népi Szövetség helyi és megyei vezetésének megdöntéséért, részben sikeresen, mivel jelenleg a fent említett bizottságokat nagy számban az ellenálló és irredenta magyar csoportok hívei alkotják”.[17]
Suttogták a hívek: bravó!
Az államhatóságok figyelmét tovább fokozta, hogy a párt egyházellenességére és kisebbségpolitikájára vonatkozó bírálatait Vasvári nyíltan hangoztatta. A politikai rendőrségnek az „ellenséges” prédikációk tartalmáról tájékoztató jelentéseiben különben számos informátor is beszámolt. Példaképpen álljon itt az egyik 1949. március 2-i jelentés: „A prédikáció közben számtalanszor érintette a katolikusok jelenlegi viszonyát a hatalommal, nem egyszer ellenséges magatartást tanúsítva, s arra biztatva a hívőket, hogy azokkal, akik ma igazságtalanságot követnek el, határozottan szálljanak szembe. A hozzáállása, de az is, ahogyan beszélt, a hallgatóság körében azt a benyomást keltették, hogy Vasvári rendszerellenes. Ezt a tényt ki lehetett olvasni azoknak a tekintetéből is, akik a templomból jöttek ki, egymásnak suttogva, hogy bravó”.[18] Az esperes olyan dolgokat mondott ki, amelyekről akkoriban nagyon sokan hasonlóképpen éreztek, de nagyon kevesen mertek nyíltan beszélni.
Az a tény, hogy őt a szekuritáté igen markáns ellenfélnek tartotta, oda vezetett, hogy 1950. május 17-én újra behívatták a brassói titkosszolgálat székhelyére, és megpróbálták rávenni, hogy a békepapok csoportjához csatlakozzon, példát mutatva ezzel alárendelt paptársainak.[19] Kiengedték, és 24 óra gondolkodási időt kapott. Azonnal Bukarestbe ment, és felvette a kapcsolatot Guido del Mestrivel, a nunciatúra titkárával, aki azt tanácsolta, hogy egy időre tűnjön el. Brassó megyei faluban húzódott meg (Kőhalom/Rupea), de mivel a helyi hatóságok sejtették a hollétét, Bukarestbe menekült, és egyik barátja házának padlásán bujdosott. 1950. május 21-én rátaláltak, és letartóztatták.[20] Amellett, hogy nem akart a békepapság mozgalomhoz csatlakozni, még azzal is gyanúsították, hogy a Vatikán részére kémkedett, mivel az operatív dossziéban található jelentésekből fény derült kézbesítő szerepére Boga Alajos[21] ordinárius és del Mestri, a nunciatúra titkára között.[22] Első vallomásában Vasvári leírta azokat az utasításokat, amelyeket Boga Alajostól kapott: „Szóbeli utasításokat kaptam tőle, amelyeket a brassói, a csíki és a háromszéki plébániára kellett eljuttatnom. Az utasítások a következő pontokat tartalmazták: a papok nem vehettek részt olyan gyűléseken, amelyekről hiányzott az egyházi hatalom; a római katolikus egyház nem ismeri el a marosvásárhelyi kongresszust; Ágota Andrást a Szentszék exkommunikálta [ő volt a marosvásárhelyi gyűlés elnöke], és a papoknak számítaniuk kellett arra, hogy ugyanez történik majd velük is, ha a gyűléseken részt vesznek; a papok nem gyűlhetnek össze vagy nem vehetnek részt a marosvásárhelyi akcióhoz hasonló gyűlésen. Mindezeket szóban mondtam el Brassó megye plébánosainak, és Gáll Sándor káplánt küldtem el Sepsiszentgyörgyre és Csíkszeredába, hogy az ottani plébánosokat is tájékoztassa”.[23]
Több mint egy évi fogva tartás után a belügyminisztériumi és a zsilavai börtönökben, 1951. szeptember 18-án áthelyezték Máramarosszigetre.[24] Érvényes ítélet híján a fogva tartáshoz szükséges jogi keretek megteremtése érdekében, a szekuritáté által kiadott rendelet alapján, 24 hónapra internálták, majd a fogva tartás időszakát utólag még 24 hónappal meghosszabbították.[25] 1955. március 20-án áthelyezték a feketehalmi (Codlea) fegyházba, ahonnan augusztus 26-án szabadult.[26]
Szabadulása után Márton Áron püspök újra kinevezte brassói esperesnek. 1956. július 25-én a Brassói Szekuritáté Regionális Igazgatóságának vezetősége jóváhagyta a róla vezetett ellenőrzési dosszié megnyitását, mivel arra gyanakodtak, hogy Vasvári „görög katolikus papokat segít pénzösszegekkel”.[27]
Hagyományápolás miatt újra börtönben
1958. március 6-ával kezdődően ő is bekerült abba a csoportba, amely ellen felderítési műveletet indítottak:[28] az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) tagjai célként a magyar hagyományok ápolását, a nemzeti és az egyházi ünnepek megtartását tűzték ki, és szándékukban állt a magyarellenes atrocitások külfölddel történő megismertetése. Mivel a hatóságok az EMISZ-t „magyar ellenforradalmi szervezetnek” tartották, tagjait 1958-ban letartóztatták.[29] Így került Vasvári Aladár újra börtönbe, 1958. augusztus 23-án. Azzal vádolták, hogy tudomása volt a szövetség létezéséről, és ezt eltitkolta.[30]
A vizsgálat ideje alatt, az esperes vállalta a szekuritátéval való együttműködést, és aláírta a kötelezettségvállalást. Próbálták felhasználni, és aláírattak vele egy nyilatkozatot is, amelyben vállalta Márton Áron pozitív befolyásolását a kommunista állammal való kapcsolatában (ha nem járt volna sikerrel, akkor saját maga cselekedett volna ez irányban, megpróbálva befolyást gyakorolni a hatáskörében lévő papokra).[31] Ezek után, 1959. augusztus 8-án, a brassói fogdából kiengedték.[32] Az esperes első dolga volt felkeresni Márton Áron püspököt, és értesíteni őt a szekuritátéval való kapcsolatáról.[33] Hamarosan a politikai rendőrség dolgozói megtudták, hogy Vasvári felfedte magát, mivel lojalitása ellenőrzésének érdekében folyamatosan figyelemmel követték.[34] Így megszüntették vele a kapcsolatot, és 1959. szeptember 24-én a Brassó Megyei Szekuritáté Felügyelősége róla megfigyelési dossziét nyitott.[35] Mindennapi tevékenységeinek megismerése mellett, a szekuritáté további célokat is követett: kompromittálni a brassói esperest Márton Áron püspök előtt és a hívek körében.[36]
Mivel egyes intézkedések kitudódtak,[37] a plébános elővigyázatos és gyanakvó lett,[38] nehéz volt a követése. Bár a megfigyelési dosszié megnyitásától kezdve állandóan 2-3 ügynökkel volt körülvéve, egyikük éppen a plébánia papja volt, a szekuritáté dolgozói nem tudták megállapítani, hogy folytat-e ellenséges tevékenységét, és hogy az miben nyilvánul meg.
1966 őszén Vasvári Aladárt háromszor keresték fel a brassói szekuritáté tisztjei[39] azzal a kéréssel, hogy írjon tájékoztató jelentéseket a környezetében élő személyekről vagy azokról, akikkel kapcsolatba lép.[40] Megfélemlítették, hogy elutasítás esetén bűnügyi dossziét nyitnak „rendszerellenes tevékenység” vádjával.[41] Érdekesnek és fontosnak tartjuk megemlíteni az esperes magatartását és álláspontját a három találkozás során. Az akciót vezető (tartó)tiszt jelentése szerint az első kapcsolatfelvételkor (szeptember 12-én) már elfogadta, hogy „diszkréten találkozni fog a politikai rendőrség tisztjével, és betartja az utasításokat”,[42] és másodjára, október 4-én, már „mesélt is egyet-mást”.[43] Nem tudjuk, hogy a lelkivilágában mi változott meg, de az október 20-i találkozás során az operatív tisztnek határozottan kijelentette, hogy többé „nem képes és nem akar a szekuritáté besúgója lenni”,[44] kérve az írásos kötelezettségvállalás megsemmisítését, vállalva a veszélyt, hogy 62 évesen újra börtönbe kerül.[45] Kívánsága mondhatni, részben teljesült: a kötelezettségvállalást megsemmisítették, de megkezdődtek a letartóztatásához szükséges adatgyűjtések. 1969. március 11-én a figyelési dossziét lezárták azzal az indokkal, hogy „nincs olyan bizonyíték, aminek alapján büntetőeljárást lehessen ellene indítani”.[46] A „római katolikus problémakör” nyilvántartásában a következő években folyamatos megfigyelés alatt maradt, mind a Márton Áronnal való szoros kapcsolata, mind pedig a külföldi állampolgárokkal való érintkezései okán.[47]
A Brassó Megyei Szekuritáté Felügyelősége, 1972. október 18-án, „Az Ősz” fedőnév alatt újabb megfigyelési dossziét nyitott,[48] mivel az adatgyűjtés során „fény derült arra, hogy Vasvári miseadomány formájában számos titkos görög katolikus papot segít pénzösszegekkel”.[49] A Brassói szekuritáté székhelyén, 1975. május 16-án, figyelmeztették, és meg kellett fogadnia, hogy „felhagy azokkal a tevékenységeivel, amelyek az ország törvényeit sértik, habár hangsúlyozta, hogy célja nem az ország aláaknázása volt”.[50] Mivel a „figyelmeztetés eredményes volt”, 1976. február 17-én a megfigyelési dossziét lezárták, és az a „római katolikus problémakör” nyilvántartásában maradt.[51]
Vasvári 1975. január 1-jétől nyugalomba vonult, de a Vallásügyi Osztály megengedte, hogy részmunkaidőben a brassói római katolikus templomban szolgáljon.[52] 1979 novemberében véglegesen visszavonult, és a brassói papi otthonba költözött. 1994. augusztus 31-én, kilencvenedik életévében hunyt el.
CZUMBEL LAJOS[53] püspök-helyettes (nagyvárad-szatmári egyházmegye)
Munkatáborból kényszerlakhelyre
A szatmári közösség életében játszott meghatározó szerepe miatt, Czumbel Lajos általános helynököt a szekuritáté a 40-es évek második felétől megfigyelte. Különböző társadalmi és szakmai körökből származó besúgóhálózatot vontak köré. Az informátorok részt vettek a szentmiséin, és „rendszerellenes” prédikációiról jelentéseket írtak,[54] a róla szerzett adatok alapján pedig a szatmári szekuritáté, 1950. május 9-én, javasolta munkatáborba történő internálását két évre, azzal az indokkal, hogy „nagyon veszélyes alany, és a rendszer heves ellensége, aki nagy hatást gyakorol a katolikus hívekre”.[55] Taktikai okokból a hatóságok halogatták a letartóztatását, abban reménykedve, hogy rá tudják venni, kapcsolódjon bele a békepapi mozgalom tevékenységébe. Czumbel Lajost, az állammal való együttműködés kérdésében tanúsított határozott állásfoglalása miatt, 1951. március 9-én letartóztatták.[56] A szatmári szekuritáté fogdájából, 1951. július végén, ítélet nélkül helyezték át a máramarosszigeti börtönbe.[57] A belügyminisztérium által csak 1952. január 30-án kiadott rendelet alapján 24 hónapra internálták, ám fogva tartásának idejét utólag újabb 24 hónappal meghosszabbították.[58] Közel négy évet töltött a szigeti börtönben, ahonnan 1955. május 3-án szabadult, de nem térhetett vissza Szatmárra. Azzal az indokkal, hogy „továbbra is rendszerellenes, és a vizsgálatok alatt nem volt őszinte”, a szekuritáté rövid időre a bărăgani pusztában kényszerlakhelyet jelölt ki számára.[59] A kultuszminisztérium képviselőivel folytatott egyeztetések alapján, 1956. február 8-án, kinevezték szatmárnémeti főesperesnek, de valójában a Szatmár-Várad egyházmegye apostoli kormányzója volt.[60]
A börtönévek során átélt szenvedés és az előrehaladott életkor, amelyekhez bizonyára a politikai rendszernek az 50-es évek közepén végbement megszilárdulása is hozzájárult, a fontosabb tényezők voltak, amelyek Czumbel Lajost a hatóságokkal szemben tanúsított álláspontja módosítására kényszerítették. Megpróbált egy modus vivendit kialakítani az állam és a katolikus egyház kapcsolatában. Engedékeny magatartását jelentéseikben a szekuritáté tisztjei is kiemelték, örömmel fogadva, hogy „Czumbel megoldást keres a római katolikus papság békés beilleszkedésére a szocialista rendszerbe” (1957. július 16.).[61] Ennek nyomán, a papsághoz intézett 1957. szeptember 22-i körlevelében „megengedte, hogy a papok részt vegyenek a Román Köztársaság kikiáltásának 10. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken vagy bármilyen más hasonló rendezvényen, amire meghívót kapnának”.[62] A fent említett két idézet jelentős példája annak a magatartásbeli változásnak, amely a kor követelménye szerint formális és mérsékelt együttműködést jelentett. Mindenesetre a szatmári egyházmegye főpapsága két táborra tagolódott, fokozódtak a viták, amelyekben a titkosszolgálat tisztjei jelentős szerepet játszottak, abban reménykedve, hogy a Czumbel által képviselt engedékenyebb irányzatról végül a Vatikán tudomást szerez, és az ordinárius kompromittálása sikerülhet.[63]
A Nagybányai Szekuritáté Regionális Igazgatósága, 1957. február 6-án, „Az Utód” fedőnév alatt egy csoportos (megfigyelő)dossziét nyitott. A politikai rendőrség „a szatmári reakciós római katolikus egyházi körök által végzett konkrét tevékenységeket, valamint a Vatikánnal illegális úton történő kapcsolattartás felderítését” próbálta dokumentálni.[64] A Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács Archívumában található megfigyelési dossziéjának iratait elemezve megállapíthatjuk, hogy a titkosszolgálat tisztjei komplex módszerek és eszközök segítségével gyűjtöttek adatokat személyéről: ügynöki hálózatot működtettek, technikai nyomozási eszközöket alkalmaztak, tevékenységét mind technikai eszközökkel, mind személyek bevonásával követték, levelezését ellenőrizték és cenzúrázták.[65]
Ágyban fekvő betegként is évekig megfigyelték
A Nagybányai Szekuritáté Regionális Igazgatóságának vezetősége, 1958 és 1959 között, olyan gondosan kidolgozott intézkedési tervet próbált végrehajtani, amelynek keretében Czumbelt arra próbálták rávenni, hogy a politikai rendőrséggel történő együttműködést fogadja el. A kitűzött cél eléréséhez eleinte „fokozatosan szoktatták őt a szekuritátéval való kapcsolattartásra”, majd miután ez az előzetes időszak lejárt, „áttértek a konkrét együttműködésre”.[66] Terv szerint Czumbellel azt kellett elhitetni, hogy „ez az együttműködés mind az általa vezetett egyház érdekében, mind az állam érdekében történik, és abban az esetben, ha jelentősebb információkat fog nyújtani a reakciós katolikus körök ellenséges tevékenységeiről, az ügynöki munka egyre jobban mélyülni fog”.[67] Végül, a végrehajtásért felelős személy hozzáfűzte a megjegyzést, hogy „az ígéretek és a kedvezmények terén” óvatosságot javasol addig, „amíg az együttműködés érdekében maga Czumbel nem tesz konkrét lépést”.[68] (Ami az ordinárius kérelmeit illeti, ő a hatóságok segítségét kérte új papok kinevezéséhez vagy áthelyezéséhez különböző szatmári egyházmegyei plébániákra és azt, hogy levelezhessen római és vatikáni barátaival, mivel komoly kétségei voltak afelől, hogy levelei a címzettekhez elérnek).
A kanonok tartótisztje a Nagybányai Szekuritáté Regionális Igazgatóságának helyettes vezetője volt, a találkozók mintegy két órát tartottak, a beszélgetések magyar nyelven folytak, mivel Czumbel Lajos „nehezen beszélte a román nyelvet”.[69] Feletteseinek írt tájékoztató jelentésében a tiszt részletesen beszámolt a beszélgetési témákról, de az egyházmegyei vezető viselkedését vagy reakcióit is gondosan leírta.[70] A dokumentumokat elemezve megállapítható, hogy Czumbel Lajos, igen körültekintően, csak olyan általános dolgokról volt hajlandó beszélni, mint az egyháznak az állammal való viszonya. A folyamatos megfélemlítés, a nyomásgyakorlás nem ingatta meg a hitét. A román politikai rendőrségnek nem sikerült végérvényesen megtörnie. Munkakörükből vagy kapcsolataikból adódóan a besúgók információt nyújtottak mindennapi tevékenységeiről, de beszédeinek vagy prédikációinak szövegét is részletes jelentésekbe foglalták. Egyébként a megfigyelési anyagokban számos olyan beszámoló, elemzés vagy tájékoztató jelentés található, amelyek kommunista rendszerellenes magatartására utal: „ellenséges agitációt” végez, prédikációiban arra biztatja híveit, hogy tartsanak ki hitükben.[71]
A 60-as évek első felében betegeskedése igen sok gondot és nézeteltérést idézett elő a szatmári egyházmegyében, mivel felvetődött az utód kijelölésének kérdése. Egyébként ez a téma a megfigyelési dosszié számos dokumentumában központi szerepet játszik. A feszült helyzetet a szatmári szekuritáté tisztjei is alaposan kihasználták, és számukra is elfogadható utód kijelölését próbálták támogatni.[72]
A Nagybányai Szekuritáté Regionális Igazgatósága 1966. július 19-én lezárta a csoportos megfigyelő dossziét, mivel „az összegyűjtött adatokból szervezett tevékenység nem bizonyítható”.[73] Bár az egyházmegyét gyakorlatilag már nem ő vezette, hanem Sipos Ferenc plébános (1965-től), és habár a politikai rendőrség irataiban veszélytelennek nyilvánították: Czumbel Lajos, „75 évesen, betegen, részben megbénulva, több éve ágynak esve” továbbra is felügyelet alatt maradt.[74]
Elhunyt 1967. február 26-án, 76 éves korában. Sírja a szatmári római katolikus temető papi részlegén található.
BOROS BÉLA[75] temesvári titkos püspök
Boros Béla temesvári titkos püspököt 1951. március 10-én tartóztatták le, majd szeptember 10-én, koncepciós per keretében, a Bukaresti Katonai Törvényszék életfogytiglani kényszermunkára ítélte, „hazaárulás és a Román Népköztársaság külső biztonsága elleni szervezkedés” bűntett vádjával.[76] A kilencvenes évek elején adott interjúban a püspök így emlékezett: „1951 márciusában letartóztattak, mivel azt feltételezték, hogy titokban püspökké szenteltek. Az is voltam, de valójában 1948. december 12-étől. A koncepciós per 5 napig tartott. Azzal vádoltak minket, hogy a Vatikán javára kémkedtünk, amikor nekünk még álmunkban sem jutott ilyesmi az eszünkbe. A végén kimondták az ítéletet, és megborzongva hallottuk, hogy a 82 éves Pácha Ágoston püspökünket 18 év börtönbüntetésre ítélték. Gondolom, a számításuk az volt, hogy pont 100 éves legyen a szabadulása napján. Nevetséges volt. Engem és még három személyt, köztük a bukaresti Schubert püspököt is, életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. Ez volt a mi perünk. Utána még néhány hónapig a bukaresti Belügyminisztérium fogdájában tartottak, egyedül a cellában. Mai napig sem tudom, hogy miért”.[77]
Levél a fegyőrtől, 40 évvel később
A máramarosszigeti börtönbe 1951. december 20-án helyezték át.[78] A szigeti fogda mindennapi életével kapcsolatosan Boros püspök így emlékezett vissza: „Nem mondhatom, hogy rosszul bántak velünk. Megértők voltak, egyes őrök ránk förmedtek néha, de tudták, hogy kik vagyunk. Nagyon érdekes dolgot szeretnék megemlíteni: most, a 90-es évek elején, román nyelven írt levelet kaptam. Az egyik akkori fegyőr írta. Megemlítette a mi viselkedésünket a börtönben, hogy nekünk kellett az egész épületben takarítani, a WC-ket tisztítani, és hogy mi még ott is takarítottunk, ahol nem lett volna muszáj. Másrészről arról is írt, hogy mi egész nap imádkoztunk, és ez annyira hatással volt rá, hogy azóta otthon, az ő családjában, habár ortodox, nem telik el nap imádkozás nélkül”.[79]
1955. március 22-én áthelyezték a Râmnicu Sărat-i börtönbe. Távozása előtt, Vasile Ciolpan börtönigazgató a következő jellemzést írta bűnügyi törzslapjába: „A börtönben jól viselkedett, nagyon félős alak, nem lehet benne megbízni, nagyon erkölcsös, és ragaszkodik a saját vallásához. Nálunk nem volt büntetve”.[80] A Râmnicu Sărat-i börtönben töltött két év után megjárta a zsilavai (1957. november 7.), a pitești-i (1957. november 11.), a dési (1960. március 6.) és a szamosújvári (1962. január 18.) börtönöket is.[81]
Ion Ioanid, egyike a romániai kommunista börtönvilágot ábrázoló legjelentősebb emlékíróknak, a következőket írta Boros Béla magatartásáról a pitești-i börtönben: „Boros Béla püspök felállt a helyéről, és megkérte a cellatársait, hogy az ő jelenlétében bármilyen, a börtönigazgatóság által tiltott foglalkozással hagyjanak fel. Mindenki csodálkozására így magyarázta meg a bejelentését: ha olyan helyzetbe kerülne, hogy a fegyőr megkérdezi tőle, hogy tudomása van-e a börtön szabályzat bármilyen, akár csak esetleges megszegéséről is, papi minősége tiltja, hogy hazudjon. Még soha nem adatott meg – írja Ioanid –, hogy ilyen furcsa felfogást halljak arról, hogy valaki így értelmezte volna a szabályzat betartását a fegyőreinkkel szemben, az igazságra történő hivatkozással, figyelembe véve a mindennapi embertelen börtönélet körülményeit is. Az a tény, hogy Boros figyelmeztette a szobatársait a magatartásával kapcsolatosan, nem is enyhített a cellatársak felháborodásán, nem is vezetett oda, hogy elnézők legyenek iránta. Nekik Boros egy besúgó maradt! Egy tevékenység nélküli besúgó, egy potenciális besúgó, de besúgó!”[82] Mivel amikor a koncentrációs táborok vagy a börtönök emlékét idéző vallomásokról beszélünk, Ion Ioanid neve tekintélynek számít, meg kell jegyeznünk, hogy igen negatív véleménye semmi esetre nem alkotott reális képet Boros Béla püspök magatartásáról a fogva tartásuk idejéből. Ellentétben ezzel, Ioan Ploscaru görög katolikus titkos püspök, aki cellatársa volt a szamosújvári börtönben, azt írta, hogy Boros Béla „nagy méltósággal és erkölcsi példát tanúsítva viselkedett”.[83] A kutatásaim során nem találtam olyan dokumentumot, ami bizonyítaná az említett feltevést, hogy Boros Béla bármiféleképpen együttműködött volna a politikai rendőrséggel.
14 év alatt egy papírdarabkát sem érintett
Az általános amnesztia eredményeképpen, 1964. augusztus 4-én szabadult a szamosújvári börtönből.[84] A 90-es évek elején adott interjúban Boros püspök így emlékezett: „Amikor szabadultam, nem volt bátorságom abba a házba menni, ahol a szüleim éltek, ugyanis 14 évig semmiféle kapcsolatom nem volt a külvilágban élőkkel. Nekünk, akiket hazaárulásért ítéltek el, nem lehettek látogatóink, nem kaphattunk levelet, csomagot, újságokat sem. 14 év alatt egyetlen papírdarabkát sem fogtam. Egyikünk sem. (...) hazatérve, az volt a kívánságom, hogy Máriaradnán megálljak, és ott a Szűzanya tiszteletére szentmisét mutassak be. És sikerült. (...) Augusztus 5-én, 1.30-kor megtartottam az első szentmisét. Úgy ment, mint azelőtt. (...) azóta minden évben, augusztus 5-én, odamegyek, és köszönésképpen szentmisét tartok.[85]
Hazatérve Temesvárra, másnap behívatták a szekuritáté székhelyére, hogy „feldolgozzák” vele a további magatartásvonalát. A titkosszolgálati tiszt jelentése szerint „Boros Béla megbánta bűneit, és biztosította az illetékeseket afelől, hogy igazodni fog majd az új világ rendjéhez, és nem okoz több gondot az államhatalom szerveinek”.[86] Mivel 1948 őszétől, az önkényesen megszüntetett temesvári püspökséget, mint főesperességet, a gyulafehérvári egyházmegyéhez csatolták, szabadulása után Boros Béla úgy döntött, hogy „nem szükséges semmi módosítást végezni a hierarchiával kapcsolatosan, ő nem kíván a vezetésben részt venni, hanem egyszerű papként szeretne tovább működni, hogy segíteni tudjon a város többi papjának”.[87] 1964-től, mint kisegítő-lelkész szolgált a temesvári erzsébetvárosi római katolikus templomban.
Mivel azt feltételezték róla, hogy „gyanús kapcsolatokat próbál teremteni a külföldön élő katolikusokkal, és különböző turistákon keresztül tájékoztatja a katolikus köröket az egyházi problémákról”, 1964. augusztus 26-án bekerült a Bánsági Szekuritáté Regionális Igazgatósága III. Ügyosztálya 4. Alosztályának a nyilvántartásába, a „római katolikus problémakörbe”.[88] 1964. november 28. és 1965. június 1. között a nevére szóló előzetes ellenőrzési dossziét nyitottak, és ennek keretében „magatartását és tevékenységét” ellenőrizték.[89] A temesvári szekuritáté tisztjei arra a következtetésre jutottak, hogy Boros Béla „a demokratikus rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulást nem végzett”.[90]
Mivel a 70-es évek elején újra nyugatra utazott[91] (1970 március-áprilisában Ausztriába érkezett Franz Köning bíboros meghívására; majd 1971. április–júliusban a Vatikánba[92] látogatott), újra felkeltette a szekuritáté figyelmét. Az ügynököktől kapott tájékoztatások alapján a titkos rendőrség arra gyanakodott, hogy Boros Béla „gyanús kapcsolatokat ápol” külföldi állampolgárokkal, és időnként jelentéseket küld a Vatikánba.[93] Következésképpen, 1971. november 15-én, a követésére a Temes Megyei Szekuritáté Felügyelősége „Bartha Albert” fedőnév alatt megfigyelési dossziét nyitott.[94] A Szekuritáté Levéltárát Vizsgáló Országos Tanács Levéltárából előkerült dokumentumokból az derül ki, hogy a 70-es és 80-as években még intenzívebben követték. 1974 nyarán a következőket nyilatkozta egyik barátjának, nem sejtve, hogy az is a szekuritáté ügynöke: „Nagyon bosszant, hogy kémkednek utánam, és állandóan megfigyelve érzem magam. Nem mintha félnék a cselekedeteim következményeitől, mivel semmi rejtegetnivalóm nincs, viszont az a tény, hogy a mindennapi életem legapróbb dolgait is közvetítik valahova, borzasztóan bosszant”.[95]
Hosszú út a rehabilitálásig
Egyik 1976. december 17-i összegző jelentésben, Boros Béla tevékenységéről a következőket írják: „Belefolyik minden nyugati egyházi személy fogadásába, felügyeli, hogy a fiatal papok betartsák a kanonikus törvényeket, és különböző pénzösszegekkel segíti a görög katolikus titkos püspököket”.[96] Az elemzés végén az operatív tiszt a következő javaslatot terjesztette fel a bukaresti szekuritáté vezetőségének: „Időszaki befolyásolás, a bánsági római katolikus egyház vezetőinek tájékoztatása a görög katolikus főpapok megsegítéséről vagy a Bukaresti Vallásügyi Osztályra való berendelése, hogy magyarázatot adjon tevékenységéről”.[97]
A temesvári szekuritáté tisztjei Borost 1979. november végén otthonában felkeresték, hogy megpróbálják „befolyásolás alatt tartani”.[98] Párhuzamosan, a politikai rendőrség tisztjei, a felekezeten belüli ügynökök segítségével, Boros atyát megpróbálták elszigetelni paptársaitól. Továbbá, a nézeteltérések felerősítésére törekedtek a római katolikus egyház vezetése és a lelkész között.[99]
A 80-as évek közepén egészségi állapota jelentősen megromlott, csak a reggeli misét tartotta meg.[100] A Temes Megyei Szekuritáté Felügyelősége 1986. szeptember 2-án lezárta a megfigyelési dossziét, azzal indokolva, hogy „az érintett személy felhagyott a titkos római katolikus püspöki tevékenységével”.[101] Ezt követően, a Bukaresti I. sz. Igazgatóság vezetősége kérte a Temes Megyei Felügyelőségtől, hogy Boros Bélát „továbbra is az ügynöki hálózattal figyeltessék, megelőzve esetleges követeléseit vagy azt, hogy a híveket engedetlenségre bujtsa fel az egyházi vezetőkkel szemben”.[102]
1990. március 14-én II. János Pál pápa kinevezte Ressiana címzetes érsekének, 1990. augusztus 1-én nagyprépostnak választották.[103] A Vallásügyi Államtitkársághoz 1991. november 14-én intézett beadványában Boros kérelmezte „az 1951-ben a Bukaresti Katonai Bíróság által a Pácha csoport-ügyben hozott ítélet érvénytelenítését” és rehabilitálását.[104] Ez 1997. március 19-én történt meg.[105]
2003. június 6-án, 95 éves korában hunyt el. A temesvári székesegyház kriptájában temették el, június 11-én.
***
A totális üldözés és a kommunista ateista időszakban a fent említett magyar katolikus főpapok, az erdélyi római katolikus egyház kiemelkedő személyiségei, inkább a vértanúság útját választották a kommunista börtönökben, minthogy a hatóságok közvetlen beavatkozását az egyház belső életébe elfogadják. A román börtönvilág embertelen rendszere, amely az éheztetésre, az elszigetelésre és a minimális orvosi ellátás hiányára épült, valamint az egyes rabok ehhez társuló leromlott egészségi állapota vezettek oda, hogy a fogvatartottak közül néhányan meghaltak, ezzel nyerve el a mártíromságot. Ők inkább a végső áldozatot választották a hitük megőrzéséért folytatott harc során. A túlélők, akiket a szekuritáté továbbra is figyelt, hajthatatlanok maradtak, tanúságot téve gerincességükről és hitükről, a katolikus hierarchiához való hűségükről.
Jegyzetek
[1] Lásd: Ioan-Marius Bucur, Din istoria Bisericii Greco-Catolice (1918–1953). Editura Accent, Cluj-Napoca, 2003, 153.
[2] *** Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Maghiarii din România (1956–1968). Szerk.: Andreea Andreescu, Lucian Nastasă (főszerk.), Andrea Varga. Centrul de Resurse pentru Diversitatea Etnoculturală, Cluj, 2003, 31.
[3] *** Proba infernului. Personalul de cult în sistemul carceral din România potrivit documentelor Securităţii, 1952-1962. Szerk.: Dorin Dobrincu. Editura Scriptorium, Bucureşti, 2004, X.
[4] Részletekért lásd: Bisericile neoprotestante şi eşecul controlului comunist, in Raport final, A Romániai Kommunista Diktatúra Elnöki Vizsgálóbizottsága. Szerk.: Vladimir Tismăneanu, Dorin Dobrincu, Cristian Vasile. Editura Humanitas, Bucureşti, 2007, 466–471.
[5] Dennis Deletant, Teroarea comunistă în România. Gheorghiu Dej şi statul poliţienesc 1948-1965. Editura Polirom, Iaşi, 2001, 79.
[6] Az állam és a római katolikus egyház viszonyáról további részletekért lásd: Dănuţ Doboş, Aspecte ale represiunii comuniste împotriva Bisericii Romano-Catolice (1945–1964). Pro Memoria, IV, nr. 4., 2005, 200–204.
[7] A katolikus egyház ellen irányuló intézkedéskért lásd: Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora. 1892–1966. METEM, Budapest, 2002, 113–152.
[8] A bemutatott statútum egyaránt vonatkozott a nyugati és a bizánci rítusra. A dokumentumot Ovidiu Bozgan közölte: Cronica unui eşec previzibil. România şi Sfântul Scaun în epoca pontificatului lui Paul al VI-lea (1963-1978). Editura Curtea Veche, Bucureşti, 2004, 396–404.
[9] Márton, József, Arhidioceza de Alba Iulia între anii 1948-1989, in Biserica Romano-Catolică din România în timpul prigoanei comuniste, 1948–1989. Szerk.: Dănuţ Doboş. Editura Sapienţia, Iaşi, 2008, 15.
[10] Uo., 16.
[11] Nicoleta Ionescu-Gură, Stalinizarea României. Republica Populară Română 1948-1950: transformări instituţionale. Editura All, Bucureşti, 2005, 386.
[12] Részletekért lásd: Templfi, i. m.
[13] Denisa Bodeanu, Márton Áron püspök letartóztatása, pere és börtönbüntetése a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (ACNSAS) dokumentumai tükrében, elérhető interneten a http://www.hargitakiado.ro/cikk.php?a=MTcwMw== címen; letöltve: 2016. november 22.
[14] Dennis Deletant, i. m., p. 78.
[15] Vasvári Aladár 1904. január 7-én született a Máramaros megyei Sztojkafalván, és 1926. július 27-én szentelték pappá. Letartóztatásáig lelkész volt Torján (1926–1927), Szárhegyen (1927–1931), a kolozsvári Szent Mihály-templomban (1932), Nagyszebenben. 1933 és 1939 között az orsolyita zárda lelki igazgatója volt, majd Brassó plébánosa (1939–1975).
[16] Arhiva Consiliului Naţional pentru Studierea Arhivelor Securităţii, fond Penal, dosar 225, vol. 3, f. 185 (A továbbiakban: ACNSAS).
[17] Uo., f. 1.
[18] Uo., f. 9.
[19] A kommunisták számára a békemozgalom volt az az eszköz, amellyel a katolikus papságot és a híveket a népi demokrácia szolgálatára akarták kényszeríteni. 1950 tavaszán kampányt indítottak a stockholmi békefelhívás aláírására. Az aláírásgyűjtést a Megvédjük a békét mozgalom országos tanácsa irányította (Lásd: http://lexikon.katolikus.hu/B/békemozgalom.html). Május elején a plébános is számtalanszor elutasította a békeív aláírását. Az egyik 1950. május 15-én írt besúgói jelentés szerint Vasvári kijelentette, hogy ő soha nem fog aláírni ilyen nyilatkozatot, mivel ezt a püspöke megtiltotta. Inkább vállalja a letartóztatást, minthogy a mozgalomhoz csatlakozzon. Ő felkészült a letartóztatásra, bármikor készen állt az indulásra, mutatván a bőröndjét, amely már elő volt készítve.” (ACNSAS, fond Penal, dosar 225, vol. 3, f. 176).
[20] Uo., dosar nr. 1662, vol. 1, 60 f.
[21] Boga Alajos kanonok 1886. február 18-án született, a Csík megyei Csíkkozmáson. Márton Áron 1945-ben kinevezte általános helynökké, majd a püspök letartóztatását követően (1949. június 21-én) ő irányította a gyulafehérvári egyházmegyét. 1950. május 9/10-én letartóztatták, a văcăreşti-i és a máramarosszigeti börtönben raboskodott, ahol 1954. szeptember 14-én hunyt el. A szegények temetőjében nyugszik. (Andrea Dobes, Vicarul Aloisiu Boga şi regimul comunist. Pro Memoria. Revistă de istorie ecleziastică, nr. 8., 2009, 181–215).
[22] Az 1955. július 24-i sztálinvárosi (brassói) katonai ügyészség vádiratában Vasvári Aladár „kémkedési tevékenységéről” a következőket írják: „A vád, hogy Del Mestrinek, a nunciatúra titkárának kémkedik, nem bizonyítható.” (ACNSAS, fond Penal, dosar nr. 1662, vol. 1, f. 66).
[23] Uo., fond Penal, dosar nr. 8235, vol. 1, f. 4.
[24] Arhiva Penitenciarului Baia Mare, fond Penitenciarul Principal Sighet, neprelucrat. (A továbbiakban: APBM)
[25] ACNSAS, fond Penal, dosar nr. 8235, vol. 1, f. 2.
[26] Uo., fond Informativ, dosar 203452, vol. 6, f. 28.; Uo., fond Penal, dosar 1662, vol. 2. f. 13.
[27] Uo., fond Informativ, dosar 203452, vol. 1, f. 3–5.
[28] A szekuritáté által készített összefoglalót az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének tevékenységéről, lásd uo., vol.7, ff. 64–82.
[29] Uo., fond Penal, dosar 1662, vol. 2, f. 23v.
[30] Uo., f. 28. Pontosabban, a szövetség tagjai levelet küldtek a brassói római katolikus papoknak, köztük Vasvári Aladárnak is, s tőlük az egyházhoz tartozó olyan helyiségeket kértek, ahol gyűléseiket megtarthatják. A vizsgálatok során, az esperes beismerte, hogy kapott ilyen levelet, ám úgy továbbította a többi papnak, hogy „nem olvasta el, és nem ismerte annak teljes tartalmát”. (Uo., dosar 7942, f. 16).
[31] Uo., fond Informativ, dosar 203452, vol. 1, ff. 24-25.
[32] Uo., fond Penal, dosar 7942, ff. 17.
[33] Uo., fond Informativ, dosar 203452, vol. 1, f. 246.
[34] Uo., vol. 3, f. 146.
[35] Uo., vol. 1, ff. 244–248.
[36] Uo., vol. 1, f. 246.
[37] A Brassó megyei szekuritáté egyik jelentésében a titkosszolgálat tisztjei a következőket írták: „A Vasvári Aladár akcióban Francisc Ioan és Anonimus Peter ügynökök lebuktak, kitudódtak a speciális megfigyelési intézkedések, és az alany ravaszsága és elővigyázatossága miatt nem tudtunk olyan anyagokat begyűjteni, amelyek ellenséges tevékenységét bizonyítanák.” (Uo., f. 319).
[38] Nem sejtve, hogy a titkosszolgálat ügynöke, a „Diaconu Florian” volt görög katolikus pappal folytatott beszélgetése során, Vasvári Aladár figyelmeztette: „Többé ne gyere hozzám, mert minden léptemet követik, és azt gondolom, hogy a szobámba a szekuritáté mikrofonokat tett, hogy az összes beszélgetésemet lehallgassa.” (Uo., vol. 2, f. 76).
[39] Uo., vol. 3, f. 383.
[40] A brassói szekuritáté egyik jelentése megemlíti, hogy a plébános „időben és pontossággal jelenik meg a megbeszélt találkozókra, de kibújik az alól, hogy információkat adjon azokról az esetekről, amelyek az állambiztonságot érdeklik.” (Uo., f. 374).
[41] Uo., ff. 383–385.
[42] Uo., f. 387.
[43] Uo., f. 377.
[44] Uo., f. 375.
[45] Uo., f. 376.
[46] Uo., f. 396.
[47] A brassói szekuritáté egyik, 1967. február 2-i jelentése pontosítja: „Vasvári Aladár főesperest a plébánián több látogató keresi fel a Magyar Népköztársaságból, turista az NSZK-ból és más kapitalista országokból, többségük pap vagy fanatikus hívő, akik Vasvári Aladárnak irodalmat és vallási propagandaanyagot hoznak.” (Uo., f. 353).
[48] Uo., vol. 4, f. 227.
[49] A görög katolikusoknak a római katolikus egyház általi megsegítési rendszerére vonatkozó részletekért lásd: Cristian Vasile, Episcopul Alexandru Todea în anii comunismului naţional (1964-1989), in Partidul, Securitatea şi Cultele (1945-1989). Szerk.: Adrian Nicolae Petcu, Bucureşti, Editura Nemira, 2005, pp. 228–230. Erre vonatkozóan, 1975. május 23-i nyilatkozatában Vasvári Aladár főesperes megjegyezte: „Az utóbbi években, időnként, szertartási lehetőséget adtam a volt görögkatolikus papoknak. (...) Tudomásom szerint a volt görög katolikus papok a nyilvánosság teljes kizárásával misézhettek. Segíteni akartam őket őszinte humanizmusból, ugyanis többségük több gyermek apja. Segíteni akartam az embertársaimon, de sosem vezérelt valamilyen politikai jellegű szándék. Miután az illetékes szervek meggyőztek arról, hogy a volt görög katolikus papoknak egyáltalán nem szabad misézniük, és anyagi megsegítésük politikai kihágásnak számít, ezennel megígérem, hogy a jövőben többé nem adok szertartási lehetőséget a volt görög katolikus papoknak, és így fognak eljárni a beosztottaim is.” (ACNSAS, fond Informativ, dosar 203452, vol. 4, f. 206).
[50] Uo., f. 235.
[51] Uo., vol. 5, ff. 1-2.
[52] Visszavonulása után, Vasvári Aladár személye már nem érdekelte a szekuritáté szerveit, és dossziéjában e dátumot követően semmiféle bejegyzés nem létezik.
[53] Czumbel Lajos 1891. augusztus 12-én született, a Szatmár megyei Szaniszlóban. 1915. június 13-án szentelték pappá. Letartóztatásáig plébános volt: Felsőbányán (1931–1941), Máramarosszigeten (1941–1943) és Szatmárnémetiben (1943–1951), majd székesegyházi kanonok (1942. oktober 1-én), ordinarius substitutus (1950. május 20–1951. március 10. és 1956. február 10–1967. február 26).
[54] Az 1950. december 26-i nyilatkozatban, amelyet egyik római katolikus hívő, a szekuritáté informátora, Mudella Francisc szatmárnémeti kalapos írt alá, az alábbiak szerepelnek: „1950. december 17-én a templomban voltam Czumbel Lajos prédikációján, akinek az egész beszédéből megállapítható volt, hogy a kormány elleni szavakat használt, és kétértelműen beszélt. Felhívta a hívek figyelmét, hogy ne hagyják magukat félrevezetni azok által, akik a hitet akarják tönkretenni, ugyanis jelenleg nagyon nehéz életet élünk, és lehet, hogy később még nehezebb lesz. Ugyanakkor figyelmeztette a híveket, hogy minél többen gyűljenek össze a templom körül és imádkozzanak azokért is, akik elváltak és elfordultak az egyháztól. Prédiációjában azt is elmondta, hogy templomunk veszélyben van, és mindenki gyónjon karácsony előtt, mert azután már nem lesz rá lehetősége.” (ACNSAS, fond Informativ, dosar 133629, vol. 2, f. 77). Másik, 1950. december 26-i feljegyzésben, amit Hatvani Mária írt alá, ez szerepel: „1950. december 17-én Czumbel Lajos kanonok celebrált misét, aki prédikációjában hangsúlyozta, hogy a kereszténység nagy üldöztetéstől szenved, és mindenki fogjon össze, és járjon templomba, hogy ezáltal a kereszténység megerősödjön hitében, ugyanis a jelenlegi rendszer meg akarja semmisíteni a kereszténységet. És mindezeket kétértelműen mondta. Ugyanakkor megkérte a híveket, hogy karácsony előtt gyónjanak, mert azután már nem lesz erre lehetőségük.” (ACNSAS, fond Informativ, dosar 133629, vol. 2, f. 78).
[55] Uo., vol. 1, f. 37.
[56] A szekuritáté 1955. július 19-i jelentése így szól: „Baltheiser Ion nyilatkozata alapján tartóztatták le, amelyben ez rámutat, hogy 1951 februárjában ismeretlen küldönccel üzenetet kapott Czumbeltől, hogy juttassa el a Vatikánba. Mivel nem sikerült a bűnösségét igazolandó elegendő bizonyítékot gyűjteni, ezért munkatáborba sorolták.” (Uo., vol. 2, ff. 79, 83).
[57] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön parancsnoka, 1951. július 31-én megerősítette, hogy megérkezett „Czumbel Ludovic rab, akit a parancs szerint abba a szobába osztottak be, ahol Farenkopf Otto pap tartózkodott.” (APBM, Fond Penitenciarul Sighet Principal, neprelucrat).
[58] ACNSAS, fond Informativ, dosar 109.896, vol. 3, f. 97.
[59] Uo., dosar 133629, vol. 2, f. 83.
[60] Uo., vol. 1, f. 74; 89.
[61] Uo., f. 73.
[62] Uo., f. 73.
[63] Uo., f. 73.
[64] ACNSAS, fond Informativ, dosar 133629, vol. 1, f. 5.
[65] Uo., f. 44.
[66] Uo., vol. 3, ff. 306–310.
[67] Uo.
[68] Uo.
[69] Uo., f. 285.
[70] Uo., vol. 3, ff. 262 és köv.
[71] 1963 nyarán kelt több jelentés jelezte, hogy „Czumbel ellenséges magatartását már a hívek is kommentálják, akik csodálkozásukat fejezték ki, hogy a prédikációiban szereplő gondolatmenetek miatt még nem tartóztatták le”. (Uo., vol. 1, ff. 288–289).
[72] Részletekért lásd: Andrea Dobes, Canonicul Czumbel Lajos în dosarele Securităţii (1950-1967). Revista Arhivei Maramureşene, nr. III, Baia Mare, 2010, 235–257.
[73] ACNSAS, fond Informativ, dosar 133629, vol. 1, ff. 365-366.
[74] Uo.
[75] Boros Béla 1908. szeptember 20-án született, az Arad megyei Erdőhegyen. 1932. október 30-án szentelték pappá. Letartóztatásáig hittanár és egyházmegyei cenzor (1937–1946), a kisszeminárium igazgatója (1946–1947), a papnevelő intézet rektora (1947–1949) volt. 1948 novemberétől resszianai titkos püspök lett, joghatóság nélkül, majd Bukarestben, 1948. december 12-én, Gerald O’Hara pápai nuncius titokban püspökké szentelte. Utólag székesegyházi kanonok (1949.09.01.) és temesvár-erzsébetvárosi plébános (1949–1951).
[76] 1951. december 14-én, a 4232-es számú Határozattal, fellebbezést a Legfelső Hadbíróság elutasította. Később, az 5/1963 számú Rendelettel az ítéletet 25 évi kényszermunkára változtatták. (ACNSAS, Fond Penal, dosar 310, vol. 9, ff. 23-26; vol. 4, f. 5).
[77] A Bukaresti Római Katolikus Püspökség Ghika-archívuma, Aurora Sasu hangtár, interjú Borod Adalbert püspökkel. Köszönet Emanuel Cosmovici úrnak ezen hanganyag rendelkezésünkre bocsátásáért. (A továbbiakban: Fond audio Aurora Sasu)
[78] Uo.; APBM, fond Penitenciarul Sighet Principal, neprelucrat.
[79] Fond audio Aurora Sasu.
[80] ACNSAS, fond Penal, dosar 310, vol. 31, f. 190v.
[81] Boros atya röviden visszaemlékszik börtön-útvonalára: „Minket, tíz papot, akik a szobában maradtunk, Râmnicu Săratra vittek, ebbe a nagyon híres, nagyon szigorú börtönbe. Mindegyik külön szobában ült ott, két és fél évig egyáltalán senkivel nem beszélhetett, kizárólag a börtönőrrel. Két és fél év után minket, a tíz papot elvittek, Văcăreştien, Zsilaván keresztül, Piteştire. Ott is ültünk két és fél évet, és elvittek Désre. Ott felépülésünk érdekében két és fél évet vagy még többet ültünk. 1961–62-ben Szamosújvárra vittek, ahol már rebesgették, hogy szabadon bocsátanak minden politikai foglyot, mert a Nyugat, Amerika és mások így kívánják. Ha Románia szeretne külföldi kapcsolatokat, vagyis a Nyugattal pénzügyi kapcsolatokat, segítséget, turizmust stb., akkor szabadon kell bocsátania az összes politikai elítéltet. Én az utolsó napon, az utolsó órában szabadultam, 1964-ben, augusztus 4-én, délután 5 órakor (Fond audio Aurora Sasu).
[82] Ion Ioanid, Închisoarea noastră cea de toate zilele, volumul II, 1954-1957. Editura Humanitas, Bucureşti, 2000, 172–173.
[83] Ioan Ploscaru, Lanţuri şi teroare. Editura Signata, Timişoara, 1994, 448.
[84] A 90-es évek elején rögzített vallomása szerint szabadulásakor 54 kg-ot nyomott. (Fond audio Aurora Sasu).
[85] Fond audio Aurora Sasu.
[86] ACNSAS, fond Informativ, dosar 259075, vol. 2, ff. 124–125.
[87] Uo., f. 124.
[88] Uo., vol. 1, f. 1.
[89] Uo., vol. 2, f. 5.
[90] Uo.
[91] A Temes megyei szekuritáté egyik, 1979. november 28-i jelentésében így írnak: „Miután meghívták nyugati látogatásokra, közbenjárt annak érdekében, hogy az ausztriai és NSZK-beli bíborosok az RSzK-ba jöjjenek, és kapcsolatba lépjenek a vallásügyi osztály hivatalos személyeivel, valamint a Román Ortodox Egyházzal, az ökumenikus kapcsolatok megszilárdításáért. Feldolgozták a vallásügyi szakosztály illetékes személyei valamint a római katolikus problémakörért felelős Harmati [Nicolae] alezredes, és nem derül ki, hogy nem tartotta volna tiszteletben a kapott utasításokat.” Uo., vol. 5, f. 156.
[92] Uo., f. 41.
[93] A Temes megyei szekuritáté 1980. május 15-i jelentésében említés történik az információs nyomozási kezdeményezés eredményeiről: „1974-ben arra a következtetésre jutottunk, hogy a Vatikán által kért adatok titkos jellegűek, a vallásos tevékenységhez kapcsolódnak.” Uo., f. 191.
[94] Uo., f. 40.
[95] Tájékoztató feljegyzés 1974. március 29-én, aláírja az „R 25”-ös forrás (ACNSAS, fond Reţea, dosar 311864, f. 212).
[96] 1980. május 15-i dokumentumban említés történik a titkos püspökök támogatásáról: „Boros Béla titkos püspök 50 ezer lejt osztott szét az ország öt görög katolikus püspökének. A görög katolikus egyház jogainak visszaszerzése iránti törődése másképpen is megnyilvánul, ezek közül különösen figyelemre méltó az a törekvése, hogy ezeket és más román nemzetiségű állampolgárokat a katolicizmusra térítsen fiatal románoknak a Gyulafehérvári Teológiára küldése által. Ilyen értelemben az erzsébetvárosi plébániáról küldött néhány román fiatalt Gyulafehérvárra, akiknek irányában a megfigyelt személy a vakációk idején különös érdeklődést tanúsít.” (Uo., fond Informativ, dosar 259075, vol. 5, f. 194).
[97] Uo., f. 66v.
[98] A Boros atya és a Temes megyei szekuritáté tisztje közötti tárgyalások további részleteiért lásd az 1979. november 28-i jelentést uo., f. 156–157.
[99] Uo., f. 195.
[100] Mindezek ellenére, az 1985. december 25-i elemző feljegyzés megemlíti: „Az I-es Igazgatóság rendelete szerint, az érintett továbbra is megfigyelés alatt marad annak érdekében, hogy megelőzhető legyen olyan cselekedetek elkövetésében, amelyek államunk érdekeit sértenék.” (Uo., f. 289–290).
[101] Uo., f. 312.
[102] Uo., f. 307.
[103] Claudiu Călin, Procesul episcopului Augustin Pacha şi al membrilor Aulei Episcopale romano-catolice de Timişoara – portrete şi destine din arhivele episcopiei Timişorene, in Destine individuale şi colective în comunism. Szerk.: Cosmin Budeancă, Florentin Olteanu. Institutul de Investigare a Crimelor Comunismului şi Memoria Exilului Românesc, Memorialul Rezistenţei Anticomuniste Ţara Făgăraşului, Polirom, Iaşi, 2013, 121–122.
[104] ACNSAS, fond Penal, dosar 310, vol. 40, f. 45.
[105] Uo., f. 252–254v.
