A Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról a birodalom munkatáboraiba

MOLNÁR D. ERZSÉBET

A nemzet egészét sújtó büntetés alól, természetesen, a kárpátaljai magyarság sem menekülhetett, amely számára az 1944 őszén bekövetkezett szovjet megszállás, majd a régió Szovjetunióhoz történő csatolása gyökeresen új politikai, társadalmi és gazdasági helyzetet jelentett.

Kárpátalja területén 1944 októberében jelentek meg a 4. Ukrán Front katonái (1. ábra), és ezzel gyakorlatilag meg is kezdődött a térség szovjetizálása, az akkor még hivatalosan Magyarországhoz tartozó területen.

A 4. Ukrán Front hadműveletei Kárpátalján

1944. november 12-én ülésezett a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa, ahol meghozták az akkor még szigorúan titkos 0036. számú parancsot: „Össze kell írni mindazokat a 18-50 éves korú német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élnek.^[1]

 […] A katonai parancsnokok a jegyzékbe vételkor kötelesek az érintettek tudomására hozni, hogy november 18-án ismét kötelesek megjelenni […] A felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élő személyeket külön osztagokban, listák szerint, konvoj alatt, hadifogoly-gyűjtőhelyre kell irányítani.”^[2]

November 13-án megjelent a Városparancsnokság 2. számú parancsa felzetű falragasz, amely minden településen hirdette a 18-50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfilakosság jelentkezési kötelezettségét. A parancs tartalmazta továbbá azt is, hogy abban az esetben, ha valaki nem tesz eleget a jelentkezési kötelezettségnek, akkor haditörvényszék elé kerül. A jelentkezés utolsó napjaként a hatóságok november 16-ikát jelölték meg.

Ezután megkezdődött az emberek tömeges összegyűjtése, amelynek különböző településeken különböző módszereit alkalmazták a szovjet hatóságok. A 0036. számú parancsnak az volt a lényege, hogy 1944. november 14–16. között a városok és a nagyobb települések katonai parancsnokai vegyék nyilvántartásba azokat a 18-50 év közötti német és magyar nemzetiségű hadköteles, polgári személyeket, akik Kárpátalja területén élnek. A nyilvántartásba vétel során mindenkit tájékoztattak arról, hogy november 18-án kötelesek másodszor is jelentkezni. Szakértői vélemények szerint a letartóztatandó személyek többsége, akik november 16-án benyújtották igazolványaikat, abban a hitben, hogy csak egyszerű nyilvántartásba vételről van szó, november 18-án csak azért mentek el a jelentkezési helyükre, hogy visszavegyék azokat. Arra azonban már nem volt lehetőségük, hogy hazamenjenek.^[3]

A deportálandó férfiak összegyűjtését több településről is megkönnyítette az a körülmény, hogy közvetlenül a szovjet csapatok bevonulása vagy a front elvonulása után kivezényelték őket különböző közmunkákra, hidak, utak, vagy Munkács esetében a repülőtér építésére. Munkácson és környékén, amikor 1944 novemberének közepén kidobolta a kisbíró, hogy három napra elegendő élelemmel a 18-50 év közötti férfiaknak a megadott helyen jelentkeznie kell, hogy részt vegyenek a helyreállítási munkákban, a várpalánki, váraljai és munkácsi férfiak egy ideje kinn dolgoztak a munkácsi katonai reptéren, ugyanis 1944. november 1-jétől az NKVD-sek embereket toboroztak a repülőtérre dolgozni. Főleg magyarok és németek dolgoztak itt.  Tehát, amikor novemberben megjelent a felszólítás, hogy minden 18-50 év közötti férfilakos köz- illetve helyreállítási munkára köteles jelentkezni a Rákóczi-kastélyban, ők joggal hihették, hogy most is hasonló munka következik. November 18-án, a gyülekezés napján, a repülőtéren dolgozók közül különválasztották a magyar és a német férfiakat a más nemzetiségűektől, és a kastélyba hajtották őket. A magukat szlováknak, vagy ruszinnak vallókat hazaengedték. A kastélyba tereltekhez csatlakozott az idézést kapott vagy önként jelentkező férfiak tömege, és a gyalogos menetoszlopokat 19-én reggel indították el a Latorca mentén Szolyvára, majd onnan tovább.^[4]

Hasonlóképpen jártak el a nagyszőlősi és a környező települések lakosai esetében is, akiknek a lerombolt Tisza-híd újjáépítése volt a feladatuk, őket ugyanis már közvetlenül a front átvonulása után kivezényelték a Tisza-híd felújítására. A parancs megjelenése után a hídépítés abbamaradt – az embereket tehát már nem kellet ősszegyűjteni –, és a nagyszőlősi vármegyeházára kísérték őket: „Jött egy olyan parancs, hogy háromnapi munkára kell elmenni a Tiszához hídat építeni. Közben bevittek Szőlősön a megyeházára…”^[5]

Az emberek összegyűjtését illetően a visszaemlékezők többsége a községben kidoboló kisbíróra hivatkozott. Elmondásuk szerint, a jelentkezésre kötelező parancs reggeltől estig minden nap ki lett dobolva, több esetben pedig még azt is közhírré tették, hogy annak a személynek, aki a kijelölt korhatárok közé tartozik, és nem jelentkezik, felkoncolják a családját: „Kidobolták, hogy minden férfi, 18 évtől 50 évig, azonnal jelentkezzen háromnapi munkára, háromnapi élelemmel és takaróval... De nem is egyszer dobolták ki, hanem minden órában, reggeltől estig, és még úgy dobolták, hogy aki nem jelentkezik, annak kiirtják mindenféle famíliáját.”^[6]

Ismeretes, hogy az 1944. november 13-án megjelenő, málenkij robotra felszólító parancs Kárpátalján a 18-50 év közötti, magyar és sváb nemzetiségű férfilakosságot kötelezte jelentkezni a legközelebbi szovjet katonai parancsnokságon. A rendelkezésre álló adatok szerint azonban a hatóságok a kijelölt életkorú személyeken túl – a korhatárt figyelmen kívül hagyva – vittek 18. életévüket be nem töltött fiatalkorúakat, gyermekeket és 50 éven felüli személyeket is. A legidősebb beregszászi elhurcolt például 1868-ban született, ami azt jelenti, hogy 1944-ben 76 éves volt.^[7]

Miután a legközelebbi városparancsnokságon a környező településekről összegyűjtötték az embereket, szigorú, fegyveres katonai kísérettel gyalog indították őket útnak a szolyvai gyűjtő- és elosztótáborba: „…orosz katonák meg partizánok kísértek és vertek, így mentünk Szolyváig”.^[8] 

Útközben az éjszakákat fűtetlen épületekben töltötték, illetve az is előfordult, hogy a novemberi hidegben a szabad ég alatt éjszakáztak. Sokan már betegen értek Szolyvára. Beregújfalu református lelkésze például a következőket írta jelentésében: „Majdnem 200 ref. férfit vittek el a szolyvai kaszárnyában alakított fogolytáborba. Közülük egy már Nagyberegen összeesett, és halva hozták haza. Ezt a testvérünket a nagyberegi állomásparancsnokság szigorú utasítására minden tisztesség s harangszó nélkül temettük el a néma Miatyánk elmondásával. Az elhurcoltak közül többen betegen jöttek haza, akik közül betegségébe kettő elhalt, 3 halottat Szolyváról hoztak haza, hármat pedig ott földeltek el. (…) Az egész háború nem kívánt községünkből annyi életáldozatot, mint a szolyvai fogolytábor.”^[9]

A szolyvai gyűjtőtábort a szovjet hatóságok építették ki a magyar honvédség korábbi kaszárnyájából, és annak a lágerrendszernek lett a része, amelynek központja Sztarij Szamborban működött.^[10] (2. ábra) „Az épületeket, a téglaházakat a parancsnokság tisztjei, az alkalmazottak foglalták el… A foglyokat bűzös istállókban helyezték el, ahol levegő is alig volt.”^[11]

A szolyvai gyűjtőláger az egyik, a deportálás körülményeit leíró visszaemlékezésben „embert aszaló intézet”-ként van említve: „Reggel elindultunk Szolyvára, az emberaszalóba. Itt már drótkerítés várt bennünket. Itt már több ezren gyűltünk a Kárpátalján élő magyarok és a Csapon már fogságba esett katonákat is ide hozták. A fogadtatás és az ellátás egyenlő volt a semmivel, mint ezidáig. A hazulról hozott maradék enyhítette éhünket, persze, akinek még volt. Majd egy pár nap múlva kaptunk valami bablevest, ezen hordtuk a fát az erdőből és a téglát a hátunkon a Latorca hídjához.”^[12]

Az elhurcolások útvonala Szerkesztette: Molnár D. Erzsébet–Molnár D. István

A hideg, az éhezés és a járványos megbetegedések miatt, a legyengült foglyok tömegével haltak meg. A fogva tartás embertelen körülményei miatt egyes vélemények szerint itt pusztult el a legtöbb kárpátaljai magyar.^[13]

A szolyvai megpróbáltatásokat túlélt deportáltaknak további nehézségekkel kellett szembenézniük: Szolyváról tovább hajtották őket, keresztül az Uzsoki-hágón egészen Sztarij Szamborig vagy Novij Szamborig, ahonnan, marhaszállító vagonokba zsúfolva, továbbszállították őket a Szovjetunió különböző lágereibe. Az otthonmaradt hozzátartozók többségének nem volt tudomása arról, hogy Szolyva után hová kerültek a családtagjaik: „Ez év tavaszára, március végére, onnan ismeretlen helyre vitték el férfiainkat, s azóta sorsukról nem tudunk semmit.”^[14]

A Szolyváról gyalogmenetben hajtott, útközben egy-egy állomáson tovább dolgoztatott foglyok sorsát az is nehezítette, hogy a szovjet katonák elvették a foglyok jó állapotban lévő lábbelijét, felsőruházatát. A túlélők elmondása alapján a deportálás egyik legnehezebben elviselhető momentuma a marha- vagy teherszállító vagonokban történő utaztatásuk volt: „Éhen mentünk, 3 napig ki se nyitották a vagonajtót, marhavagonokba, tehervonatokba.”^[15]

A málenkij robot keretében elhurcolt hadköteles férfiak, a szovjet vezetés által megfogalmazott egyes dokumentumokban, parancsban hadifogolyként vannak feltüntetve, más esetekben pedig internáltként jelölik őket. Tény, hogy a lágerekben a civil internáltak ugyanolyan bánásmódban részesültek, mint a magyar hadsereg kötelékében szolgálatot teljesített, szovjet fogságba esett katonák. A Kárpátaljáról internált polgári lakosok és a hadifoglyok azonos bánásmódban való részesítése is arra engednek következtetni, hogy a szovjet vezetés a fegyvert a kezükben soha nem tartott, a málenkij robot keretében deportált civileket is potenciális hadifoglyoknak tekintette. Arról, hogy kik minősülnek hadifogolynak a szovjet vezetés szerint, információt kaphatunk a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa által, még 1941-ben jóváhagyott határozatból: „Hadifogolynak minősülnek a Szovjetunióval hadiállapotban lévő államok fegyveres erejéhez tartozó mindazon személyek, akik katonai tevékenység során estek fogságba, továbbá ezen országoknak a Szovjetunió területére internált polgári személyei.”^[16]

Az elhurcolt foglyok számára vonatkozólag fontos információk halmazát tartalmazzák a Dupka György és Alekszej Korszun által feltárt és közreadott 4. Ukrán Front vezetésének jelentései. Az egyik ilyen legkorábbi, 1944. december 6-án kelt összesítő jelentés szerint Petrov tábornok és Fagyejev vezérőrnagy arról számol be Berijának, hogy „a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna” területén jelentős számú hadköteles, 18-50 év közötti, magyar nemzetiségű személy tartózkodik, illetve hogy végrehajtották a 0036. számú határozatot a magyar és német nemzetiségű katonák és tisztek, továbbá e nemzetiségekhez tartozó 18-50 év közötti hadköteles személyek összegyűjtésére vonatkozólag. A jelentést tevők hangsúlyozzák, hogy az összegyűjtési akció nem vonatkozott a cseh, a ruszin és az ukrán nemzetiségű lakosokra. E dokumentum is megerősítette, hogy az akció végrehajtása 1944. november 18-án vette kezdetét, és arról tájékoztatott, hogy december 4-ig elfogtak és gyűjtőhelyre, illetve lágerbe irányítottak 7 729 katonát, 154 tisztet, 7 201 18-50 év közötti hadköteles személyt, 176 csendőrt, összességében 15 260 személyt, akik közül 137 személy német, a többi pedig magyar nemzetiségű volt.^[17]

Nem ez volt az egyetlen deportálási hullám Kárpátalján: 1944 decemberében került sor a régióban még megmaradt német közösség, a 17-45 év közötti férfiak és a 18-30 év közötti nők elhurcolására. A kárpátaljai német etnikumot ért második deportálási hullám azoknak az elhurcolásoknak a keretében zajlottak, amelyek a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának 7161. számú parancsa alapján a Kelet-Közép-Európában élő németség egészét érintette. A szovjet vezetés, 1944. december közepén rendelte el a Vörös Hadsereg által „felszabadított” európai területek német etnikumú lakosainak nyilvántartásba vételét, azzal a szándékkal, hogy – a Szovjetunió világháború utáni munkaerő-szükségletére hivatkozva – munkatáborokba vigyék a német nemzetiségű, munkaképes lakosokat. További indokként szerepelt az a vád, hogy a „németek ellenségesen viszonyulnak a Vörös Hadsereghez, és ellene kém-felderítő munkát folytatnak”.^[18]

1944. december 16-án, a németség összegyűjtése tervezetének kidolgozásával megbízott Berija benyújtotta Sztálinnak a Románia, Bulgária, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Magyarország területén élő 17-45 év közötti német nemzetiségű férfiak és 18-30 év közötti német nemzetiségű nők internálásának ütemtervét.^[19] Másnap, december 17-én, a rendelet Csehszlovákiára vonatkozó kivonatát megkapta a kárpátaljai területet is megszálló 4. Ukrán Front parancsnoka, Petrov tábornok, akit utasítottak, hogy mint a front parancsnoka, a németek mozgósításáról rendelkezzen.^[20] Az NKVD feladata volt a gyűjtőtáborok megszervezése, a mozgósítottak befogadása, a menetoszlopok kialakítása és útnak indítása, illetve az út közbeni őrzés biztosítása.

Figyelemreméltó a határozatnak az a pontja, amely engedélyezte, hogy a németek összesen 200 kg meleg ruhát, fehérneműt, ágyneműt, edényt és 15 napra elegendő élelmiszert vigyenek magukkal. Ennek a valószínűsíthető oka a magas halálozási arány volt a korábbi elhurcolások folyamán, ugyanis az 1944. november 18-án elhurcoltaknak mindezt nem tették lehetővé, és mivel a németek elsősorban munkaerőt jelentettek a szovjeteknek, a táborokat minél jobb kondícióban kellett elérniük.^[21]

1944. december 20-án, az NKVD vezetése megküldte az „útmutatót” a 4. Ukrán front hadseregparancsnokainak a helyi német lakosság internálásának megszervezésével kapcsolatban. A Szovjetunió Állambiztonsági Bizottságának 7161. számú parancsa alapján tájékoztatták az internálás helyi lebonyolításával megbízottakat, hogy Csehszlovákia „felszabadított” területein össze kell gyűjteni és szovjetunióbeli munkára irányítani a német nemzetiségű, munkaképes 17-45 közötti férfiakat és a 18-30 év közötti nőket, származásukra vagy vagyoni helyzetükre való tekintet nélkül. A menetrendet illetően, a december 23–26. közötti időszak volt kijelölve az említett korhatárba tartozó személyek regisztrálására, majd, a felszólítás napjától számítva, öt napot adtak a mobilizálandó személyeknek a felkészülésre, 1945. január 3-án pedig valamennyiük megjelenése a kijelölt állomáson kötelező volt. Az internálást irányítók figyelmét felhívták, hogy minden internált vigyen magával két-három pár lábbelit, meleg felső ruházatot, nem kevesebb, mint három váltás fehérneműt, ágyneműt, matracot, takarót, edényeket, evőeszközt maximum 200 kg-ig.^[22]

Ennek fényében, 1944. december 21-én, a 4. Ukrán Front katonai tanácsa meghozta a 00520. számú határozatát a „felszabadított” Csehszlovákia területén tartózkodó, 17-45 év közötti munkaképes német férfi és 18-30 év közötti munkaképes német nő mobilizálásáról és internálásáról. A mobilizálás nem vonatkozott azokra a nőkre, akiknek hét éven aluli gyermekük volt, akiknek a felügyeletét nem tudták kire bízni, illetve azokra a mozgássérültekre vagy betegekre, akik orvosi igazolással tudták bizonyítani, hogy nem munkaképesek.^[23]

A határozatot közzétevő, a kárpátaljai németség deportálásával foglalkozó kutatók megjegyzik, hogy a 00520. számú parancs azokra a németekre vonatkozott, akiket kihagytak az első, a 0036. számú határozat alapján történő deportálási hullámból. Kiemelik azt is, hogy a parancsban hangsúlyozottan szerepet kapó felszólítás, amely 200 kg-nyi meleg ruha, ágybeli, szükségleti cikkek és élelem vitelére vonatkozott, egyfajta követelésként jelent meg a hatóságok részéről azon német családok irányába is, amelyeknek tagjait már az előző hullámban, még novemberben elvitték, vagy valamelyik lágerben már meg is haltak.^[24]

A 4. Ukrán Front katonai tanácsának rendelkezésére Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa, 1944. december 22-én, körlevelet adott ki a körzeti és a helyi népbizottságok számára a német nemzetiségű lakosság mozgósításáról. A körlevél szintén tartalmazta a korábban már elhurcolt németek otthonmaradt családtagjaira vonatkozó felszólítást a szükségleti cikkek és az élelem összegyűjtésére vonatkozóan, illetve figyelmeztetett, hogy aki nem jelentkezik, le lesz tartóztatva, és haditörvényszék elé állítják. Az újonnan felszólítottaknak december 22–25. között kellett jelentkezniük. A körlevélben szintén szerepelt, hogy az élelem, a ruhanemű és az egyéb személyes holmi összegyűjtésére vonatkozó kötelezettség a már korábban elhurcolt németek családtagjaira is vonatkozik. A 4. Ukrán Front katonai tanácsa elrendelte a német lakosság részleges mobilizációját.

1944 decembere–1945 decembere között számos, különböző településekről származó kérvény látott napvilágot, az illetékes körzeti bizottságokhoz címezve, az elhurcolt férfiak, a hadifogolytáborban tartózkodó kárpát-ukránok, vagy a baloldali érzelmű, kommunista nézeteket valló internáltak hazaengedése ügyében.

Jellemző példa a kérelmek tekintetben a Nagyberegi Községi Népbizottság kérvénye, amelynek fogalmazói az alábbi 6 pontba szedve, leginkább a munkaerőhiányra hivatkozva indokolták a férfiak hazaengedésének szükségességét:

„1. A katonai alakulatoknak szükségük van emberekre a falunk közelében lévő hidak építéséhez.

2. Az ő erejük hiányzik a fasiszták által lerombolt épületek helyreállításához.
3. Emberekre van szükség az erdőkitermeléshez a falunk közelében elterülő erdőkből.
4. Nem tudjuk nélkülük ellátni katonai munkakötelezettségünket, nincs, aki alkatrészeket gyártson a szekerekbe.
5. Falunk területén van egy malom, amely öt községnek őröl. Jelenleg nincs jó malmosunk.
6. Eljön az ideje, és nem lesz kinek a földet megművelni, ősszel nem vetettünk, és most sem tudunk. Ez nagy kárára lesz az államnak is. […]”^[25]

Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsának vezetősége több alkalommal is kérvénnyel fordult az USZSZK Népbiztossága Elnöki Tanácsához, illetve személyesen Nyikita Hruscsovhoz, amelyben leírták, hogy a második világháború idején a fronton harcoló kárpátontúli ukránok jelentős része esett a Vörös Hadsereg fogságába. A mellékelt lista alapján^[26] a szovjet hadifogolytáborokban – Magyarország és Románia területén – a Néptanács által összeállított, 1945 augusztusi adatok szerint 18 640 katonaköteles kárpát-ukrán állampolgár raboskodott. A kérvényben felhívták Szovjet-Ukrajna vezetőségének figyelmét arra, hogy Kárpátontúli Ukrajna jelentős harcok színtere volt, amelynek következtében a terület nagyon súlyos károkat szenvedett el, és nincs elég munkaerő a városok és a falvak újjáépítésére.^[27] Hasonló tartalmú kérelem született a Vörös Hadsereg hadifogolytáborainak vezetősége felé a magyar hadsereg soraiban munkaszolgálatosként tevékenykedő „kárpátontúli” ukránok hazaengedése ügyében.^[28]

Mindennek következtében, Iván Turjanica utasítására, 1945 júliusában, Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa körlevelet adott ki a körzet bizottságok és a közigazgatásuk alá tartozó települések néptanácsi elnökeinek az adott község férfilakosságának hollétét tartalmazó összeírását illetően. Ezen lista szerint 1945 nyarán 28 098 kárpátaljai lakos raboskodott hadifogoly-, illetve munkatáborban, akiknek túlnyomó többsége a térség alföldi, magyarlakta részéből származtak (3. ábra).^[29]

Fagyejev vezérőrnagynak, a 4. Ukrán Front hátországának ellenőrzésével megbízott NKVD-osztagok parancsnokának és Boszij ezredesnek az 1944 decemberében írt jelentése a fenti adatokat szintén alátámasztja: 1944. november 18-tól december 16-ig az NKVD-osztagok összesen 22 951 embert tartóztattak le és továbbították hadifogolytáborba. […] A hadtápterület megtisztítására indított akció folytatódik.”^[30] Ahogy azt a jelentés utolsó mondatában olvashatjuk, a „tisztogatás” valóban tovább folytatódott. Ismeretes, hogy az ezután megjelent 00520. számú parancs értelmében, a második deportálási hullám keretében internálták a Kárpátalján még megmaradt német nemzetiségű lakosság jelentős részét: a 17-45 év közötti munkaképes német férfiakat és a 18-30 év közötti munkaképes német nőket.

Turjanica Hruscsovnak írt kérvényének következtében, a felső vezetés 1945 nyarán foglalkozott a kérdéssel. Berija a Molotov szovjet külügyi népbiztosnak küldött értesítésében jelezte, hogy Iván Turjanica, Kárpátontúli Ukrajna elnöke beadványban kérte a terület ukrán, illetve ruszin polgárainak a kiszabadítását. A magyar, illetve a német nemzetiségű foglyokról nem történt említés.^[31]

1945 szeptemberében hazaérkezett a szabadon engedett ukrán és ruszin nemzetiségű személyek első csoportja, amelyről a sajtó is hírt adott: „Köztudomású, hogy a magyar hatóságok erőszakkal kényszerítették a ZU^[32] lakosságát a magyar hadseregbe, és kiküldték a frontra a Szovjetunió ellen. Sok zakarpatszkaukrajnai lakos, magyarokkal együtt, fogságba került. A ZU Néptanácsának budapesti és bukaresti bizottságánál, valamint a Szovjetunió belügyeinek népbiztosságánál tett közbenjárásának köszönhető, hogy az összes hadifoglyot, akik a magyar hadsereg kötelékébe tartoztak, és Zakarpatszka-Ukrajnából származnak, a fogolytáborokból hazaengedik. Szeptember 6-án megérkezett a hazabocsátott hadifoglyok első csoportja.”^[33] Ezután, a későbbiekben már nem jelenhettek meg tudósítások a hadifoglyok vagy az elhurcoltak sorsáról.^[34]

A szovjet munkatáborokban raboskodók kárpátaljai deportáltak területi megoszlása 1945-ben Szerkesztette: Molnár D. Erzsébet–Molnár D. István. Forrás: KÁL, P–14. fond, op. 1., od. zb. 215–232.

A téma avatott kutatói szerint – a málenkij robot magyarországi vonatkozásait vizsgálva – egyértelműen állítható, hogy, a dokumentumok és a visszaemlékezések szerint, a deportáltak 30-40%-a biztosan meghalt.^[35] Ezt az arányt a Kárpátaljáról származó, sztálini lágerekben raboskodó foglyokra alkalmazva – ha az említett, 1945-ben összeállított listát vesszük alapul – legkevesebb 9000-10 000 fő elhalálozással kell számolnunk. Azonban a megpróbáltatásokat túléltek közül is sokan a hazatérés után kevés idővel, a lágerben szerzett betegségek következtében meghaltak.

A málenkij robot után nem sok idő szükségeltetett ahhoz, hogy a szocializmus építésének az itthon maradt, katonaköteles korúvá érett fiatal nemzedék is áldozatává váljon, őket ugyanis a katonai sorszolgálat letöltése helyett a háború által elpusztított bányavidékre, a Donyec-medencébe vezényeltek.

Kárpátaljának az összszovjet népgazdasághoz történő csatolása, illetve az 1946–1950-re tervezett negyedik ötéves tervbe történő integrálása következtében a kormány rendeletek sorozatát fogadta el a terület gazdaságának újjáépítésére és fejlesztésére vonatkozóan. A fő hangsúlyt a nehézipar fejlesztésére helyezték, és ebben – különös tekintettel a háború utáni újjáépítésre – fontos szerepet játszott a Donyec-medencei szénipar. Mivel a terv sikeres teljesítéséhez minél több szakemberre (szakképzett káderre), munkásra volt szükség, 1947-ben a Szovjetunió Minisztertanácsa rendeletet fogadott el, köztársasági és területi szinten, a szakemberek kiképzésére vonatkozóan, és kötelezték a megfelelő szintű helyi vezetést az utasítások végrehajtására. A propaganda igyekezett mindezt önkéntes tömegmozgalomként feltüntetni, azonban a kényszerítés ténye nyilvánvaló volt.^[36] A Szovjetunió Minisztertanácsa elfogadta a rendeletet, megszabta a kvótát, amit a megyei, azon belül pedig a járási szerveknek teljesíteni kellett.

A munkaerőt a donyeci szénmedencébe, másképpen Donbászra, a katonaköteles korba lépett fiatalok köréből szándékozták előállítani mozgósítás révén, s azt a sztálini (ma donyecki) és a vorosilovgrádi (ma luhanszki) területeken létrehozott szakipari iskolákba, ún. FZO-iskolákba^[37] irányították. Az intézményeket Az állami munkástartalékokról című, 1940. október 2-án kelt rendelettel hozták létre a Szovjetunióban,^[38] és ennek alapján, a behívottakat az SzSzKSz állami munkaerő tartalékának tekintették, akik az FZO elvégzése után kötelesek voltak meghatározott ideig a Donyec-medencében dolgozni. A tanintézetekben néhány hónapig tartó felkészítés után, a fiatalok képesítést szerezhettek szénipari, bányászati, kohászati, építőipari szakmák területén, majd az adott szakmában munkára fogták őket. 1946–47 folyamán számos FZO-iskolát építettek a Donbász-környéki nagy bányavárosokban (4. ábra).^[39] Ezek az iskolák a Donyecki Munkaközpontokhoz tartoztak, és ide irányították a kárpátaljai fiatalokat is,^[40] akiket három évig tartó munkaszolgálat letöltésére köteleztek.

A donbászi munkaszolgálat leggyakoribb helyszínei Szerkesztette: Molnár D. Erzsébet – Molnár D. István

A behívás, illetve a donbászi csoportok megszervezése a terület végrehajtó bizottságának és hadügyi osztályának feladata volt.^[41] 1947-ben, a területi végrehajtó bizottság határozatot fogadott el a fiatalok FZO-iskolába történő irányításáról, és ezzel Kárpátalja területén is megkezdődött az egyre nagyobb ütemű mozgósítás.

1948-ban tovább, még nagyobb mértékben folyatódott a mozgósítás, amelynek ütemtervét és körzetenkénti megoszlását a megyei tanács határozatban rögzítette. Ennek értelmében 3,5 ezer 18-19 éves fiatalt kellett mobilizálni és a sztálini (donyecki) területre küldeni.^[42] A szovjet vezetés figyelmeztette Kárpátalja mozgósítással foglalkozó vezetőit a határozat időben történő végrehajtásának fontosságáról, és a széniparba és a bányaépítkezésekbe elküldött munkások számáról havonkénti kimutatást követelt.^[43] Az utasításnak megfelelően, a terület körzeti hadbiztosságai kiküldték a behívókat az 1928-as korosztálynak: 500 főt a vorosilovgrádi területre, az építőiparba, további 500 főt pedig a széniparba, FZO-iskolákba irányítottak.^[44]

Több visszaemlékező tanúsága szerint – behívó vagy bármilyen írásbeli felszólítás kiküldése nélkül – a katonák erőszakkal hurcolták el: „Megfogtak a katonák, és elvittek, erővel elvittek.”^[45]

Bár az eddig feltárt levéltári dokumentumokban nem történik utalás arra, hogy a munkaszolgálatra küldött fiatalok kiválasztása nemzetiségi alapon történt, a Donbászt megjárt kárpátaljai visszaemlékezők egyöntetűen állítják, hogy községükben kizárólag a magyar nemzetiségű, hadköteleseket sújtotta az újabb szovjet intézkedés: „Azért vittek el, mert katonakötelesek lettünk volna, de csak az ukrán nemzetiségűeket hívták be a fegyveres hadseregbe, a magyarokat, akik ‘25-től ‘28-ig születtek – ’25, ’26, ’27 – ezt a három korosztályt vitték első tránszportba Donbászra.”^[46]

Nem zárható ki, hogy a visszaemlékezők érve a munkaszolgálattal kapcsolatban, a velük szemben táplált bizalmatlanságot illetően megalapozott, hiszen a vidék addig más országhoz tartozott, ennélfogva a határsávban nem szláv etnikumú lakosság élt. Azonban az sem jelenthető ki teljes egyértelműséggel, hogy Kárpátaljáról kizárólag a magyar nemzetiségű katonaköteles korba lépett fiatalokat vitték a Donyec-medencébe, mivel az FZO-iskolák a legtöbb esetben vegyes etnikai összetételűek, a munkaszolgálatosok között pedig kárpátaljai ruszin, illetve ukrán nemzetiségű személyek is fellelhetőek voltak. A rendelkezésre álló adatok arra engednek következtetni, hogy – mivel a Kárpátalja területére megszabott kvóta teljesítésében kisebb vagy nagyobb mértékben, de valamennyi járásnak ki kellett vennie a részét – a magyar többségű, illetve etnikailag vegyes összetételű közigazgatási egységekből főként vagy kizárólag a magyar nemzetiségű katonaköteles korúakat vitték, azonban a munkaszolgálatosok kiállítása tekintetében a ruszinok vagy ukránok által lakott települések is érintve voltak.^[47]

A volt munkaszolgálatosok emlékezetében ezek az események több szempontból is tragédiaként jelennek meg: egyrészt, miután édesapjuk és rosszabbik esetben még idősebb bátyjuk is a málenkij robot áldozatává vált, őket – arra kényszerítve, hogy otthon hagyják édesanyjukat és fiatalabb testvéreiket –, mint családfenntartót, szintén elhurcolták.  „Akkor is becsaptak bennünket. Mert arról volt szó – húsz évesek voltunk –, hogy visznek katonának 1947-ben. És a szénbányába vittek. Én éppen egy év, hogy nem estem bele a háromnapi munkába. Nekem két bátyám halt oda. Egyik volt 19, a másik 21 éves. Egyiket halva Szolyváról édesapám küldte haza. Apám is ott volt.”^[48]

A Donbászra történő munkaerő-toborzás 1952-ig tartott. Ettől kezdve a magyar nemzetiségű fiatalokat is katonai sorszolgálatra vitték. Arról, hogy összességében hány embert hurcoltak el, és lett áldozta ennek az újabb intézkedésnek, összesítő adatok sajnos nem állnak a rendelkezésünkre. Ivan Turjanicának, a Végrehajtó Bizottság elnökének a jelentésében találhatóak adatok az 1947–49 között mozgósítottak létszámára vonatkozóan: 12 ezer Donbászra irányított főről olvashatunk.^[49]

Kárpátalja szovjetizálásának és a magyar nemzetiségű férfilakosság deportálásának, munkatáborokba történő hurcolásának tanulmányozása során az alábbi következtetések vonhatóak le: egyrészt, a kárpátaljai magyar nemzetiségű férfilakosság 1944-es elhurcolását vizsgálva az, hogy a deportálások elsődleges oka az etnikai alapon történő tisztogatás volt. Másrészt a donbászi munkaszolgálattal kapcsolatban – bár egyelőre csak részadatok állnak rendelkezésünkre – megállapítható, hogy a Kárpátaljáról Donbászra irányítottak között a magyarság felülreprezentált volt, illetve hogy a munkaszolgálat mind a munkaszolgálatot teljesítők, mind az eseményeket szemtanúként átélő lakosság emlékezetében úgy él, mint a málenkij robot utáni újabb deportálási kísérlet. Nem túlzás tehát az az állítás, miszerint a donbászi munkaszolgálat, mindazonáltal, hogy a szovjet vezetés számára elsődlegesen ingyen munkaerőt jelentett a Donyec-medencében, nagymértékben járult hozzá a kárpátaljai magyarság megfélemlítéséhez, meggyengítéséhez is.

JEGYZETEK