A tanulmányait az 1989-es rendszerváltás után elkezdő, első római katolikus magyar papnemzedéket – köztük László Attilát, az esemény házigazdáját és egyben ünnepeltjét – 1996. június 23-án szentelte pappá Jakubinyi György érsek.
Az ezüstmise előtt Takó István, a Szentpéteri templom plébánosa, egyetemi lelkész felolvasta Kovács Gergely érsek László Attilának címzett köszöntő üzenetét. Ebben főpásztorunk nyomatékosította: „Papi élete jelmondatának az Ószövetségből azt a mozzanatot választotta, amikor József megbocsát a vele mostohán bánó, őt eláruló testvéreinek: »József vagyok, a testvéretek.« Tudta, hogy erre egy papi életet lehet építeni. Pontosabban: erre lehet és kell papi életet építeni, mert minden itt kezdődik, a megbocsátásnál, a kiengesztelődésnél. Felismerte, hogy nem haladhatunk előre, ha állandóan a sebekre, megbántásokra és sikertelenségekre figyelünk. Isten mindenkit többre hív meg: építeni kell, gondoskodni, vigasztalni, felkarolni másokat. Ez jellemzi főtisztelendőséged papi életének eddigi 25 évét, a hittanóráktól és a szentségek kiszolgáltatásától az éjszakai mély imádságig, az elesettek és szegények felkarolásától a családokról való gondoskodásig, vagy kispapjaink papi identitásának kialakításában nyújtott gyümölcsöző együttműködésig, sőt az építkezésekben is. (...) A főegyházmegye nevében megköszönjük kitartó hűségét és eddigi szolgálatát, és az elkövetkező évekre a mindenható Isten bőséges kegyelmét kérjük.”
Bónis Endre, az egyházközség főgondnoka közvetlen szavakkal méltatta Kolozsvár római katolikus főpapját. László Attila személyében a hivatását lehető legkomolyabban gondoló embert ritka adottságokkal látta el a Jóisten, amit előző szolgálóhelyeiről érkező visszajelzések és eddigi teljesítményei alátámasztanak, és aki egyaránt képes épületet és közösséget is építeni. Magas szintű diplomáciai érzéke, az emberek iránti tisztelete, a közösségben való gondolkozása és alázata teszi nagy elődjei méltó utódjává. „A szentmise, amelyet most néped körében bemutatsz, legyen a köszönet illatáldozata. Szülessen és maradjon forrásává jövőnknek, az általad Istenből kapottnak” – kérte Bónis Endre.
A pappá szentelése 25. évfordulóját ünneplő ezüstmisét celebráló László Attilával együtt mutatták be a legszentebb áldozatot: Albert István Csaba szászrégeni segédlelkész, Drócsa László nyárádszeredai, Fábián László györgyfalvi plébános, Fülöp Sándor Szabolcs sepsiszentgyörgyi segédlelkész, Holló László, a BBTE Római Katolikus Teológia Kar dékánhelyettese, doktorvezető, egyetemi tanár, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítány igazgatótanácsának elnöke, Ilyés Zsolt csíkszentléleki, Ilyés Lehel székelyudvarhelyi segédlelkész, Jakab Gábor pápai káplán, kerekdombi plébános, Keresztes Olivér kolozsi, Kovács Árpád kisbácsi, Madarász Attila bögözi, Szőcs Béla sinfalvi plébános, Miklós Claudiu jezsuita, Orbán Szabolcs ferences házfőnök, egyetemi tanár, Székely Dénes kanonok, egyetemi tanár, monostori plébános, Takó István plébános, Tamás Barna, a székelyudvarhelyi Lisieux-i Kis Szent Teréz egyházközség plébánosa, Tamás Huba főegyházmegyei ministráns lelkész, székelyudvarhelyi kisegítő lelkész, Vízi Zakariás, a kolozsvári Mária Szent Szíve egyházközség plébánosa, Jánossi Imre és Popesc Mihăiţă Cristian, a Szent Mihály-plébánia segédlelkészei, valamennyien a gyulafehérvári főegyházmegyéből, továbbá Puskás Attila resicabányai plébános a temesvári egyházmegyéből, valamint Ferencz Károly tiszafüredi (Magyarország) plébános.
Emlékezetes ünnepi szentbeszédében László Attila többek között rámutatott: „Gyönyörű gyermekkorom volt, szerető családban, faluközösségben, ahol sok ember erősítette a hitemet. És bár már akkor megtapasztaltam, hogy sok embernek a mások fölé emelő erő a fontos, ma köszönöm Istennek, hogy ennek lelkületétől megóvott. Én úgy láttam az egyiptomi Józsefet, mint aki csak lenni és szeretni akar – Istent és embereket nagy bizalommal, ezért megadatott neki, hogy szolgálhassa övéit, kiemelt helyen, kiemelt módon. Így láttam a papságot, így akartam pappá lenni, és akarok ma is.
Akkor nem láttam az utat, hogy Józsefhez hasonlóan ezt végigkíséri a testvérek irigysége... Voltak nehéz, nem akart helyzetek, magára maradottság napjai, de mindezt mindig beragyogta Isten jelenléte és ereje. Amiért mindig akartam a papságot, az öröm ily módon való megélése, az megadatott. Itt és így látom a legteljesebbnek az életem. Pap vagyok.
Már 18 éve is azt éreztem, hogy »megérkeztem a fáraó udvarába«, kiemelt feladatot kapva Székelyudvarhelyen... Tévedtem. A nagy kihívás egy éve érkezett, a kolozsvári kinevezéssel. Miért mertem vállalni? Mert mindig hittem, hogy Isten vezet. Abban is, amit én nem akarok, amihez kevésnek érzem magam. Ha hív, adnom kell, amit tudok – a többit elvégzi Ő.
Ehhez szabadságot adott, amit nemrég betegségemben, a halál küszöbén tudtam igazán megköszönni. S Isten akkor nagy békét adva válaszolt. A 16. Zsoltár szava enyémmé lett: »Uram, örökrészem és kelyhem, te tartod kezedben életem.«
Huszonkét éves ifjúként hoztam meg elköteleződésem, döntésem. Akkor az a felismerés adott bátorságot, hogy tudtam: a krisztusi papság közösséget feltételez – mint ahogy mindnyájunk hite is. Hittem, hogy krisztusi életre törekedve nem leszek egyedül.
Ma is ezt vallom, annyi igazítással, hogy krisztusivá nem tudom, mennyire sikerült lenni – sajnos, sokszor nem, gyengén, bűnösen –, de azt tudom, hogy már a törekvés meghozta annak ajándékát, hogy soha nem voltam egyedül! Éltem meg magány mélységeit, de nem voltam egyedül! Ma mindenkit, akit utamon nekem adott az Úr, áldással köszönök! (...)
Papságom révén számomra felsejlett: milyen szép az Isten! S hogy ezt megmutathatom, rácsodálkozhatok és csodálkoztathatok – ez adja hivatásom örömét. Papságomat, amiért hálát adok veletek, ma 9128. napja (június 20-án), Kolozsváron élem. Sok öröm és sok feltett miért ideje, aminek legtöbbje Isten titka marad. Csak azt tudom, hogy a titkot nem magyarázni kell, a titkot befogadni és átélni kell! Így akarok titok lenni! Naponta tanulva, hogy elég, ha Istené vagyok. Talán így leszek mindenkié. Én ma ezt vágyom!” – zárta a szónok.
A liturgia magas színvonalú egyházzenei szolgálatát a Potyó István tanár, karnagy által vezényelt Szent Cecília-kórus és zenekar, valamint Geréd István és Márton Szabolcs kántorok látták el.
A szentmise végén az ezüstmisés László Attila a teljes búcsúval járó ünnepélyes áldását adta a jelenlevőkre, otthoni szeretteikre, az egész egyházközségre.
Az eseményen többek között jelen volt és együtt imádkozott Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, miniszterelnök-helyettes, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, Oláh Emese kolozsvári alpolgármester. A szentmisén szintén részt vevő Vodnák (sz. Turi) Vera Ildikó fogorvosnő, aki Los Angelesből érkezett haza édesanyja meglátogatására, kifejtette: felemelő lelki élményét megosztja a tengeren túli magyar közösséggel is.
László Attila a pappá szentelése 25. évfordulóján, kötetlen beszélgetésünkben hivatásával kapcsolatban hangsúlyozta: érezte, hogy Isten valamit akar tőle. Nagy hálával tartozik a Mindenhatónak azért, hogy közösségben élhette meg ezt a 25 évet, soha nem volt egyedül. Megköszöni a Jóistennek, hogy az eltelt negyed évszázad folyamán összesen 26 gyakorlati éves kispapot segített hivatásuk megerősítésében és a plébániai szolgálat megismerésében – közülük jelenleg tizennyolcan felszentelt papok, négyen diakónusok, négyen pedig teológusok.
Az ezüstmisét követő szeretetvendégségen Jakab Gábor a jelenlévő pap testvérek legidősebbjeként a többiek nevében is gratulált az ünnepeltnek, és azt tanácsolta neki, hogy mindig figyeljen a szeretetet, vigaszt és bátorítást igénylő „sikoltó nemzetünkre”. Ezt követően ezen sorok írója tolmácsolta László Attila főesperes-plébánosnak Molnár Lehel piarista pap, tanár – a rendbe való belépéséig a gyulafehérvári teológia kispapja –, a Romániai Piarista Rendtartomány új felelőse, Sárközi Sándor pap, tanár, a csíkszeredai Piarista Tanulmányi Ház vezetője, továbbá a kolozsvári piarista öregdiákok és volt marianumista diáklányok jókívánságait és nagyrabecsülését. Molnár Lehel azért imádkozik, hogy az ezüstmisés ünnepelt Isten országának hirdetésében olyan kreatív és kitartó lehessen, mint Kalazanci József, alapító szent atyánk volt.
Ugyancsak a vasárnapi szentmisék keretében került sor Szabó Mihály Csongor gyakorlati éves kispap búcsúztatására, aki hat hónapot töltött a Szent Mihály-plébánia szolgálatában. László Attila plébános bátorította hivatása további megélésében, hangsúlyozva az egyház iránti hűséget. Jánossi Imre segédlelkész részéről elhangzott: „Elmúlt fél esztendőd nyomán margót szegünk ama világ mellé, ahol a magaddal és hivatásoddal való találkozás elmélyítését szánta neked az Isten. (...) Egy lettél közülünk: a munkatársi közösségé, ahol konkrét bevonzásban láthattad, hogy az élet sokszor nem leányálom; az egyházközségé, ahol láthattad annak forgatagát, miként lüktet a diverzitás és a hit széles skálája. Ha döntésedben látod az Istent, ne fáradj el sohasem. Akkor majd visszavered az Ő arcának ragyogását.”
(Borítókép: Vakarcs Lóránd)
