Kántor a sokszínű és sokféleképpen ellentmondásos kolozsvári kultúrát „integrálta”. Horváth Andor a romániai magyarság legválságosabb, mert az álforradalom utáni (sajnos a legkevésbé sem álságos) eufóriát követő döbbent csöndben, a ceauşiszta nacionalizmus leplezetlen visszatérésének éveiben is életben tartotta (úgy, ahogy lehetett) a kínokban fetrengő román-magyar viszonyt.
Mindketten szinte már emberfelettit teljesítettek. De ebben sem merült ki szellemi teljesítményük. Kántor írásai s korántsem mellesleg a Korunk évfolyamai vagy Horváth Andor egyetemi előadásaiból párolt irodalomtörténeti és drámaelméleti munkái kultúránk meghatározó teljesítményei közé tartoznak.
Számomra mégis Egyed Péter vált azzá, amivé életében – ki tudja miért – kétségtelen elismertsége ellenére sem válhatott. Egyféle ikonná. Liberálisnak vallotta magát. S a kevesek közé tartozott, akik azok is voltak. A szó legtartalmasabb értelmében. A liberalizmus ugyanis eredeti változataiban soha nem volt kizárólagosan és intoleránsan individualista. Igaz, az intoleráns kollektivizmusok türelmetlenségével szemben kénytelen volt főként az individuum jogai mellett elkötelezni magát. De soha (legalábbis XX. század közepéig) nem utasította el a szerves közösségeket. (A szerves jelző később a neoliberális diskurzusban egyfajta irgalmatlan gyilokká élesedett.) A társadalmakat a liberálisok korai generációi még az egyén és a közösség komplementaritására szerették volna alapozni. A szabadságról legeuforikusabb pillanataikban sem feltételezték, hogy lehetne korlátlan is. Hisz a szabadság az ő gondolatvilágukban csak addig terjedhetett, amíg mások szabadságát nem korlátozza.
Egyed Péter ehhez az attitűdhöz maradt haláláig hűséges. Találkoztunk mi sokféle helyzetben és állapotban, de soha nem tapasztaltam, hogy ő mások meggyőződésein élcelődött volna. Pedig ez a magatartás akkor már szinte egyetemes érvényű liberális gyakorlattá alvadt. Mindenkit, aki nem ért velem egyet – az utolsó vesszőig! – csak diffamálni lehetett. Sőt, kiírni az értelmiségből. Orbán Viktort, aki ebben a miliőben szocializálódott, feltehetőleg ez az attitűd tehette a liberalizmus esküdt ellenségévé. Sajnos. Mert ha miniszterelnökünk sűrű erdélyi portyái során legalább egyszer Egyed Péterrel is összejött volna, több empátiával és árnyaltsággal közelíthetne a liberalizmushoz is. Ez fordítva nem történhetett meg. Péter soha nem kereste hatalmasok kegyeit, még az autochtonokét sem. Nem tartozott sem Domokos Géza, sem Markó Béla kegyeltjei közé.
Egyéni és közösségi jellemére a megemlékezés egyik nagyváradi hozzászólója hívta fel a figyelmet. Egyed Péter és Horváth Andor valamikori vitáját elevenítette fel, mikoris Andor azt mondta volna (sőt, annak, aki ismerte őt, evidencia, hogy az információt nem egy idősödő ember memóriazavara produkálta), hogy ő mindenekelőtt embernek tartja magát és csak azután magyarnak. Erre Péter azt válaszolta volna, hogy ő bizony először magyar és csak azután ember. Egy effajta kijelentés a mai neoliberális politikai korrektség szokásrendjében szinte már fasizmusnak minősülhetne.
Pedig nincs az neoliberális logikai bűvészmutatvány, mellyel engem, a romániai magyart a szent emberiségből le lehetne vezetni. De az emberiséget belőlünk, romániai magyarokból, románokból, a (köztünk ma már alig létező) zsidókból, örményekből, szászokból, cigányokból s tovább menve angolokból, franciákból, németekből, oroszokból, kínaiakból etc. a legalapvetőbb logikai művelettel, az elvonatkoztatáséval egyetlen kattintás előhívhatja (hogy korszerűen fejezzem ki magam.)
Feltételezem, hogy az inkriminált mondatot Péter sem tette közzé. Mondatként. De minden szövegének, sőt – ami legalább ennyire fontos – emberi kapcsolatának mélyén ez az elv generálta a gondolatot és az attitűdöt. Mindez alkatának egy másik meghatározó vonásából is következett. A hűségből. Hűséges volt a családjához (minden, a hűség elkerülhetetlen feszültségeivel egyetemben), hűséges volt a székelységhez, gyermekkora falujához, az erdővidéki Bodoshoz, mely még szülőfaluja sem volt (a születési anyakönyvi kivonatában ugyanis Kolozsvár szerepel), de ő mindig is annak tekintette.
Mindezt persze némi szégyenérzettel írom le, mert én sajnos – életem egy meghatározó szakaszában – közelebb álltam a francia állameszméért rajongó Horváth Andorhoz, mint a családjáért és nemzetéért (több mint szemérmesen rajongó) Egyed Péterhez. Kezdettől – szinte már vakon – hittem abban, hogy nem kell hozzá húsz év sem, és szétporladnak a gyanakvás, az irigység, sőt a gyűlölet falai, és mi, románok és magyarok mindenben egyenjogú állampolgárokként borulhatunk egymás nyakába. Azóta 30 esztendő porladt el, s ma már abban sem vagyok biztos, hogy a következő harminc elég lesz, hogy az álom végre valóban teljesülhessen. Közben számos ismerősöm fordult el tőlem, merthogy Orbán Viktort bírálni ugyan még tudom, de gyűlölni mindig is képtelen voltam. Egyikük büszkén vallja, hogy ő svéd is lehetne. Akár. Bár ha a száját kinyitja, máris ordít róla, hogy székely szegény. Sokan közülük valamiféle szent szenvedéllyel utálják Orbán Viktort, mert magyar anyákkal és apákkal magyar gyerekeket akar nemzetni, miközben úgymond dézsmálja a nemzeti vagyont. S még a saját fiaim is hajlanának arra, hogy az utóbbiaknak adjanak igazat.
Istennek hála, meggondolatlan pillanataikban Orbán Viktor diktátumait teljesítik, mármint magyar gyerekeket nemzenek és magyarként boldogulnak. (Mínusz nemzeti vagyon, mert azt nehéz lehetne ideátról lenyúlni.) De ebbe az is belejátszik, hogy Zoltán fiam Egyed Péter nem is akármilyen tisztelője volt, és ma is az.
A vírusok, tudjuk, láthatatlan csatornákon terjednek. Szerencsére…
