Elsősorban keresztény vagyok, vagy pedig magyar?

– Miért annyira fontos ez a téma számodra?

– Évekkel ezelőtt egy teológiai konferencián vettem részt, ahol többek között ez a témát is feszegették. Engem akkor zavart ez a megközelítés, mivel az előadó azt bizonygatta – amiből aztán vitatéma is lett –, hogy a kereszténység mindig fontosabb kell hogy legyen, mint a nemzeti identitás, és hogy először kereszténynek kell lennünk és csak azután magyarnak. Azzal indokolta mindezt, hogy esetleg a magyar öntudatunk, beleszámolva a kisebbségi sorsunkkal olykor együtt járó megaláztatásokat, ami a megmaradásért, jogérvényesítésért való küzdelmet is feltételezi, esetleg olyasmit is követelhet tőlünk, ami szembemegy keresztény mivoltunkkal. Ezt boncolgatták ott és engem felkavart a téma, mivel igazságtalannak éreztem ezt a megközelítést, különösen a fenti fogalmak egymással való szembeállítását. Mert úgy gondolom, hogy ezzel valamiképpen rangsorolni akarjuk, hogy melyik a fontosabb, vagy melyik van az első helyen, azzal meg gyakorlatilag a két dolgot szembeállítjuk egymással. Pedig szerintem nem a szembeállítás a cél és a megoldás. Mert ha azt keressük, hogy a kettő közül melyik van az első helyen, akkor tulajdonképpen az érdekvilágnak akarunk megfelelni, vagyis olyan dolgoknak, amiket amúgy hibásnak tartunk a mai társadalomban. Ezen azt értem, hogy mivel sajnos nyereségérdekelt, haszonra épülő, érdekeket kiszolgáló társadalomban élünk, ezzel a szembeállítással annak az optikájába helyezzük át a kérdést, mintha a kereszténységünk, vagy a nemzeti öntudatunk is egy érdek lenne és mintha a hasznot keresnénk benne. Ha ez valóban így lenne, akkor szembe lehetne állítani őket és lehetne azt is kutatni, hogy melyikük van az első helyen. De a személyi és a nemzeti identitásunk önmagában érték és annak is kell tekintenünk. Ezt küldetésként kell felfognunk. A küldetést én minden esetben úgy értelmezem, hogy a szerető Isten meghív bennünket valamire, amiben nekünk kiteljesedve kell éreznünk magunkat és ennek szellemében teljesítenünk kell a ránk bízott feladatot. A küldetés fogalma mögött mindig ott van az isteni felkérés és meghívás gondolata is. Ha küldetésnek és értéknek tekintjük ezt a két fogalmat, akkor a kettő kiegészíti egymást és nem egymással szemben helyezkedik el. Mint ahogy egyszerre vagyok férfi és egyszerre vagyok ember. Tegyem fel a kérdést, hogy most akkor mi is vagyok elsősorban? Nem, én férfiként vagyok ember és emberként vagyok férfi. Ugyanúgy: magyarként vagyok keresztény és keresztényként vagyok magyar. A kettő egymásból bontakozik ki, egymást építi és egymást támogatja. Belegondolva, ez nemcsak az én személyes problémám, hanem valószínűleg minden kisebbségben élő magyarban felmerült már mindez.

– Szerinted egyfajta predestináció az, hogy keresztények és magyarok vagyunk? Hiszen nem mi döntöttünk arról, hogy milyen nemzetiségűnek születünk és azt sem mi határoztuk el, hogy milyen vallást követünk majd, mivel minket csecsemőként, öntudatlan állapotban kereszteltek meg.

– Valóban így van, de felnőttként az ember kezébe veheti a sorsát és jó vagy rossz döntéseket hozhat. Változtathat a vallásán, ha éppen akar, vagy megtagadhatja akár a nemzetiségét is. De jó értelemben is felfoghatjuk a predestinációt. Mert a szóban benne van a sors latinul és ha nem arra gondolunk, hogy ez nem feltétlenül előre elrendelt valami, hanem úgy fogjuk fel, hogy ezt az életet, amit élünk, ajándékba kaptuk Istentől, azokkal a sajátos jellegzetességekkel együtt, amelyeknek a hordozói vagyunk, akkor igen, így is fel lehet fogni. Mivel a nemzetiség és a kultúra, amelybe beleszülettünk tekinthető úgy is, mint egy adottság, sőt mint egy ajándék.

A közösségi és a személyi jellegzetesség között nagyon szoros párhuzam van. Ha a sorsomat isteni ajándéknak tekintem, és ha elfogadom, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, az adott genetikával, a sajátos arcommal, a sajátos jellemvonásokkal, hajlamokkal, adottságokkal, talentumokkal, akkor rájövök, hogy ez az én személyi identitásom. Ezeket, valamint az ezekhez kapcsolódó és ezekből fakadó sorsot a Teremtő adta, tehát nekem ezzel kell leélnem az életet és ettől nem függetleníthetem magam. Ugyanez érvényes a nemzeti közösségekre is. Beleszülettünk egy nemzeti közösségbe, amelynek van történelme, nyelve, kultúrája, és van úgynevezett néplelke. Ezekből az összetevőkből fakad a nemzeti identitás, ami szintén egy ajándék. A vallás, a kereszténység esetében, ez ugyanúgy érvényes.

– Ha más nemzetiségűnek, de ugyancsak kereszténynek születtünk volna, mennyire volna mindez más? Volna valami különbség?

– Én abból indulok ki, hogy ebben a teremtett világban minden ember önmagában érték, bármilyen nemzetiségű, nemű vagy vallású legyen. Az emberi közösségek pedig különös értéket jelentenek. A család is érték és a nemzeti közösségek is mind értékkel bírnak. Minden nép, minden nyelv és minden kultúra elvitathatatlan értékeket képvisel. Ha a magyarságot említjük, azt hiszem, bele kell kerüljön valahogy a tudatunkba az, hogy több mint ezeréves kultúrával rendelkezünk. És ez az ezeréves kultúra nem csak azt jelenti, hogy valahogy fennmaradtunk, megmaradtunk, hanem azt is, hogy kultúrát adó népe voltunk a Kárpát-medencének és Kelet-Közép-Európának az elmúlt évszázadokban. A kereszténység a mi esetünkben kicsit talán többet jelentett, mint más népeknél. Lehet, hogy most a 20–21. században ez már kissé homályba borult és lehet, hogy ma már nálunk magyaroknál gyengült az istenhit, de az elmúlt századokban és különösen a középkorban, a kereszténység és a magyarság fogalma szorosabban fedte egymást. Egy kifejezetten keresztény államról beszélünk, amely rengeteg szentet adott a világegyháznak. A monarchikus vezetés is egy kereszténységre épülő szakrális vezetési forma volt Magyarországon, amely elvitathatatlan a magyar történelemtől és a magyar identitástudattól. Ha magyar identitásunk van, és ha a magyar nyelvet beszéljük, az egy kicsit fedi azt, hogy egyben keresztények is vagyunk és egy több mint ezeréves keresztény állam kultúrájának vagyunk a hordozói. Nem vitatom, hogy más népek esetében nem lenne hasonló, de nálunk, ha a történelmünket tekintjük, akkor különösen közel állnak egymáshoz a nemzeti öntudat és a kereszténység fogalma.

– Azt mondod, hogy a jelenben már elhomályosult az egykori nemzeti öntudatunk és a kereszténységben vetett hitünk is. Hogy látod a jövőt?

– A spiritualitás szempontjából a jövőt úgy lehet meghatározni, hogy megfigyeljük, merre tart az életünk. Ha egy helyben állunk és csak azt nézzük, mennyi lehetőség van elöttünk, akkor azt kell mondanunk, hogy kifürkészhetetlen életünk iránya. De ha hátratekintve egy képzeletbeli vonallal összekötjük a jelenlegi tartozkodási helyünket a kiindulási pontunkkal, akkor kikövetkeztethetjük előre is az irányt. Ha ezen az irányon nem változtatunk, akkor nyilván, továbbra is ezen a vonalon fog folytatodni – jó vagy rossz értelemben – az életünk. A kiindulási pont, a gyökerek eleve meghatározzák valamelyest az irányt, amely felé az életünknek tartania kell. Lelkészként a keresztényi, spirituális és szakrális gyökerekre építkezem és ezt a vonalat követve tudom csak elképzelni nem csak a saját, de a nemzetem jövőjét is. Azt értem ez alatt, hogy az egész magyar nemzeti öntudatnak vissza kell térnie a szakralitáshoz. A magyarság, mint fogalom, egyfajta jelző is, ami a szépet és a nemeset jelenti számunkra. Valamikor a múltban a magyar ember becsületszavának erős nyomatéka volt. A történelem során a küzdőtéren, a párviadalokban, a sportokban, a magyar, mint szó és fogalom, valami nemeset is jelentett. Mint egyfajta pozitív jelző működött: ha valamihez hozzátették, hogy magyar, az nagylelkűséget és nagyvonalúságot is jelentett az ellenféllel szemben. Ezt számos történet, monda és történelmi tény támasztja alá, amelyek mind azt mutatják, hogy sokkal nagylelkübben bántunk az ellenségeinkkel, mint azok velünk. Ezért is vélem azt, hogy a magyar, mint jelző, teljesen kiegészíti a keresztényi jelzőt, mivel mindkettő pozitív fogalom. Én a kereszténységet és a magyar identitásomat is, mint isteni küldetést, százszázalékosan szeretném megélni.

– Mi, kisebbségben élők, olykor azt érezzük, hogy másodrangú állampolgárokként kezelnek bennünket. Ugyanakkor úgy tudom, hogy a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon, amit az 1989-es fordulat előtt jó néhányan személyesen is megtapasztalhattunk. Súlyos, kettős teher ez.

– Mindkettő egyformán súlyos számunkra és nem tudnék különbséget tenni a kettő között. Jól tudod, valóban, a kereszténység messzemenően a legüldözöttebb vallás a jelenben. Mivel pozitív és nemes fogalom mindkettő, mind a magyarság, mind a kereszténység, ezért a mai önmagából kifordult világunkban mindkettő egyfajta jogsértés áldozata és folytonos elnyomás alatt áll. Erdélyben, Romániában, magyarként úgymond másodrangú állampolgárként élve, a gyakori jogsértések sorát nekünk keresztényekként kell elviselnünk. De ez nem jelenti azt, hogy meg kellene tagadnunk a magyarságunkat. Csak azért, hogy megfeleljünk valakinek, hogy az illető elnézze, hogy mi is létezünk, az nem jelenti azt, hogy vissza kellene folytanunk magunkba a nemzeti érzelmeinket. A teremtettséghez visszatérve, amit már az elején is említettem, úgy gondolom, hogy a rózsa attól rózsa, hogy gyönyörű színben pompázik, hogy kellemes illata van és, hogy szép, nagy formátumú virág. Mindez nem jelenti azt, hogy a többi virág nem szép és nincsen jó illata, vagy hogy nem képviselne értéket. De a rózsának miért kellene megfelelnie mondjuk, az ibolyának? Le kellene hajolnia hozzá egész a földig? Vagy meg kellene tagadnia a színét, az illatát és a pompáját, csak azért, hogy az ibolya esetleg jobban érezze magát? Nem hinném, hogy ez volna a megoldás. Ugyanígy, mi sem tagadhatjuk meg az ezeréves keresztény kultúránkat és azt a rengeteg lelki kincset, amit összegyűjtöttünk az évszázadok során a magyar néplélekben. Nekünk így kell megnyilvánulnunk, mivel a Teremtő ezt bízta ránk. Nem folythatjuk vissza a magyarságunkat még a kereszténység címén sem, mivel pont a kereszténység kéri tőlünk azt, hogy értékeinket felmutassuk a világnak, még akkor is, ha ez esetleg ellenérzést váltana ki másokban.