Benczédi Ilona kisplasztikáin azt látom, nem véletlenül lett a Benczédi Sándor leánya. Ez a különös mondat azonban nem az epigon dicsérete, hanem a tanítványé, aki idővel maga is mester lett. Akárhová nézek, mindenütt azt a fajta kifordított világot látom, mint amely az édesapjára jellemző, több melankóliával, vagyis több reflexióval. Az apa eredendő naivitása a gyermek míves üdeségéig ívelt.
Az emberek itt is kicsik, jelentéktelenek: messze vagyunk Rodin vagy Fadrusz monumentalitásától. Itt emberek vannak valóban, a XX-XXI. század gyermekei – Benczédi Ilona alakjai nem annyira típusok képviselői, egyénítettek. A Gavallér (1970-es évek) és az Első randi (1984) szereplői egyaránt riadtak, tekintetükben elpusztíthatatlan várakozás és magány.
Nagyon szép a Menekülők (1986) a maga kétségbeesésével, a szerencsétlenek eltörött csónakjával és életével. Ilyen egyedül csak az van, aki fél, és a művész gyönyörűen mutatja meg, hogy milyen egyedül van mindenki, holott sokan estek a vihar áldozatául.
Meggondolkodtató a Biztonságban című szobor, amelyen egy lánccal egy kőcseréphez kötözött kisgyermek öleli át a rideget olyan ragaszkodással, mintha az anyjába kapaszkodna. 1993-ban készült, de ma is elkészülhetne nyugodtan, és ma még talán többet is jelentene.
Ez a világba vetett ember, nem a székely furfangosság ábrázolása. Mint Camille Claudel A vár kis úrnője című szobra, vagy mint megannyi Munch-sikoly, olyanok ezek az apró, törékeny, élő hegek.
Bordás Beáta alapos előszava jól igazít el az életműben, körültekintően beszél erről a nem könnyű pályáról, mely több városon és országon, több rendszeren és több magánéleti válságon át vezetett. Éppen ezért itt nincs is remény semmiféle segítő közösségben: mindenki a semmiből tart a semmi felé.
Vonzó visszatérés ez, vonzó művészet. Nem félelmetes, hanem rebbenékeny; mint Hamvas mondja Van Goghról, Csontváryval szemben megszólítható; de ő maga nem fecseg.
Borítókép: Benczédi Ilona kerámiaművész kiállítása az Erdélyi Képzőművészeti Központban, Sepsiszentgyörgyön (EMÜK/Facebook)
