Egyértelmű, hogy Dragnea mindent feltett egy kártyára és az ellene folytatott bírósági eljárások miatt nem maradt sok ideje életbe ültetni az igazságszolgáltatásra vonatkozó elképzeléseit abban a reményben, hogy el tudja kerülni a felelősségre vonást. Dragnea stratégiája már csak azért sem lehetett sikeres, mert nem vette figyelembe az időtényezőt. De túlságosan sunyi is volt, ami megmagyarázza, miért vonult utcára akkora tömeg. Nem kell feltétlenül a titkosszolgálatok manővereire gyanakodni, ugyanis a társadalomban tetten érhető az a politikusok ellen irányuló közhangulat, ami képes kimozdítani otthonából tízezreket. A PSD terve Klaus Johannis államfőt is pozícióba hozta, hiszen az ellenzék zászlóshajójaként már-már magára hagyott elnök éppen akkor kapott politikai muníciót, hogy ismét előtérbe kerüljön, amikor már úgy tűnt, elfogy körülötte a levegő, és a PSD-ALDE elsöprő kormánytöbbség őt is elnyeli.
A közösségi oldalakon felmerült az a szerintem legitim kérdés, hogy a magyar közösség miért maradt ki ebből a tüntetésből. Nyilvánvalóan, lehettek magyarok is a tüntetők között, de azt hiszem, jogosan fogalmazódik meg az az elvárás, hogy lehettek volna többen is. A romániai magyarságnak a kisebbségi társadalmakra jellemző fogyatékosságai mellett főleg az okozza a téma iránti érzékenységhiányát, hogy a magyarok nagy része elvesztette a bizalmát a hazai állami intézményekben. A nemzeti kisebbségek elidegenedése a többségi állami intézményektől egy általános jellemvonás, ami a romániai magyarság esetében már 1918-ban elkezdődött. A történelem folyamán voltak időszakok, amikor ez az irány enyhült, de lényeges változás nem történt. A közelmúltban az RMDSZ törekvései is kudarcot vallottak, hiszen a többszörös kormányzati szerepvállalás ellenére sem lehet könnyen meggyőzni magyar fiatalokat, hogy állami hivatalnoki, ne adj Isten, katonai, rendőri karriert építsenek Romániában, vagy egyáltalán román többségű munkaközösségben vállaljanak munkát.
A mostani tüntetéseknek egyértelműen intézményi szereplői vannak. A tiltakozók azt a korrupcióellenes ügyészséget éltetik és nevét skandálják, amelynek több eljárása megkérdőjelezhető etnikai elfogulatlanság szempontjából. Legutóbb a romániai magyarok nagyobb számban akkor vonultak utcára, amikor a DNA Marosvásárhelyen eljárást indított a helyi római katolikus líceum megalapítása ügyében. Azelőtt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítása miatt tüntetett még több magyar. A székelyföldi és belső-erdélyi települések több magyar elöljárója ellen indított eljárások esetében is számos kétely merült fel. A romániai magyarok jelentős részében megerősítést nyert ezáltal is, hogy a román állam továbbra is ellenségként tekint rájuk. Nem nézi jó szemmel a magyar közösségi intézményrendszerének megerősítésére irányuló törekvéseket, és azt a benyomást kelti, hogy a román államnak nem esik jól, sőt veszélyt lát abban, ha a magyarok jól érzik magukat szülőföldjükön.
Ilyen előzmények után érthető, hogy a magyarok visszafogottabbak, és nem tudnak teljes mértékben azonosulni a román igazságszolgáltatás alfájának és omegájának tekintett DNA-val. A vádhatóság körüli harcok távolról sem a jókról és a rosszakról szólnak. Ennél sokkal árnyaltabb a történet, hiszen arról is szót kell ejteni, hogy mennyire demokratikus, ha egy társadalom elitjét az igazságszolgáltatás eszközével akarják minden áron leváltani.
Nem tudom elhinni, hogy az emberek ne ismernék a PSD-t, és azt sem tudták volna, hogy mire készül a választások előtt. Románia egyik legrégebbi pártjáról beszélünk, amelynek vezetői sem ma kerültek a közélet homlokterébe. És mégis, decemberben a PSD történelme legfényesebb győzelmét aratta a mindenki által a rendszerváltozás óta legkorrektebbként emlegetett parlamenti választáson. Az ellentmondás abban nyilvánul meg, hogy miközben a lakosságot alig lehet mozgósítani választáson, egy jelentős része az utcai megmozdulások révén akarja érvényre juttatni álláspontját. Ennek egyik magyarázata lehet, hogy a román társadalom az utóbbi években megváltozott. Kialakultak azok az egészséges társadalmi reflexek, amelyek szükségesek, hogy egy közösség akár utcai tüntetéseken is hangot adjon elégedetlenségeinek. Ugyanakkor ez a réteg túl kis létszámú választások megnyeréséhez, a hiteles politikai vezetőket nélkülöző pártok pedig képtelenek becsatornázni támogatói bázisukba a radikálisabb változást és mindenekelőtt a nyugatihoz hasonló jólétet követelő távolmaradókat.
A DNA ellentmondásos megítélése a román társadalomban is tetten érhető. A vádhatóság az elmúlt években több olyan eljárást indított román gyanúsítottak ellen is, amelyek ártottak a DNA-nak. Megnőtt azok száma, akik a vádhatóság pártatlanságában kételkednek. Az emberek jelentős része látja, hogy nap mint nap mekkora médiashow folyik az ügyészség székháza előtt, és joggal teszik fel a kérdést, hogy ezeknek az eljárásoknak egy része mennyire megalapozott, ha ma már szinte bármire rá lehet húzni a tartalmatlanná vált hivatali visszaélést.
Az is jelentős szerepet játszik, hogy a DNA hálójában nem csak magas rangú politikusok akadtak fenn, hanem hivatalnokok, orvosok, vámosok, rendőrök, tanárok százai, akik a hazai társadalom által elnézően szemlélt, és normálisnak tekintett apróbb „közbenjárásokért” bűnhődnek. Sokan vannak azok, akik maguk is belekényszerültek ennek a jellegzetesen hazai informális ügyintézési rendszernek a fenntartásába, és ilyen alapon szinte bárki számon kérhető lenne kisebb vagy nagyobb korrupció miatt. A különbség csak annyi, hogy egyesek lebuktak, mások még megúszták. De nem tudhatják meddig, hiszen rendszerint tíz évnél régebbi ügyek is előbuknak. Úgy gondolom ez is részben megmagyarázza a választási eredmény és az utcai tüntetés közötti kontrasztot.
