Az intézkedések ugyan nem egységesek az országban, Bukarestben például bezárták az összes színházat és koncerttermet, de már egyes erdélyi városokból is érkeztek olyan hírek, hogy bemutatók, teljes havi programok maradnak el, vagy éppen intézmények ideiglenesen felfüggesztették tevékenységüket. Történik mindez úgy, hogy a kulturális intézmények nem tartoznak a koronavírus-járvány terjesztői közé. Előfordult ugyan, hogy művészeink megbetegedtek, de nem ez volt a jellemző eddig. A klasszikuszenei koncerteken és színházi előadásokon általában igen szigorúan betartották a védekezési szabályokat, a termek 50 százalékos vagy akár egyharmados kapacitással működtek, így a nézők között bőven megvolt az a távolság, ami a maszkviselés kötelezettsége mellett minimálisra csökkentette a fertőzésveszélyt. Amennyiben művészek megbetegednek, indokolt a szóban forgó intézmény bezárása, de azt ismét meg lehet nyitni, ha már valamennyi alkalmazott negatív tesztet tud felmutatni és a megtörtént a szükséges fertőtlenítés.
A hatóságok a fűnyíróelv ismételt alkalmazásával újfent azt bizonyítják, hogy képtelenek árnyalt intézkedések meghozatalára, nem tudnak disztingválni a valóban veszélyes társadalmi tevékenységek és az ártalmatlanok között. Nem egyszer találkoztam olyan véleménnyel a közösségi médiában, hogy a színházak, a koncerttermek és a mozik csak azért nyíltak meg, hogy a társadalom krémjének legyen szórakozási lehetősége. Ez a téves megközelítés azt erősíti, hogy a társadalom kultúrafogyasztása igen alacsony, széles tömegek a színházba és koncertre járást holmi urizálásnak tekintik. Most ismét csak az a már közhelyessé vált példa jut eszembe, hogy Bécsben a II. világháború után, amikor a város romokban hevert, az operaház volt az első épület, amit újraépítettek. Nem állami hivatalokat, kórházakat, iskolákat, hanem azt a nagymúltú kulturális intézményt, amely mai napig meghatározza Bécs kultúrfővárosi kisugárzását. Ez mutatja, hogy tőlünk nyugatra már akkor mennyire meg volt becsülve a kultúra, amit nem holmi urizálásnak tekintettek, hanem életet és egészséget óvó, kreativitást és energiát megmozgató elemi erőnek, amely hozzájárul egy egészéges társadalom felépítéséhez. Nem véletlen, hogy háború után az osztrákok kultúrára vágytak, tudták, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy a háború traumája után felépüljenek. Mai szorongásos és feszültségteli világunkban nekünk is igen nagy szükségünk lenne a színházra, a zenére, a képzőművészetre és más művészeti ágakra azért, hogy ezen évezredes emberi művészeti kifejezési formák által társadalmunk megízlelje azt az esztétikai szépséget, amit az ember teremt magának terápiás céllal. A szép nélkül világunk elviselhetetlen lenne, és minél alacsonyabb a kultúrafogyasztás egy társadalomban, az emberek annál elviselhetetlenebb világot teremtenek maguk körül, ezt a sajnálatos valóságot nap mint nap tapasztalhatjuk.
Meglehetősen nagy ellentmondás van a hatóságok intézkedése és a célok elérése között, hiszen a cél nem egyéb, mint egészségünk óvása, ugyanakkor megfosztanak bennünket éppen azoktól a lelki és esztétikai táplálékoktól, amelyek alapvető fontosságúak szellemi és fizikai egészségünk megőrzésében. Az orvosok sokszor hangoztatták, hogy ezentúl meg kell tanulnunk együtt élni a vírussal. Ehhez elsősorban nagy önfegyelemre van szükség, amire a művészetek kiválóan megtanítják mind a művészt, mind a befogadót.
