A demokrata versengés kitartóan menetelő, papírformát meghazudtoló, tabukat döntögető szereplőjét, mint az még a kampány idején kiderült, nem éppen tisztességes módszerekkel kívánta lesöpörni a palettáról nagy riválisa, Hillary Clinton. A vermonti szenátor később felzárkózott az egységes demokrata jelölt mögé, saját hangját azonban a vesztesek oldaláról is karakteresen hallatja, amikor a pfújolók és szitkozódók ellenében pozitívan nyilatkozik a megválasztott (új) amerikai elnök, Donald Trump teljesítményéről.
Világszemléletük és karakterük fényévekre áll egymástól, a két jelölt között azonban volt egy alapvető hasonlóság: mindketten az establishment, azaz a "királycsináló" elit ellenében menetelték végig a kampányidőszakot. Trumpnak a két világháború megnyerésében és Amerika naggyá tételében kulcsszerepet játszó, kitúnő minőségű termékek tömeges előállítására képes, a globalizáció, az infokommunikáció és a pénzügyi szolgáltatások felpörgése miatt azonban térdre kényszerített iparvidéke, vagyis a Rozsdaövezet volt az aranytartaléka, Bernie Sanders viszont korát meghazudtoló módon volt képes lendületesen, hitelesen megszólítani azt a generációt, amelynek nyolc évvel ezelőtt még Barack Obama volt az üdvöskéje. Ha figyelembe vesszük, mekkora felháborodást eredményeztek a vermonti szenátor elleni demokrata játszmák, még az sem ördögtől való magyarázat, hogy Bernie bosszúból átszavazó fiataljai röpítették Donald Trumpot az elnöki székbe. A Bernie Sanders nyilatkozatát kísérő kommentek, reakciók tökéletes kórképét mutatják annak a politikai (szub)kultúrának, amely az ún. "progresszió" közhelyessé koptatásának táptalaján tenyészve minden eszközt, amelyet hangosan megvet, azonmód be is vet a saját sikere érdekében. Nos, ezzel a (szub)kultúrávál ment szembe Bernie Sanders nyilatkozata, amelyben - fenntartásai mellett - elismerte Donald Trump politikai teljesítményét.
Donald Trump a maga módján meglehetősen faragatlan figurának tűnik, ám egyvalamit nem lehet elvitatni tőle: képes volt az Egyesült Államok legalább egy, de inkább mindkét meghatározó politikai erejének a kampánygépezetét maga alá gyűrni. Hogy ebben mennyi volt a valós teljesítmény és mennyi a külső segítség - az állítólagos orosz hekkelési botrány ellen egyelőre ugyanannyi érv szól, mint amennyi mellette -, az mától részletkérdés. Amerika és a világ - benne a szövetséges Európával vagy a rivális Oroszországgal és Kínával - kezdhet hozzászokni Trump karcos mondataihoz, aki ha kell, a CNN tudósítóját is kioktatja sajtóetikából. Lehet azon morfondírozni, hogy stratégiai szempontból megéri-e az Egyesült Államoknak normalizálnia kapcsolatait Oroszországgal, felrúgni a kereskedelmi egyezményeit ázsiai szövetségeseivel és ujjat húzni a tarkójában lihegő másik világhatalommal, Kínával, Trump azonban semmi olyasmivel nem próbálkozik, amit már ne láttunk volna Amerikától az elmúlt évszázadban. Ha ki szeretné venni a részét a közel-keleti háborús katasztrófák (Iszlám Állam, Szíria) felszámolásában, az a migrációs hullámokkal küszködő Európa és minden humánusan gondolkodó ember számára csakis pozitív üzenet lehet, ezügyben ugyanis az Obama-kormányzat látványos kudarcot vallott, miközben a putyini erőpolitika rendkívül felértékelte Oroszország pozícióit a térségben, egyelőre kiszorítva az Egyesült Államok képviseletét a helyzet rendezéséből.
Amerika "naggyá tétele" sokkal összetettebb vállalkozás, mint az Trump nyilatkozataiból kiszűrhető. Mondtak azonban ennél meredekebb dolgokat is az Egyesült Államok történetének elnökei, s lám: a Holdra is eljutottak a NASA űrhajósai, méghozzá többször! Ha valóban eredménye lesz a Trump-adminisztráció politikájának - mert, ugye, nem egyedül viszi azért a hátán Trump sem a világ szuperhatalmát -, mindegy is lesz, mennyi szitkozódás csatornázódik össze a világhálón. Ronald Reagennek is hamar megbocsájtották, hogy pojáca volt, mielőtt főállású elnök lett, és nem gondoljuk róla, hogy lepaktált volna az ördöggel, amikor kiegyezett a főellenségnek számító Szovjetunióval, ezzel teret engedve Kelet- és Közép-Európa demokratizálódásának. Barack Obama politikai öröksége sajnos távolról sem olyan karakteres, hogy az nyomasztani tudná Trumpot, még akkor sem, ha béna kacsa korában Obama sorozatosan hozott olyan döntéseket, amelyekkel utódja kezét szerette volna valamelyest megkötni. Trumpot azonban láthatóan nem ilyen fából faragták, és elképzelhető, hogy olyan politikát valósít majd meg, amely új alapokra helyezi az Egyesült Államok és a világ más térségeinek, feltörekvő szereplőinek a viszonyát, és még csak az a veszély sem fenyegeti, hogy előlegben a nyakába sóznának egy Nobel-békedíjat. Kérdés, hogy például Európa hogyan találja majd meg a maga helyét ebben a konstellációban?
