„Évfordulók korát éljük: száz évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot, 75 éve ért végeta második világháború, és nyolcvan évvel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés” – vezette fel előadását Murádin János. Mint kiemelte, mindez nemzetközi kontextusváltás folytán következhetett be. A meghúzott mesterséges határvonallal sem a magyar, sem pedig a román fél nem volt elégedett, ennek következtében jelentős népesség hagyta el lakóhelyét, a dél-erdélyi magyarság több mint fele (legalább 200 ezer ember) Észak-Erdélybe települt át.
Az 1941 januárjában tartott magyar népszámlálás adatai szerint a második döntéssel visszacsatolt területeken több mint 2,5 millió lakos élt, közülük 52,1%, azaz 1 380 000 fő magyar anyanyelvű volt. A visszatért területeken húsz város volt, köztük négy – Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely – később törvényhatósági jogú várossá vált. Romániánál maradt a Partium déli és a Bánság keleti része, a történelmi Erdély déli része – összességében 473 ezer magyar lakos került román fennhatóság alá. A meghúzott mesterséges határvonalat nem lehet etnikai határnak tekinteni – emelte ki Murádin János.
Elhangzott: a történelmi Észak-Erdéllyel és Székelyfölddel másfél millió magyar lakos tért vissza magyar fennhatóság alá, akiknek a politikai életét meg kellett szervezni; ezt a feladatot vállalta fel az Erdélyi Párt. Az észak-erdélyi magyarság képviselőit a magyar belpolitikába viszont úgy kellett bevonni, hogy országgyűlési választásokat nem lehetett szervezni 1940-ben. Ezeket egy évvel korábban már megtartották Magyarországon. Tekintve, hogy a Nyilaskeresztes Párt is bejutott az országgyűlésbe, a kormánypárt nem kockáztatta a törvényhozási választás megismétlését a szélsőjobboldali ideológia híveinek térnyerésétől tartva. Másrészt, Magyarország körül már háború volt, nemigen lehetett elképzelni a választások „nyugodt megszervezését, amelyen megfontolt politikai alakulatok méretkeztek volna meg” – magyarázta a történész. Harmadsorban, Észak-Erdély két évtizeden át Románia része volt, így nem voltak választói névjegyzékek sem – tette hozzá. Ilyenképpen az erdélyi magyar politikusok meghívásos alapon kerültek be a magyar országgyűlésbe. Ez nem volt demokratikus megoldás, de a kormány törekedett arra, hogy értelmiségi csoportokat, közéleti személyiségeket, egyházakat keressen meg ajánlatával.
Teleki Pál miniszterelnökben partnerre találtak
„Az ötvenfős erdélyi képviselőcsoport számára azonnal felmerült a saját párt létrehozásának szükségessége; a kisebbségi politizáláshoz szokott erdélyiek ugyanis megdöbbenve álltak az országgyűlés jobb- és baloldali alakulatainak vagdalkozásai előtt” – emelte ki Murádin János. Teleki Pál miniszterelnökben partnerre találtak, hiszen neki szüksége volt egy olyan észak-erdélyi gyűjtőpártra, amely támogassa a kormányzat burkolt németellenes politikáját és nyilasellenességét, és amely kizárja annak lehetőségét, hogy a nyilasok, vagy más hasonló alakulatok megjelenjenek Észak-Erdélyben. Fontos volt ugyanakkor a magyar kormányzat számára az is, hogy Észak-Erdély ne váljon a magyar pártharcok területévé – magyarázta.
Az erdélyi képviselők 1940. október 12-én foglalták el helyüket az országgyűlésben. November 12-én létrehozták az Erdélyrészek képviselőinek párton kívüli csoportját, karácsony előtt pedig az 50-ből 36 képviselővel megalakult az Erdélyi Párt.
„Az új politikai alakulat néhány hónap leforgása alatt valóban észak-erdélyi tömegpárttá vált. Legfontosabb célkitűzésekként az erdélyi magyarság politikai, és társadalmi egységének megtartását, Észak-Erdély újjáépítését, fejlesztését jelölték meg, valamint azt, hogy erdélyi szellemmel szolgálják Magyarország belső átalakulását és fejlődését” – hangsúlyozta Murádin János. „A kisebbségi politizálásból áthozott, magyar egységre építő össztársadalmat, egységes magyar politikát képzeltek el” – tette hozzá a történész.
1941. február 2-án Kolozsváron, a Capitol mozgóban (moziban), az akkori Mátyás király téren tartották a párt alakuló közgyűlését, és létrejött a kolozsvári pártszervezet, amelynek egyik alapítója a Farkas utcai református templom papja, László Dezső volt. Albrecht Dezső, bánffyhunyadi ügyvéd, aki később országos alelnöke lett a szervezetnek, „nemzeti mozgalomként” jellemezte az Erdélyi Pártot.
„Kolozsváron hatékonyan, utcákra, kerületekre lebontva szervezték meg a tagságot, és a kolozsváriak számára tiszteletbeli kérdéssé vált, hogy tagok legyenek. Nyírő Józsefet választották a kolozsvári pártszervezet vezetőjének, de a tényleges irányítója Gelei József egyetemi tanár volt” – magyarázta a történész.
1941. április 5-én, a Farkas utcában álló Teleki-palotában (akkor már a kolozsvári pártszervezet székházában) létrehozták a Kolozs vármegyei szervezetet is, és megválasztották a tagozatvezetőket. A vármegyei szervezet megalakulásakor már ötven vidéki párttagozat működött. Máramaros és Ugocsa kivételével egy újabb hónap leforgása alatt létrejöttek a többi vármegyei pártszervezetek is. 1941. május 28-án, az egykori Redut nagytermében megtarthatták az országos alakuló gyűlést, amelyen több mint ötszáz területi képviselő vett részt. „A helyszínt jól választották meg, hiszen az utolsó rendi országgyűlés 1848. május 30-án, majdnem napra pontosan 93 évvel korábban mondta ki Erdély unióját Magyarországgal” – emlékeztetett Murádin János. Az országos pártközpont az egykori Esterházy-házban volt.
A párt tagsága 1941 májusában 200 ezer fő körül mozgott; fél év múltán, 1942 januárjában már 243 500 volt a létszám, azaz gyakorlatilag minden negyedik észak-erdélyi felnőtt magyar ember a tagja volt. Hangsúlyozni kell azt is, hogy az Erdélyi Pártnak (1943-tól) nők is tagjai lehettek, márpedig ez a korabeli Magyarországon, de nyugaton sem feltétlenül volt divat – emelte ki a történész.
Mindemellett, az Erdélyi Párt meg is tudta tartani tagságát: az utolsó levéltári adat 1943 novemberéből származik, és annak tanúsága szerint abban az évben 231 ezer tagja volt, bár sokakat behívtak katonának. Az Erdélyi Pártnak egyébként Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar vármegyei településeken is volt tagozata, ami jelzi, hogy országos ambíciói voltak – magyarázta Murádin János.
Nők is voltak a tagjai között
A kolozsvári pártszervezetnek 1941 februárjában, az alakuló ülésen 11 ezer tagja volt; ekkor a város teljes magyarsága 87 ezer fő körül mozgott. 1941 novemberében már 18 ezres volt a városi tagság, 1943 novemberére pedig már több mint 30 ezer tagja volt az Erdély Pártnak Kolozsváron és Kolozs vármegyében. A kolozsvári tagozat nagyon aktív volt: rengeteg kulturális eseményt szerveztek és hatalmas költségvetéssel dolgoztak. A párttagozatokat szakosztályokra osztották fel – volt jogi, városgazdasági, kulturális, iparos, szociális és női szakosztály is, hogy a különböző társadalmi csoportokat megszólíthassák.
Az első „Magyar Nap”
„Dél-Erdélyből egyébként több mint 200 ezer ember költözött a második bécsi döntés után Észak-Erdélybe. Sokan közülük földönfutókká váltak, mivel a helyi hatóságok gyakorlatilag elüldözték őket. Ezeket az embereket az Erdélyi Párt szociális szakosztálya segítette, lakást, munkát próbált szerezni számukra” – emelte ki Murádin János.
A történész felhívta a figyelmet arra, hogy az első „Magyar Napot” egyébként nem a Kincses Kolozsvár Egyesület, hanem pontosan az Erdélyi Párt szervezte, 1941. május 25-én. Háborús időben, 25 ezer résztvevővel zajlott ez a rendezvény Kolozsváron. Megkoszorúzták a Mátyás király szoborcsoportot, újra kitették a Redut épületére az 1848-as emléktáblát, ezt ugyanis 1920-ban a román városparancsnokság összetörette. A rendezvényt a következő évben is megtartották, több mint 20 ezer résztvevővel. Utóbbit „Honvédeinkért” jelszóval hirdették meg, és abban a nehéz háborús időben is jelentős pénzadományt, 10 584 pengőt gyűjtöttek arra, hogy felszereljék a hadi egészségügyi kórházat Kolozsváron.
Az országgyűlésben Nyírő József, illetve gróf Teleki Béla zsibói földbirtokos volt Kolozsvár képviselője, Kolozs vármegyét Albrecht Dezső és a párt ideológusa, Vita Sándor képviselte – ismertette a történész. „Bár nem választott törvényhozók voltak, szívvel-lélekkel végezték a munkájukat, feladatuknak tekintették a közszolgálatot; ez minden egyes naplójukból, visszaemlékezésükből kiderül” – tette hozzá. 1942-ben az időközi felsőházi választáson – egy marosvásárhelyi jelölt kivételével – az Erdélyi Párt minden jelöltje mandátumot szerzett a tíz vármegyében, ahol tagozata működött.
Kolozsvár egyértelműen fontos központja volt az Erdélyi Pártnak: itt tartották az országos elnöki tanácsüléseket, a különböző intézőbizottsági üléseket és itt határozták meg a párt politikai céljait. Kolozsváron tartották a párt nagy választmányi gyűlését is 1943 szeptemberében. Teleki Béla elnök programadó beszédében a belpolitikai viszályokon túlmutató gondolkodásra szólított fel.
A Teleki Pál miniszterelnököt követő kormányfők megpróbálták az Erdélyi Pártot a kormánypártba beolvasztani. Teleki Béla megállapítása szerint rengeteg munka és tárgyalás folytán a fúzió nem sikerült; pártszövetség alakult ki; az Erdélyi Pártnak támogatnia kellett a parlamentben a magyar kormánypártot, de megőrizte önállóságát és jelképeit.
Közbenjártak román ügyekben is
Az Erdélyi Párt 1944-ben még jól működött; 1944 január–márciusában még különböző tematikájú előadásokat tartottak, erdélyi bizottságot hoztak létre kisvállalkozások támogatására, tanácsadói szolgálatot működtettek; sikeresen közbenjártak a parlamentben például felekezeti iskolák érdekében, egyéni kinevezéseket illetően is. Ami kudarcnak minősíthető: a közigazgatási reform országos kérdését nem sikerül megoldaniuk, sem regionális rádióműsort elindítaniuk, mivel ezekhez nem volt elég erős a párt befolyása – fejtette ki a történész. Közbenjártak egyébként román ügyekben is, például kiálltak amellett, hogy Kolozsváron a román operatársulat a második bécsi döntés után is helyén maradhasson – részletezte Murádin János.
A párt fennállásának végül a német megszállás vetett véget. A képviselők nem vélekedtek egységesen az új helyzethez való viszonyulást illetően, belső szakadás következett be, majd végül felső parancs szüntette meg a politikai alakulatot.
Összegzésként elmondható: az Erdélyi Pártnak sikerült megőriznie az erdélyi politikai hagyományokat, társadalmi összefogást tudott teremteni Erdélyben, és a pártszervezet alapos, alulról építkező folyamat révén erősödött meg – fogalmazott Murádin János.
