Járosi Andor és mártíriuma
Beletartozott ebbe Kolozsvárnak a huszadik század elejére nagyon megfogyatkozott evangélikus-lutheránus magyar és német gyülekezete, de az írók céhének majd minden jelentősebb tagja is. Sokáig, évtizedekig nem is volt ildomos érdemben beszélni róla, mint olyan emberről, Isten szolgájáról, aki szovjet munkatáborban, embertelen fogságban végezte életét. Ami tárgyszerűen megidézhető működésének helyéről, az inkább egyházának szakrális tere. A város főterének északkeleti szegletén épült lutheránus templom, amelynek oltárképét még a reformkor idején Giovanni Gentiluomo festette, az az olasz vándorfestő, akitől a mi Barabás Miklósunk tanulta meg az olajfestés mikéntjét. Ezzel a Krisztus-képpel, a poklokra alászálló Megváltó képével szembenézve mondotta Járosi vasárnapi prédikációját, kifejtve a legsúlyosabb időkben az emberek egyenlőségének erkölcsi tételét. Azután ott van a templomból nyíló zárt udvar, a régen elnéptelenedett német elemi iskola szárnyépületével, s a parókia falával, amelyen ma már ott áll domborműbe faragva a jellegzetes Járosi-portré, a fémkeretes szemüvege mögül kutató-értékelő-együttérző lelkész képmása. Mellette, szintén nem véletlenül, az egyház főgondnokának, Reményik Sándornak a szobra kapott helyet, a költőé, aki Járosinak mindhalálig legjobb barátja, szellemi eszmetársa volt. Belépve ide, a város zajától elszigetelt környezetbe, szinte átérzi az ember az egyház jelmondatát, a németül és magyarul megfogalmazott igét: – Eine feste Burg ist unser Gott! – Erős vár a mi Istenünk!
Aki a Járosi-pályát megközelíteni igyekszik, annak egyházi és kultúrtörténeti vonatkozásokra is figyelnie kell.
Járosi Andor 1897. december 5-én született a Torontál vármegyei Újsándorfalván, az alibunári járásban. Bánsági szülőfaluját, amely a trianoni döntéssel a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, a későbbi Jugoszláviához került, korán elhagyta. Ezután mindvégig Erdély lett működésének színtere. Gimnáziumi éveit patinás iskoláinkban, a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, majd a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Teológiai tanulmányait Eperjesen és Kolozsváron kezdte, majd Németországban, a Hessen tartományi Marburgban fejezte be. Ez utóbbi mint iskolaváros, ahol 1527-ben az első protestáns egyetemet alapították, különösen fontos volt számára. Némettudását itt tökéletesítette, mert a jövendőbeli lutheránus papnak illett és kellett németül tudnia. Ez a nyelvismeret azután igencsak segítette az európai irodalomban való tájékozódását is. Mint lelkész 1920-ban foglalta el kolozsvári állását, 1931-től teológiai magántanárként is működött. Igehirdetése, prédikációinak magvassága megindítólag hatott gyülekezetére. Reményik Sándor egyik neki ajánlott versében is utalt erre. Az én lelkipásztorom című, 1932-ben írott versének sorai illenek ide: „Általa lett a templom menedékem / És vigasztalásom, és otthonom.”
Egyházi szolgálatával párhuzamosan sorra jelentek meg irodalom- és színházkritikai írásai, szellemes recenziói. Szerkesztőbizottsági tagként a Pásztortűz folyóirat Krónika rovatát vezette.
Bár nem voltak írói ambíciói, 1934-ben meghívást kapott az évenként Marosvécsen tartott helikoni találkozókra. Ezen a találkozón ő tartott „mély gondolatokkal telített, megható emlékbeszédet” az 1931-ben elhunyt Kuncz Aladárról, a Fekete kolostor írójáról.1 Ettől kezdve valamennyi helikoni találkozón részt vett, 1942-ig, az „erdélyi íróparlament” utolsó üléséig. Zömök, szemüveges alakja felismerhető a találkozókról készült csoportképeken, de számos más fényképen is, amelyen Reményik Sándor, illetve Kovács László (az Erdélyi Helikon szerkesztője) társaságában látható.
Az 1944-es német megszállás idején váltak prédikációi különösen élessé. A fajelméletet már korábban tudománytalannak tartotta; a testvériség és az emberek közötti egyenlőség hangsúlyozásával tette álláspontját félreérthetetlenné. Ha nem is olyan nyilvánosan és a fajüldözést szókimondóan elítélve, mint azt Márton Áron, Erdély római katolikus püspöke tette 1944. május 18-i kolozsvári szentbeszédében, de a párhuzam nyilvánvaló. Márton Áront e beszéde miatt kiutasították Kolozsvárról, ő pedig szintén megszenvedte állásfoglalásait. A katonai hatóságok látogatóit megfigyelték, telefonját lehallgatták, a kémelhárítás többször beidézte. A zsidóüldözések kezdetén ő is, miként László Dezső, a Farkas utcai református templom lelkésze, hamis keresztleveleket állított ki. Erről a prózaíró, szerkesztő Herédi Gusztáv később így emlékezett meg. „Gy. Szabó Béla [az erdélyi fametsző, grafikus] mesélte nemrég kedélyesen – olvasható Herédi 1976-os írásában –, hogy egy átkereszteléshez Járosi Andor őt kérte föl keresztapának – a művész nála lakott –, s a helyzet úgy alakult, hogy a keresztapa jóval fiatalabb volt, mint a >>keresztfia<<”.2
Az emléktáblát a Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága és a kolozsvári Evangélikus-Lutheránus Püspökség állíttatta 2014. október 14-én. Készítette Gergely Zoltán - Kolozsvár, Házsongárdi temető, lutheránus sírkert.
Miután a kolozsvári és környékbeli zsidókat a téglagyári gettóba szállították, Járosi többször megpróbált kapcsolatot teremteni a deportálás előtt állókkal. Ezért életveszélyes fenyegetést kapott. Mindez nem tartotta vissza, hogy lakásán, a templom melletti parókián feleségével, Brandt Laurával zsidókat bújtasson, köztük Kádár Imre szépíró, költő, szerkesztő leányát. Tette ezt olyan körülmények között, vagy annak éppen merészen álcázó leple alatt, hogy közben a parókia már említett elhagyott iskolaépületébe német katonák szállásolták be magukat.
Mindezekért azután, post mortem, 1999. június 10-én a Világ Igaza kitüntetést kapta meg. Az előterjesztő, Lőwy Dániel szellemes epitetonnal „a Szamos-parti város Wallenbergjének” nevezte. A feltárult tények egy életrajzi film elkészítéséhez is elvezettek. Páskándiné Sebők Anna a lelkipásztor leányának adatközlését felhasználva készítette el Cselekvő hit című filmjét, amelyet 2015. január 22-én a budapesti Térszínházban mutattak be.
Az utolsó jelenet, bár annyira filmszerű lehetett volna, csak elbeszélésekből tárult fel. 1944. október 13-án a légvédelmi pincéből feljőve, Járosit a parókiaudvarra betörő szovjet katonák minden magyarázat nélkül magukkal vitték, hogy megkezdje mártíriumának első állomását, a menetelést a Torda felé vezető Feleki-tetőre.
A megmentéséről szóló történetek ellenőrizhetetlen variációk. Kós Károly a költő Tompa Lászlóhoz 1945 tavaszán írt levelében tesz említést róla, mit sem tudva már hetekkel (hónapokkal?) azelőtti elhunytáról. „Járossy (sic!) Andort, a luth.[eránus] papot az oroszok fogták össze 6000-ed magával, mint túszt (nem volt szerencséje), hol van ma, senki nem tudja.”3
Egy olyan, elveihez híven ragaszkodó és fontos társadalmi funkciót betöltő ember, vezető értelmiségi, mint Járosi Andor e sokat szenvedett erdélyi tájra egymás után lecsapó diktatúrák valamelyikének, szinte sorsszerűen áldozata kellett hogy legyen. Nagysága éppen azáltal válik élő figyelmeztetéssé, hogy a megpróbáltatásokat tűrve osztozott a kolozsvári civil elhurcoltak, közöttük több gyülekezeti hittársa sorsában. Nem szökött meg a Tordáig tartó megerőltető gyalogmenetből, mint ahogy többen az elhurcoltak közül.4 Nem hagyta el a szenvedőket. Akár a vak szerencse is megmenthette volna. Hiszen többször előfordult, hogy a foglyul ejtett papokat az első kihallgatás után elengedték. Így a kolozsvári református lelkészek közül László Dezső országgyűlési képviselőt és Nagy Andrást. De az ő esetében nem így történt! Járosi Andor mint a német–magyar lutheránusok lelkésze, nem szabadulhatott az orosz fogságból.
A visszavonuló német csapatok által megrongált Kolozsvár–Aranyosgyéres vasútvonal használhatatlansága miatt5 csak Tordán tudták bevagonírozni az elfogott kolozsváriakat, köztük Járosit. Addig erőltetett gyalogmenetben kellett megtennie az utat a foglyokat sokszor puskatussal előrehajtó, a lemaradozó, elcsigázott embereket könyörtelenül agyonlövő orosz őrök között. Tordáról zárt marhavagonban előbb a brassói fogolytáborba, majd onnan Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtáborába, a hírhedt foksányi lágerbe szállították. Itt tették át a széles nyomtávú szovjet vasútra és mintegy nyolcvan sorstársával nagyobbfajta orosz marhavagonba tuszkolva, útnak indították a Szovjetunió felé.
Már az is csoda volt, hogy a Foksányból, Jászvásáron, Csernovicon, Kijeven, Moszkván, Kujbiseven és Cseljabinszkon át az Urál-hegységig tartó, majd egy hónapos, rettenetes utat6 – több vagonbeli fogolytársával ellentétben – túlélte és még élve megérkezett a céltáborba.
M. Lovász Noémi: Sínek a végtelenbe, 2016 (akril, vászon)
A sors furcsa fintoraként Baskíriába, a honfoglalás előtti magyar őshazába került. Fogolyként. Az Urál-hegység déli vonulatának vidékén elterülő nagyipari központba, Magnyitogorszkba vitték, ahova a legtöbb elfogott kolozsvári civilt irányították. A hatalmas magnyitogorszki láger és a hozzá tartozó altáborok nem számítottak ugyan haláltáboroknak – hiszen ilyenek a Szovjetunióban hivatalosan nem léteztek – mégis, az 1944 novemberében idekerült 5500 fogolyból 1945 novemberéig, egy év alatt 2800 ember pusztult el.7 Közöttük volt az építkezéseken és fakitermelésnél nehéz fizikai munkára kényszerített Járosi Andor is. Az ekkor már 47 éves, a foglyok túlnyomó többségénél majd két évtizeddel idősebb, a folyamatos nélkülözéseket nehezen viselő értelmiségi nem bírta a megerőltetést. Két hónapi fogság után mégis már-már úgy tűnt, valami csoda folytán felépül. Még megérte a karácsonyt, de teste annyira legyengült, hogy közvetlenül a legszentebb ünnep után, 1944. december 26-án az első nagy járványhullám áldozata lett. Az iszonyatos hideg miatt hóba kapart holttestét fogolytársai nem tudták elhantolni, s csak tavasszal, amikor a fagyos föld kiengedett, temették el. Bartalis József és Máthé János református hitű paptársaival, a Református Kollégium tanáraival és még számos kolozsvárival együtt pihen a Magnyitogorszk egykori központi lágerét övező tömegsírok egyikében.
Járosi Andor részese lett az erdélyi magyar értelmiség talán szellemiekben is, de fizikailag bizonyosan legtöbbet szenvedett 20. századi generációjának. Olyan elkerülhetetlen katasztrófa végzett vele, amely mint egy kataklizma, válogatás nélkül szedte áldozatait. Hiszen a szovjet fogság még a szinte gyermeknek számító fiatalokat sem kímélte. Lőrincz László és Szentpéteri László a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem alig 20 éves diákjai Járosi Andorral egy lágerben és egyazon hónapban pusztultak el az iszonyatos, könyörtelen rendszer áldozataivá válva.
Járosinak és sorstársainak mártíriuma az egész erdélyi magyarság hatalmas vesztesége, mindmáig igazán ki nem beszélt traumája. Hiszen éppen az értelmiség színe-java hullott el a cinikusan csak hadifogságnak nevezett szovjet civil deportálások során. Ezáltal pedig a polgári vezető rétegét zömmel elvesztő erdélyi magyar közösség később a primitív, osztályharcos kommunista ideológiával szemben védtelenné és kiszolgáltatottá vált.
--------------
1 A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), II. köt. Közzéteszi Marosi Ildikó, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979, 410–411.
2 Herédi Gusztáv, Az utóélet rezdülései, in: Korunk Évkönyv, 1976, 73–81.
3 Kós Károly levelezése, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2003, 382–383.
4 Szabó György, Kolozsvári deportáltak az Uralban, Komp-press, Korunk Baráti Társaság kiadása, Kolozsvár, 1994, 27.
5 Ajtay Ferenc, Egy vasúti vonalszakasz 60 éve, Szabadság (Kolozsvár), 2002. november 22., XIV. évf., 271. sz., 6.
6 Papp Annamária, Szögesdrót, Háromszék Lap- és Könyvkiadó vállalat, Sepsiszentgyörgy, 2001, 157.
7 Interjú Csetri Elek (1924–2010) kolozsvári történésszel, egyetemi tanárral, egykori fogollyal, Kolozsvár, 2004. április 22.
