„Erdély mindenesének”, Kós Károlynak gyermekei nemcsak maradandót, egyénit is alkottak a maguk szakjában, a maguk művészeti vagy tudományos területén. A leszármazottaknak nem lehetett könnyű feladat édesapjuk határozott életvezetésének és utánozhatatlan többszínűséggel végzett munkálkodásának árnyékában felnőni. Szerteágazó tevékenységének valamilyen jellegű hatása – bármennyire tiltakoznának az érintettek – kimondva-kimondatlan, de elvitathatatlan.
Ezt az állapotot jól érzékeltette a Dr. Kós Károly életét bemutató portréfilm és egyúttal önéletírásának címe: A nagy fa árnyékában. A későbbiekben, kiérlelt életpályájuk tudatában kellemetlenek, egyenesen lesújtók lehettek azok az egyébként bizonyára jó szándékú kíváncsiskodók, akik az önálló munkássággal, sőt, életművel rendelkező utódok ajtaján kopogtatva, csupán édesapjuk iránt próbáltak meg náluk érdeklődni.
A családapa életművének összegzésekor hajlamosak vagyunk megfeledkezni felesége, Balázs Ida abban játszott szerepéről, aki nagyon sok tehertől mentesítette. Az anyai szeretet mindenkor elérhető közelsége valamennyi gyermekében mély, kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Példaként említve, Kós András az édesanyjáról készített portrészobrot lakásában helyezte el. Dr. Kós Károly dolgozószobája ajtajának belső oldalára erősített fel egy édesanyjáról készült portrét. A látogató az ajtó kinyitása után már nem láthatta, miután a festmény az ajtóval együtt a falhoz simult.
Ezt csak meglátogatása során láthattam, miután 1984-ben levélben vettem fel vele a kapcsolatot. Éppen negyedíves nagyságú lapokon, jellegzetes apró betűs kézírásával rótt önéletírását rendezte. Édesapja lovakról szóló kézirata kapcsán Hankó Béla Székely lovak c. munkájáról indult beszélgetésünk. Első, nekem szóló írásbeli diskurzusában kifejtette az édesapja bemutatása során megtapasztalt anomáliákat, és pályaválasztása kapcsán vallomásszerű mondatokat fogalmazott meg. A „hivatás-változtatás” alatt arra célzott, hogy édesapja a budapesti József Műegyetem mérnöki szakán kezdte tanulmányait, majd átiratkozott az építészetire.
Utolsó levele megírásának időszakában már elvesztette feleségét, Argay György lutheránus püspök leányát, Magdát, becenevén Duckát. (Az egyik legkedvesebb vendéglátó háziasszonyként őrzőm emlékét.) Férje tudatában volt annak, mit köszönhet támogatásának, amelyre levelében utalt is. Kolozsvár református emlékeinek és a Házsongárdi temető régi sírköveinek monográfusáról, Herepei Jánosról, valamint édesapja levelezéséről érdeklődtem. Válaszában a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1944-ben menekített anyagának sorsáról tett fontos megállapításokat. Kiderült, édesapja levelezése megmaradt volna, ha Kelemen Lajos kérésére a levéltárnak átadja.
A Kós család származásával kapcsolatos kutatásainak eredményét és édesapja temesvári születésével kapcsolatos álláspontját megismerve – nem kevés vitát vállalva – a továbbiakban átvettem és hangoztattam.
Köszönöm a Sorsnak, hogy megismerhettem és az „élet egyetemén” Tőle is tanulhattam.
Első levél
(Kolozsvár, 1984. március 7.)
Kedves Sas Péter!
Jól esett február 24-i megkeresése. Örülök, hogy bár e sorain át megismerkedhettem az apám pályáját eddig legteljesebben és legkonkrétabban bemutató mű szerzőjével. Mint őt közelről ismerő erdélyi embert bosszantott a róla összeírt hosszabb-rövidebb fecsegés, a sok általánosság (polihisztor, reneszánsz ember stb.) vagy kuriózum (sakkfigurák faragása, mezőgazda stb.) emlegetése, s ugyanakkor az építészi, írói-irodalomszervezői munkássága elemző ismertetésének, vagy akár teljességre törekvő felsorolásának, illetve ilyen pályaképének hiánya. Alig történt próbálkozás időben és térben való elhelyezésére, az elődök és kortársak sorában való bemutatására. Bosszantott a sok felületesen ráaggatott cafrang – még fiai és veje foglalkozásait is ráaggatták –, ami végül is őt magát takarta el. Egyébként is a különös erdélyi sors, a „szakosodás” (intézmények) hiánya úgy hozta, hogy itt előtte és mellette is voltak „polihisztorok” (Bethlen Miklós, Orbán Balázs, gr. Mikó Imre, Brassai Sámuel, Herrmann Antal, Vámszer Géza stb.), valószínűleg otthoni apró kedvtelésekkel is kiegészített sokoldalú tevékenységgel. Mint ahogy számtalan vidékre került, ott dolgozó emberünk vállalta és vállalná ma is a „mindenben” motor közéleti szerepet. Ilyenek voltak s lennének pl. falusi papjaink jelentős része, kik szorosan vett egyházi munkájuk mellett családalapítók, mintagazdák, szellemi irányítók, orvosok, építők, kultúrmunkások, szövetkezetek (hitel-, kisipari, fogyasztási, tejszövetkezetek, gazdakörök szervezői, elnökei) iskolalétesítők, kutatók stb. voltak egy személyben, a maguk kis körzetében, pl. a két világháború között különösképpen, mert így kívánta a felelősségérzésük és a körülmények.
Az Erdélyi Fiatalok-at olvasva eszmélő kollégiumi diákként magam is ilyenféle falusi papnak készültem, elvégezve egy (Venczel József vezette) szövetkezetszervezői tanfolyamot is. Az 1940-es változással aztán a néprajzot választottam élethivatásul. Az emberi tudást és műveltséget a bölcsőhelyén, a maga ősi egységében vizsgáló néprajzot úgy ismertem fel, mint aminek művelése az emberi és nemzetiségi önismeretünk elmélyítését szolgálhatja s ugyanakkor a legkülönbözőbb tevékenységi köreink megújulásának is kovásza lehet. Apám (épp ő!) kapkodásnak vélte a hivatás-változtatást, ezért aztán szülői támogatás nélkül végeztem el az egyetemi néprajz-szakot (Viski Károly, Gunda Béla), én ugyanazon szolgálatnak fogtam fel ezt is, csak az új körülményeknek megfelelően más megközelítésből, más szinten és síkon. A néprajz művelése – kutató-, muzeológus-, oktató-, szervező- és szerkesztőként – épp oly sokoldalú emberrel foglalkozó és embert szolgáló munka volt nálam. 15–30 ezer példányban elkelt, tudományoskodó cafrangoktól mentes, világos előadásra törekvő néprajzi könyveimről a legtöbb recenzens is megemlíti, hogy tudományos értékükön túl jelentős tényezői a tudatalakításnak s még forrás (ihletforrás) is egy sor tevékenységi körben.
E második passzust csak azért írtam így részletesebben, hogy lássa Ön, mi is az az eredeti indíték és felfogás, ami 40 éves munkám mögött van és serkent, és amelynek folytatásához további sikert kívánt. Bizony, jól is jön a bíztatás: amikor az 50-es, 60-as években az asztalfióknak dolgoztam, még fiatal voltam, a feleségemen kívül nem szorultam mások bíztatására, de most, amikor még feldolgozatlan jegyzeteimet rendezem, hogy így hagyjam utódaimra (s utódainkra), már köszönettel veszem az ösztönzést, így az Ön kedves sorait is. Kívánok én is további jó munkát meleg üdvözléssel Kós Károly
Utolsó levél
(Kolozsvár, 1995. január 31.)
Kedves Péter!
Nagyon örültem levelednek, annak, hogy életjelt kapok Tőled, és hogy nem feledkeztél el rólam, ami most, hogy feleségem elhunyt szeptember 30-án, és egyedül maradtam a lakásban egy 13 éves unokával, éppen jól esik a kapcsolat régi jó emberemmel.
Örvendek, hogy újból foglalkozol erdélyi dolgokkal, személyiségekkel. Herepeit én még Sepsiszentgyörgyről ismerem, ahol a Mikó Kollégiumban jártam érettségiig. Sajnos, a régi igazgatót, Csutak Vilmost 1936-ban elveszítettük, viszonylag fiatalon, Herepei kolozsvári létére nem tudom hogyan is került az ottani múzeumhoz. 1944 őszén Ő már előre ment a Dunántúlra, és a múzeumi anyaggal a ládák egy részét a kolozsvári EME múzeumában láttam ideiglenesen elhelyezve Székely Zoltánra bízva, akit viszont Roska Márton professzor, igazgató lebeszélt a továbbmenekülésről. Jóval később (1960 tájt) Herepei levélben fölkeresett, és egy rövidebb kéziratát küldte nekem („ajándékba”) a kolozsvári ref. leánygimnázium építésekor a földből előkerült fazekas produktumokról írta. Egyébként nem leveleztünk, a címét sem tudtam meg. Az apám levelezése 1944 őszén Sztánán megsemmisült: bár Kelemen Lajos kérte tőle leveleit még idejében a levéltárba letenni, de az apám nem fogadta meg, sajnos. Tudok én is arról, hogy Szekfűvel volt levélváltása a Budai Nagy Antallal kapcsolatban (vagy az Országépítővel kapcsolatban is?), de Szekfű levele tartalmát nem ismerem.
Hát ennyi az, amit hozzáfűzhetek az általad említett búvárlásodhoz. Az igazság az, hogy én kezdettől (16 éves korom óta) néprajzkutatónak készültem, az egyetemen is keményen dolgoztam, hogy tandíjmentesen és óradíjas gyakornokként apám anyagi segítsége nélkül végezhessek (mert Ő nem értett egyet pályaválasztásommal), igazán nem értem rá sem ifjúként, sem később az Ő dolgaival foglalkozni. Kérlek tehát, ne haragudj, ha nem tudok munkádhoz segítséget adni apám leveleivel kapcsolatban sem. Mi, Kósok – apánk és fiai – mind elfoglaltak voltunk saját munkáinkkal, és nem volt köztünk semmiféle „klán-összetartás”. Örültünk egymás sikereinek, de mindenikőnk magában dolgozott, igyekezett. Még az apai elődöket sem Ő kutatta, hanem én derítettem ki a Régen környéki anyakönyvekből, hogy a Kós (Koós) déd- és ükapánk csak elszászosodott unokai székelyek voltak eredetileg, még ha a szász feleség révén lutheránus anyakönyvbe írták is be. Az meg ismert, hogy apám véletlenül született Temesváron akkor, amikor a távíróvonal-tervező nagyapámat ideiglenesen a kolozsvári tartományi postaigazgatóság Temesvárra küldte ki a környéken való munkára. – Íme, az apám származásával és születésével kapcsolatos vélekedések hibaforrásai! Tehát nagyapám csak visszamagyarosodott s ezért volt benne, hogy a fia (apám) a kolozsvári ref. kollégium IV. gimnazista korában reformátusként konfirmáljon. (Tehát nem a ref. papleány anyám miatt lett református!)
Az előbbieket csak azért írtam, mert nem szeretném, ha az ezutániakban is ismétlődnének a családunkról terjesztett téves „megállapítások”.
Jó munkát kíván a régi barátsággal K. Károly bátyád
