Még a kezdeti kapkodásban újra elsült miniszteri ötlettár hangzavara is a páratlan, a semmihez sem fogható állapotok számlájára – vagy inkább margójára – írható. De a villámrögtönzés utáni, aránylag nyugodtabb hetekben ott mocorgott a jól, de legalább jobban átgondolt forgatókönyv ígérete. Anisie asszony, aki beiktatásakor – megannyi elődjéhez hasonlóan – párthűségből, és nem szakmai képzettségből vizsgázott átmenőre, továbbra is görcsösen szorította a miniszteri rendelet marokfegyverét, és bizony a ravaszra tapadt ujj néha megrándult a hosszas feszültségtől: így aztán rövid sorozatokat adott le a pedagógusokra, gyermekekre és szülőkre, mondhatni válogatás nélkül lövöldözött, ha most egy klasszikus ámokfutós epizód szabványkifejezésével élnénk.
Volt-e alternatívája a szaktárcának, s ha igen, miben állna a B-terv; nos, amennyiben nem egy igencsak átlagos pártkatona lett volna, Monica Anisie valós konzultáció és külföldi példák listázása után mondhatta volna azt is: a hazai tanügy nincs felkészülve erre a távoktatásos átállásra 1. jogi keret, 2. metodológia, 3. infrastruktúra szempontjából. E három közül mindössze a törvényes vonatkozást lehetett volna ilyen rövid idő alatt a válsághelyzethez igazítani. De Anisie, akinek láthatóan valós szövegértési gondjai vannak, sajtónyilatkozatainak „iskolás” deklamációja, gesztusai és mimikája mind erre utalnak, tehát a miniszter, az oktatásügyé, nem okult a kezdeti zavarból, és a nagyszünetben nem tudta összekapni magát, hogy a következő teszten valamivel jobban teljesítsen.
Valójában a tanügyminisztérium ugyanazt cselekedte, mint kormánybéli társai: a gondokat hirtelen decentralizálta, a döntést és a kommunikációt pedig még szorosabban magához (a központhoz) vonta. És a felelősség java is áthárult a pedagógus–diák–szülő hármasfogatra. Súlyával pedig a legkülönfélébb módon birkóztak meg: az inventív, pluszmunkát bevállaló oktatótól a rácsot lehúzó tanárig, a fegyelmezetten (időnként stresszelten) megfelelni akaró tanulótól/egyetemi hallgatótól az online iskolakerülést választóig, a sebtében felszerelt és partnerré vedlett szülőtől a digitális analfabetizmusba süppedt (és anyagilag is lerobbant) családfőig. Erre találóbb kifejezés, mint a givecs, most nem jön be: Anisie pedig háboríthatatlanul sétál a givecses borkányok között, és időnként ötletszerűen lead egy sorozatot valamelyik polcra.
A visszajelzések sorra arra figyelmeztetnek, hogy a (tan)teremben már alig lehet lépkedni az üvegszilánkok miatt. Legutóbb, a május közepén várhatóan visszatérő nyolcadikosokról és érettségizőkről azt merte mondani Monica Anisie, hogy „elvileg” lesz rajtuk maszk. Gyakorlatilag meg lehet, hogy igen, vagy éppen az ellenkezője. Vagy mit is kell érteni ezen?
Persze érteni vélem, hogy mi állt a „folytatni minden áron és árkon-bokron keresztül” szándéka mögött; ezzel is védeni lehet (vagy fenntartani) egyfajta normalitás látszatát. Biztonságérzet-gerjesztő pezsgőtabletta ebben a zavaros löttyben, amiben épp nyakig elvagyunk. Ugyanilyen erővel lehet olyan olvasata is, hogy íme, az apparátcsikok központi kormányzati szinten képtelenek váltani, még akkor sem próbálnak meg viszonyulni, ha vis maior van. És még biztosan van néhány egyéb megoldás, mint a többkulcsos szöveges feladatnak. Ahol viszont hiába jó az alternatív módon kikalkulált eredmény, a hivatalos rácsteszt, amit a Központ küldött le a Tanfelügyelőségnek, csak egy megoldási sémát fogad el.
Vigaszágon, ha még merek ezek után valami biztatót hozzáfűzni: ez a csuklóból lenyomott merev szcenárió, amelynek dialógusait többször felvonások között és közben úgy módosították, hogy a szereplőknek nem, vagy alig érthetően súgtak, valóban drámai produkcióvá fajult; katarzisából ha tanulna valamit a hazai oktatáspolitikai elit, több eséllyel állna pótvizsgára ősszel.