A négy évvel ezelőtti, 2019. októberi kirándulásunk alkalmával kerestük fel először Lenke nénit. Akkor nem volt betervezve a látogatás, kevés időnk maradt rá, ezért megígértük, hogy tavasszal újból eljövünk. Aztán nyakunkba szakadt a járvány, halasztgattuk a látogatást, most végre sikerült visszatérnünk Désre. Vezetőnk ezúttal is Szász József, az egyik dési EKE-tag volt. Időközben a református templom akkor éppen elkezdődött felújítása is befejeződött, most teljes pompájában láthattuk a jeles épületet.
Az egykori dési vár helyére is elmentünk, amelynek mára már nyoma sincs, a helyét ismerik még a régi désiek, ezért fontos beszélni róla, hogy ne merüljön végképp feledésbe. Itt Zomoráné Cseh Márta ismertette Dés múltját, fontos szerepét történelmünkben, majd ősi rovásírásunk jelentőségéről beszélt, hangsúlyozva, hogy a rovásíráson keresztül közelebb kerülünk a magyar őstörténet megismeréséhez és megértéséhez. Ezután éppen csak bekukkantottunk a római katolikus templomba, hiszen előző látogatásunkkor részletesen megismerkedtünk vele. Onnan mentünk a zsinagógába, amely Erdélyben az egyik legnagyobb és fénykorában egyik legszebb volt, ma már sajnos eléggé leromlott állapotban van, ráférne az alapos felújítás, de ez sajnos még várat magára.
Onnan Lenke nénihez, majd utána Elemér bácsihoz látogattunk. Mindketten 90 év felettiek, sok megpróbáltatáson mentek át életük során, de ez nem megtörte, inkább megerősítette őket. Közös vonásuk, hogy mindketten egyedül élnek, koruk ellenére nemcsak házukat, hanem kertjüket is rendben tartják, ráadásul szívesen látják a magunkfajta kíváncsi érdeklődőket, mesélnek a múlt nehézségei mellett annak szépségeiről is, valóságos élő történelemkönyvek. A sok megpróbáltatás ellenére ma is töretlen az életkedvük, jó volt őket látni, hallani, tanulni tőlük. Mindketten visszavárnak bennünket.
Következett a nap meglepetése: Luidort Péter és családja, a dési EKE tagjai, megvendégelték csoportunkat déscichegyi tanyájukon, ahol nem először jártunk, és remélhetőleg nem is utoljára.
Június 30. és július 2. között székelyföldi körútra indultunk. Kirándulásunk első napján Nagygalambfalva gyönyörű református templomát és az ott született Kányádi Sándor tiszteletére berendezett emlékszobát látogattuk meg. Kányádi György, a helyi református lelkész szívhezszólóan mutatta be a települést, a templomot, a székely embert, Kányádi Sándort. Élvezet volt hallgatni. Utána Fehéregyházára mentünk, a Petőfi Múzeumba, ahol Szabó József muzeológus ismertette az 1849. július 31-én lezajlott végzetes csata eseményeit és az azt követő idők történéseit, beszélt a tömegsírokról, az idők során felállított, néha elpusztított emlékművekről, a megemlékezésekről. Székelykeresztúron szintén Petőfi-emléket kerestünk fel, a Gyárfás-kúria kertjében Petőfi körtefáját.
Kirándulásunk második napját teljes egészében az Ezer Székely Leány Napjára áldoztuk. Az ünnepség Csíkszereda központjában kezdődött a székely leányok és legények bemutatkozásával, onnan a csíksomlyói nyeregbe vonultunk véget nem érő sorokban, elöl a huszárok, majd a székely falvak leányai, legényei népviseletbe öltözve, díszes lovas fogatokon, utánuk pedig hosszú-hosszú sorokban a résztvevők. A nyeregben szentmisével kezdődött az ünnepség, majd bemutatkoztak a részt vevő néptánccsoportok, ezután a közös éneklés és tánc következett. Kulturális örökségünk ápolásának ez a különösen felemelő és közösségépítő rendezvénye felejthetetlen élménnyel gazdagított bennünket. Jó volt ott lenni! A harmadik napon a Csíki Székely Múzeum két nagyszerű kiállítását, a Nagy István 150 és a Mikó vár története tárlatot néztük meg.
(Borítókép: a szerző felvétele)
