Festői környezetben, a Kis-Köves lábánál fekszik a 2300 m hosszú pálya, amelynek megálmodója, dr. Szentkirályi István, az akkori Sănătatea Sportklub sí szakosztályának vezetőjeként 1983 táján fogalmazta meg a merész projekt gondolatát. Az akkori kommunista vezetés gyorsan le is tarolta a hegyoldalt, aztán 20 évig minden leállt, majd a 2000-es évek elején ismét belevágtak a projektbe, de az adminisztrációs útvesztő miatt további 20 évet kellett várni, mígnem 2024 januárjában hivatalosan is megnyitották. Nem is akármilyen pályáról van szó, hiszen a már fentebb említett két sípályát simán lekörözné technikai adottságainak köszönhetően. Meredek és lankás részek váltogatják egymást a piros, azaz közepes minősítésű pályán, a székes felvonó pedig egészen a Kis-Köves 1200 m-es csúcsára felvisz, ahonnan csodás kilátás nyílik az Avas-medencére, a Szamos völgyére és a Gutin vonulatára. De a székes felvonó az Avasi Szfinx titokzatos sziklaalakzatai mellett is elhalad, a domboldalt pedig sűrű erdő borítja, mesebelivé varázsolva a tájat. Szóval egy ilyen különleges helyre sikerült eljutnunk múlt hétvégén, amely még a sűrű köd és a -12 fokos hideg ellenére is felejthetetlen élményt nyújtott, délután pedig szinte varázsütésre felszakadozott a felhőzet, így a beígért napsütés négy óra késéssel, de megérkezett, pazar fényekben élvezhettük a kilátást.
S ha már ott voltunk Szatmáron, úgy döntöttünk, hogy vasárnap részt veszünk a szatmári EKE által szervezett Mike-túrán. Éjszakára –18 fokot jósoltak, szerencsére reggel „csak” –12-t mutatott a hőmérő higanyszála, így ha nehezen is, de kirugdostuk magunkat az ágyból reggel fél 7-kor, és siettünk a találkozóhelyre, ahol kedves ismerősök fogadtak Bartha Boti és Márk-Nagy János túravezetőkkel az élen. Miután elosztottuk magunkat az autók között, következett egy nagyjából egyórás kocsikázás Lunaforrás irányába, ez alkalommal viszont nem kellett elmennünk a sípályáig, hanem hamarabb letértünk az útról. Mivel a túrát két távon hirdették meg, egy gyerekbarát 7 km-es és egy hosszabb, 12 km-es útvonalon, sok kisgyerekes család is megjelent szánkóstul, popsitepsistül.
Már az első szakasz kihívások elé állította a társaságot a hideg és a hó mennyisége miatt, sőt még egy félig befagyott patakon is át kellett kelnünk, ahol spontán mobilhidat építettünk a szánkókból. Amikor mindenki megérkezett az első pihenőhöz, a rövid túrások úgy döntöttek, hogy nem mennek tovább, hagyják haladni a kemény magot, így a 63 fős népes csapatból 32-en vágtunk neki a hosszú útvonalnak János vezetésével. A Bráda völgyéből a piros pont jelzésen haladtunk, élvezve a hóesést, az úttörőknél pedig a hótalpak is előkerültek, megkönnyítve a haladást. Én szinte végig az utolsók között kullogtam, s türelmetlenül vártam az első hosszabb szünetet, de a gerincig, amely egyben a vízválasztó a Szamos- és a Túr-folyók vízgyűjtője között, csak egyszer álltunk meg, akkor is csak egy energiaszeletre volt idő. Ezután egyre gyakrabban szüneteltek az elsők, bevárva minket, de amire odaértünk, indultak is tovább, így sem a szendvics, sem a tea nem került elő a csúcsig. Minden újabb emelkedőt látva azt gondoltuk, hogy ez már biztosan a Mike-csúcs lesz, aztán újabb ereszkedő következett, s ez folyamatosan ismétlődött időtlen időkig, így egyre nehezebben vonszoltuk magunkat, s közben a szél is felerősödött, arcunkba fújva a havat. Az utolsó lépéseknél már mindenki szeme előtt az étel lebegett, így amikor felértünk az 1012 m-es csúcsra, gyorsan előkerültek a finom falatok, amiket szempillantás alatt elpusztítottunk a hideg széltől motiválva. Lefele egy meredek lejtőn indultunk útnak, így néha a gatyaféket is igénybe kellett vennünk, egyik túratársunk pedig végre örült, hogy bevetheti a kitartóan maga után vonszolt szánkót. A táj csodálatos volt, igazi mesevilágban éreztük magunkat, a puha hópamacsokkal borított alacsonyabb ágak között haladva pedig a Narnia filmkockái elevenedtek meg előttünk. Bár lefele már csak egy rövid szünetet tartottunk, mégis szürkületben értünk vissza az autókhoz az igazán kimerítő, de annál emlékezetesebb túra élményeivel. Magamban pedig megfogadtam, hogy a különleges hétvégénk után soha többet nem fogom laposnak nevezni Szatmár megyét.
