Megmaradásunk esélyei Hunyad megyében
Borítókép: A csernakeresztúri táncosok (fotó: Horváth László)
Hasonló értelemben fogalmazott a konferencia megnyitóján, üdvözlőbeszédében Vörös Alpár igazgató, aki a felnőttekből és diákokból álló közönség előtt megjegyezte, hogy Hunyad megye jelképesen két napra a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumba költözött.
A kétnapos rendezvény nyitányaként az 1994-ben alakult csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület tánccsoportjának képviselői léptek színpadra, bevallásuk szerint abban a reményben, hogy majdan a nyomdokaikba lépő unokáiknak is tapsolhatnak.
A műsort és a tárlatot bemutató Szabó Juliannától, a Csernakeresztúri Tájház „mindenesétől” megtudhattuk, hogy a helyi táncok közül a legismertebbek a silladri (változatai: páros, csosszantós, csorszogatós, apró, nagylépéses silladri), a verbunk (változatai: verősdi, csűrdöngölő, csűrdöngős) és a csárdás (változatai: kettes tánc, férfitánc, magyaros lassú, huszár csárdás, apró csárdás). Ezekből nyújtottak ízelítőt a közönségnek a néptáncosok, majd az előadó kitért a tájház, illetve a rendezvény kapcsán kiállított, a csernakeresztúri tárgyi népművészet jellegzetességeire és bemutatta az azt illusztráló darabokat – lajtorjás és csillagocskás párna, festékes szőttes, hadikfalvi és andrásfalvi tányérok, tejesfazak, mángorló, sulykoló, fedeles túrósdézsácska stb. Az előadótól megtudhattuk: Csernakeresztúrt 1302 óta említik az oklevelek, betelepült lakói a bukovinai székelyek, akik 1910–1911-ben a már létező település szélén kapott telkeken leltek otthonra.
Szabó Julianna a népművészet helyi jellegzetességeit ismertette (fotó: Horváth László)
Hunyad megye egyik közismert alegysége a festői Zsil-völgye, amely egyben jelentős bányavidék. Részben ezt hivatott bemutatni a konferenciával párhuzamosan az Apáczai Galériában megrendezett Zsil-völgyi anzix című, bányatörténeti, fotó- valamint a témával összefüggő képzőművészeti tárlat. Ennek megnyitóján elhangzott, hogy a bányászok életét megjelenítő (fotóművészetileg is értékelhető) felvételek között az I. világháború előtti boldog békeidőket megidéző fényképek és képeslapok is láthatók. A tárlatértékelés kitért a zsil-völgyi művésztelep (1955–1978) jelentőségére, kiemelve Mátyás József grafikus és festőművész meghatározó személyiségét, aki jó ideig (1956–1970 között) a kolónia elnökeként tevékenykedett. A mostani tárlaton szereplő alkotók: Makkai Piroska, Mátyás József, Makara György, Szilágyi Béla, Makkai János; a kiállítás 2019. február végéig tekinthető meg munkanapokon 9–19, szombaton 10–20 óra között.
Képzőművész bányamérnök
Makkai János bányamérnök előadásában szólt a Petrozsényhoz és környékéhez fűződő élményeiről, illetve a bányászattal kapcsolatos tapasztalatairól. A tőle kölcsönzött és kiállított bányatörténeti, fotó- és képzőművészeti anyagra reflektálva elmondta, hogy papfiúként nem kerülhetett be a képzőművészeti főiskolára, de hivatástudatát nem adta fel és mindent megtett, hogy szert tegyen az alkotáshoz szükséges ismeretekre, többek között elvégezve a Szilveszter Győző és Mátyás József irányította petrozsényi képzőművészeti népiskolát.
Makkai János, kezében a sztálinszív-lapáttal (fotó: Horváth László)
A bányászélet megannyi emberpróbáló velejárójáról beszélt a lupényi Benedekfi Dávid bányamérnök, aki a tárlaton látható (és általa kölcsönadott) ruházkodási kellékekhez és használati eszközökhöz (sztálinszív-lapát, légkalapács, csákány, karbit- és Davy-lámpa stb.) fűzött magyarázatot. Megjegyezte, hogy a zsil-völgyi bányászat fénykorában (1950–1970-es évek) 90-100 ezer között volt a bányászok lélekszáma. Az anyagi feltételeket illetően az akkori Románia Eldorádójának tekintették a Petrozsényi-medencét, ezt a soknemzetiségű vidéket, ahol a magyarság részaránya egykor jelentős volt.
Bányászati kellékek a tárlaton (fotó: Ördög I. Béla)
András József professzor (Petrozsényi Bányászati Egyetem) előadásában kitért a bányászat történetére és bemutatott néhány olyan jelentős kutatót – Georgius Agricola (1494–1555), Weindl Gáspár (17. század), Born Ignác (1742–1791), Ursitz József (1911–2010) –, aki hozzájárult a bányászat fejlődéséhez. Néhány jelentősebb bányatörténeti esemény taglalása kapcsán megtudhattuk, hogy a zsil-völgyi bányászat jóval az I. világháború előtt, már 1840-ben elkezdődött.
Székely nyelvjárás Hunyad megyében
Az óvónőként néprajzkutatással is foglalkozó Kun-Kriza Ilona Hunyad megye népi kultúrája c. előadásában a jelentősebb számban magyarlakta falvak (Rákosd, Barcsa, Hosdát, Sztrigyszentgyörgy, Haró és Bácsi) mellett kiemelten a Piski és Szászváros között elterülő, bukovinai székelyek által lakott településről, Lozsádról beszélt. Elmondása szerint a faluban nagy telkek vannak, szász mintára hatalmas kapukkal, hogy ne lehessen belátni. Az 1980-as években még voltak régi típusú házak, amelyeket zsindellyel, „prestyilákkal” fedtek, a háztetőn nyílást hagyva a füst távozására. Megjegyzése szerint akkoriban a románok is tudtak a faluban magyarul. A lozsádiak nyelvjárásáról elmondta, hogy sokat megőrzött a régi székely nyelvjárásból. Például a „Nem unja magát este a sötétben?” – kérdés alatt azt értik, hogy nem fél-e egyedül? „Megemberelték” – mondják, ha valakit megvendégeltek, s gyakran használják a mene, jöve, akará, mondá, hozá, adá régies félmúlt igeidőt.
Gáspár-Barra Réka helytörténész (Hunyad megye helytörténeti bemutatása) információgazdag előadásában alkalmunk nyílt bebarangolni többek között a kréta korban a Pannon-tenger ölelte szigetként létező Hátszeg vidékét, ahol az előkerült furcsa csontokról kiderült, hogy a valamikor itt élt törpe dinoszaurusz (a magyarosaurus dacus) maradványai.
Hunyad megye az Apáczai líceumba költözött (fotó: Ördög I. Béla)
A Sztrigy-parti városról, Pusztakalánról szólva az előadó elmondta, hogy hírneves vasgyár működött benne, ahol a 19-20. század fordulóján műgonddal kivitelezett, a közhasználatban igen elterjedt vaskályhákat öntöttek. A Sztrigy és a Maros torkolatánál található Piski helységről értekezve az előadó kiemelte, hogy nemcsak vasúti csomópont: itt vezette győzelemre Bem apó 1849. február 9-én a forradalmi magyar sereget. Déváról szólva említette, hogy itt található az Alpár Ignác (1855–1928) tervezte, Erdély talán legszebb, 1890-ben elkészült megyeháza. Egyebek mellett az előadó szót ejtett Bethlen Gábor (1580–1629) születési helyéről, a valamikor négybástyás marosillyei várról, valamint a megye északi részén található arany négyszögről és a létében veszélyeztetett hajdani Alsó-Fehér vármegyei bányavárosról, Verespatakról.
Kun Árpád lelkipásztor, aki évtizedeken keresztül Hunyad megyei szórványlelkészként szolgálva igyekezett erősíteni az itt élő magyarság hitét, Hunyad megyei templomok című előadásának bevezetőjeként megállapította, hogy számításai szerint 62 olyan templom található Hunyad megyében, ahol még magyarul hangzik fel Isten igéje – ebből 36 református, 20 katolikus, 3 unitárius, 3 vegyes szertartású. Az előadó részletesen szólt az algyógyi, stílusában egyedi, 11–12. században épült körtemplomról, az alpestesi, 15. században emelt, gótikus jegyeket hordozó református templomról, és az okiratokban először 1302-ben Pestus néven említett, Alpestesen a 20. század elején megtelepült bukovinai székelyekről. Bemutatta a négyzet alakú, négy pillérrel tagolt hajója és félköríves záródású apszisa alapján feltehetően 13. századi demsusi templomot. Építéséhez Várhelyről feliratos római sírköveket, vízvezeték-töredékeket, márványt és téglát szállítottak, s előképe az Árpád-kori őraljaboldogfalvi román stílusú templom lehetett, amely dunántúli, esztergomi és ciszterci hatásokat mutat. Részletesebben szóba került többek között az ugyancsak Árpád-kori kéméndi, marosnémeti és nagyrápolti református templom.
A demsusi templom
„Szebb tájt nem láték Erdélyben”
Szabó Zsolt nyugalmazott egyetemi tanár témaválasztását (Hogyan látta Kazinczy Ferenc Hunyad megyét kétszáz évvel ezelőtt?) azzal indokolta, hogy 260 évvel ezelőtt született Kazinczy Ferenc (1759–1831), és 180 éve, hogy halála után útirajza, az Erdélyi levelek könyvben megjelent. Az előadótól megtudhattuk, hogy Kazinczy útja Kolozsvárról Tordán, Radnóton, Marosvásárhelyen keresztül Segesvárra, majd Nagyszebenbe s onnan a Hunyad megyei Dédácsra vezetett, ahol hajdani kassai szerelme, gróf Gyulainé Kácsándi Zsuzsa birtokára 1816. július 23-án megérkezve kerek két hónapot töltött. Közben kirándult Alkenyérre, a kenyérmezei ütközet (1479. november 13.) színterére, s ellátogatott Marosillyére, Bethlen Gábor szülőházához, Dévára, Tordosra s nem utolsó sorban Vajdahunyadra, ahol a Hunyadi család és a vár részletes történetének leírását adja, s hexameterekben idézi meg a történelmet. Az Erdélyi leveleket elemezve, Szabó Zsolt szó szerint idézve nyújtott ízelítőt annak stílus- és hangulatvilágából: „Utunk Szeben óta végig Hunyad vármegyén völgyen mene, melynél szebb tájt nem láték Erdélyben, sem áldottabbat”. Továbbá megtudhatjuk az előadótól, hogy Kazinczy az Erdélyi levelek előszavában kijelenti: „azzal a szándékkal írja meg erdélyi utazását, hogy a magyarországi magyarok ismerjék meg ezt az elfeledett szép földet”.
Szabó Zsolt előadásához kapcsolódva, részben azt illusztrálva vetítettképes formában tekinthette meg a közönség Wagner Péter építész, grafikus mintegy ötven, Hunyad megye térségét megjelenítő pasztellsorozatát. A színek kifejező ereje révén szuggesztíven, a lényegre összpontosítva, olykor a szokványostól eltérően fogalmazzák újra a tanulmányozott (pl. alozsádi, marosnémeti, nagypestényi, nagyrápolti, demsusi, őraljaboldogfalvi, piski, szászvárosi, zeykfalvitemplomok, a vajdahunyadi vár, Déva vára) építészeti emlékeket.
Szükség van az ilyen és ehhez hasonló honismereti jellegű értekezletekre, továbbá fontos, hogy a média is foglalkozzon ezzel a kérdéskörrel – hangsúlyozta a folytatásban Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője, aki az alkalmat megragadva bemutatta a folyóirat azon mellékleteit, amelyek Erdély valamely régiójával vagy kistájával foglalkoznak (Fehér megye, Érmellék, Sóvidék, Kis-Szamos mente, Aranyos-mente, Tövishát). Elégtételt jelent számára, mint mondta, hogy a Hunyad megyével foglakozó mellékletet éppen egy olyan értekezleten ismertetheti, amelynek témája összecseng a lapszámmal. Jó érzés ugyanakkor viszontlátni az eszmecserén a mellékletben írásaikkal a térséget különböző szemszögből bemutató személyeket, akik életközelből ismerik e tájegység embereinek ünnep- és hétköznapjait, a szórványlét megpróbáltatásait és megmaradásért folytatott küzdelmét.
Középkori várak festői környezetben
Lupescu Radu történész a Hunyad megyei középkori várakról értekezve elmondta: amikor 1409-ben Zsigmond király (1387–1437) a Hunyadiaknak adományozta Hunyadot, a birtok meglehetősen jelentéktelen volt, jóllehet az Árpád-korban a térség legfontosabb központjának számított, amelyről a királyi vármegyét is elnevezték. A Kincses-hegyen feltárt 75 sírhely 11. századi település létezésére utal, a legkorábbi pénzveret pedig Szent István korából való. A temető és a település mellett lévő Szent Péter-hegyen terült el Hunyad legjelentősebb létesítménye, a térség központjaként is szolgáló sáncvár. A 14. században aztán Déva és Hátszeg vára jutott vezető szerephez, Hunyad pedig fokozatosan háttérbe szorult. Így került Hunyadi János apjának a tulajdonába, s akkor még senki sem sejtette, hogy ide nemcsak a középkori várépítészet egyik remeke fog megépülni, hanem a térség legjelentősebb váruradalma fog körülötte kialakulni. A vár felépítésére az 1440-es években került sor, Hunyadi János erdélyi vajdasága idején, a vár látványos átalakítására pedig Hunyadi János kormányzóvá válása, vagyis 1446 után került sor. Megtudtuk, hogy a város központjában fekvő Várhegyen álló Déva vár Erdély egyik legfontosabb vára volt. Bizonyos, hogy a 13. század közepe táján már állt, s habár állapota a századok folyamán sokat romlott, falai még ma is magasan állnak, története pedig akár Erdély történetének leképezése is lehetne.
Déva vára
Szó esett a Retyezát hegység festői környezetében lévő eredetileg magasabb, négyzetes alaprajzú toronyból álló Kolcvárról, amelynek három szintje őrződött meg. A 14. századtól a Kendeffy család birtokát képezte; a Kendeffy család, ha nem is lakott a várban, de itt őrizte vagyonát, alkalomadtán pedig a környék más jobb módú családjaival ide húzódtak vissza a törökök elől.
Nem hagyják a templomot s az iskolát
Anyanyelvi oktatás Hunyad megyében című előadásában Kocsis Attila Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója számadatokkal alátámasztott elemzésében szomorú tényként állapította meg, hogy a térség magyar nyelvű oktatása az 1960-as évektől kezdődően fokozatosan leépült. Mint mondta, manapság a Téglás Gábor Elméleti Líceum az egyetlen olyan tanintézmény, ahol minden szinten anyanyelvükön tanulhatnak a gyermekek. Mivel az iskola nem csupán Déva, hanem a megye magyar ajkú diákságának nyújt tanulási lehetőséget, biztosítják a gyerekek ingáztatását, illetve a bentlakást. Az iskolában minden magyar gyermek megtalálja helyét az óvodától az érettségiig, a fő célkitűzés a magyar nyelv és kultúra megőrzése, átörökítése. Részt vesznek a város, a megye magyarságának életében nemzeti ünnepeink alkalmával és más közösségi rendezvényeken, illetve a különböző iskolák közötti rendezvényeken és programokban (Erasmus, Határtalanul). Az előadó kiemelten szólt arról, mennyire fontos a magyar önazonosság-tudat kialakítása, illetve az anyanyelven való tanulás többletfelelősségének a vállalása.
Gáll Sándor, Erdélyi Református Egyházkerületi kancellár és tanügyi előadó-tanácsos felvázolta azon küzdelmes, szellemiekben mégis gazdag, ugyanakkor a szomorú megtapasztalások jellemezte, családjával együtt megélt (2002–2013) időszakot, amikor a zsil-völgyi bányászat túl volt a fénykorán, és a jobb megélhetés reményében már nem tolongtak az emberek e vidék irányába, hanem igyekeztek onnan távozni. Lupényban voltam lelkipásztor-esperes című előadásában szólt arról is, hogy a város új negyedének építése miatt lebontott valamikori parókia helyett miképpen sikerült egy másikat építeni, és vonzáskörébe miként sikerült kialakítani egy tevékeny, lelkiekben gazdagodó közösségi életet. Elmesélte azt is, hogy lupényi szolgálata idején a folyamatos elköltözések miatt miként apadt le a kezdeti években 800 lelkes gyülekezet 220-as lélekszámra – miután a bányászat fénykorában még mintegy 1600 magyar református élt a településen. „Mikor fent, mikor lent, de mindig jelen. Még a legmostohább pillanatokban is. De eső után mindig kisüt a nap, hiszen Isten nem feledkezett meg a hunyadi szórványban élő magyarokról” – összegezte Gáll Sándor, egyben megfogalmazva lelkipásztori hitvallását.
Koppándi Zoltán dévai unitárius lelkész előadásában (Dávid Ferenc és az unitarizmus története Hunyad megyében) az erdélyi unitárius egyház alapítójának és első püspökének, Dávid Ferencnek (1510, Kolozsvár–1579, Déva vára) az életútját foglalta össze. Iskoláit Kolozsváron, Gyulafehérváron, majd külföldön, Wittenbergben és Frankfurtban végezte 1545–1551 között. 1551-ben, miután hazajött, mint iskolaigazgató és lelkész működött Besztercén, Péterfalván és Kolozsváron. 1555. október 9-én megválasztották kolozsvári lelkésznek.1565 az unitárius reformáció kezdete, amikor megindulnak Kolozsváron a viták a reformáció ortodox iránya és a reformáció szabadelvű iránya között. 1567-ben János Zsigmond fejedelem az unitárius reformáció rendelkezésére bocsátotta a gyulafehérvári nyomdát, ahol megjelentek az első unitárius teológiai munkák. 1568. január 6–13. között tartották Dávid Ferenc jelenlétében Tordán az országgyűlést, ahol az unitárius reformáció szellemében határozatot hoztak a vallási türelem és lelkiismereti szabadság biztosítására. Ennek következtében szerveződött meg az Erdélyi Unitárius Egyház. 1579 az unitarizmus megpróbáltatásokkal teli éve: Dávid Ferencet Blandrata György bevádolta Báthory Kristóf fejedelemnél, majd Déva várába letöltendő életfogytiglani várfogságra ítélték, ahol abban az évben, ismeretlen körülmények között hunyt el. A továbbiakban az előadó szólt Hunyad megyei unitárius közösségek múltbeli és mai helyzetéről, valamint a 2008-ban az egyik dévai ingatlanban helyet kapó unitárius imaterem közösségformáló szerepéről. Megtudhattuk, hogy Erdélyben mintegy 55 ezer unitárius él, akik számára közösségtudat-erősítő jelentőségűek a Déva vári, ökumenikus jelleget öltő, Dávid Ferenc emlékére rendezett zarándoklatok.
„Van jövő!”
Winkler Gyula EP-képviselő – miután felvázolta a brüsszeli parlamenti csatározások útvesztőit –, előadása (Kisebbségvédelem az Európai Unióban) vezérmotívumaként kiemelte: „van magyar jövő Hunyad megyében, csak dolgozni kell érte!” Szavai alátámasztására érvként hozta fel mindazokat a közösségépítő eseményeket, rendezvényeket, megnyilvánulásokat, amelyek összekovácsolják a térségben élő magyarságot. Jelentős megvalósításnak nevezte a Hunyad megyei magyar nyelvű oktatás fellegvárának számító dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum beindítását, és azt is hozzátette, hogy önmagáért beszél a régió – egyben Erdély és a Kárpát-medence – szellemi arculatát a hit és szeretet fényével besugárzó, Böjte Csaba testvér óvó felügyeletével a dévai Szent Ferenc Szeretetotthonban évtizedek óta zajló, a gyermekek százait felkaroló, áldásos oktató-nevelői tevékenység.
„Sokan kérdik, hogy mit fogok kérni a jó Istentől 60. születésnapomra?! Legszívesebben egyenként fújnám el a gyertyákat, és minden gyertyára kérnék egy nagy csomóáldást, kegyelmet az én szeretett gyermekeimnek, kollégáimnak, barátaimnak!” – üzente a sokak által nagyon várt Csaba testvér, aki utolsó pillanatban személyes okok miatt kénytelen volt lemondani a tanácskozáson való részvételt. Csaba testvér szószólójaként a rendezvény záróakkordján fellépett a Szent Ferenc Alapítvány támogatásával Kolozsváron létrehozott Szent Klára Egyetemista Lány Kollégium együttese, amely zenekísérettel előadott népdalokkal és vallásos énekekkel ajándékozta meg a jelenlévőket.
Székely Géza képzőművész-tanár, programvezető
