De az analógia sajnos nem áll meg itt. Még akkor sem, ha a Donbasz – többségében orosz – népességéért való kiállást még tisztelhettük volna is Putyinban. De gyorsan kiderült, hogy korántsem erről van szó. Putyinnak Kijev kell. Igaz, hogy az amerikaiak is – az ukrán átlagember korrupciótól és antidemokratikus hatalomgyakorlástól megcsömörlött népesség indulatait meglovagolva – titkosszolgálati akcióval döntötték meg a korábbi ukrán kormányt. No, nem pusztán az ukrán átlagember érdekében. A rendszer maga ugyanis nem sokat változott. A hatalom ma is az oligarchák – némi amerikai kenceficékkel megpuhított – kezeiben van. (Volt). Putyin úgy érezheti, hogy joga van bosszút állni. Merthogy a világpolitikában ma is a kőkorszaki fogat fogért az alapszabály. Elég pusztán az ikertornyokra utalnom…
Ami leginkább elkeserít, az a magyar '56-tal való mélyebb rokonság.
Az ukránokat is ugyanazok az amerikaiak vitték jégre, mint '56 magyar forradalmárait. Elhitették az ukránokkal, hogy a Nyugat – tételesen a NATO – mellettük áll, azt tehetnek, amit akarnak. Megalázhatják sok milliós kisebbségi közösségeiket, tovább üzemeltethetik a már korábban jól bejáratott maffiaállamot. Fityiszt mutathatnak az oroszoknak. Nincs mitől félniük. Nyugati mentoraik végül csak megvédik őket.
És most ott állnak egymagukban. A hírcsatornákból ömlik ugyan az ukránok iránti rokonszenv és az oroszok iránti megvetés, hellyel-közzel még a féktelen gyűlölet is. Az amerikaiak által dominált nemzetközi intézményekben patetikus beszédek hangzanak el. Az ENSZ-ben még a kínaiak és az indiaiak sem vétózzák meg az oroszellenes rezolúciót, csak tartózkodnak. Egyéb alig történik. Fokozatosan mindenki ráébred, hogy még a rettenetesnek szánt szankciók bevezetése sem olyan egyszerű, mint amilyeneknek korábban hirdették, és hogy azok nem csak az oroszokat sújtják, hanem bennünket, nyugatiakat is, s a világjárvány által amúgy is megtépázott világgazdaságot taszíthatják még mélyebb recesszióba.
Az amerikaiak mindezt eleve tudták. Ahogy azt is, hogy a NATO nem avatkozhat be, mert annak tényleg megsemmisítő következményei lehetnek. Sőt, korábban a nyugati sajtóban nem egy cikket olvashattam arról, hogy Moszkva eleve és évek óta gazdaságilag is készül a lehetséges szankciók kivédésére. (A Nyugat évek óta azokkal sújtja őket).Hatalmas valutatartalékokat halmozott fel. Igaz, ezeket talán már csak harmadik államok közvetítésével használhatja (de ilyenek akadnak, elég csupán Kínát és Indiát említeni). Ha én tudtam minderről, talán Biden elnök úr is tudhatott volna… Demenciában ma már nem állhatunk túl messze egymástól.
S ő maga is elvergődhetett volna addig a következtetésig, melyet végül az orosz külügyminiszter, Lavrov mondott ki, hogy ugyanis „teljesen mindegy, mit teszünk, így is, úgy is szankcionálni fognak.” Jellemző, hogy a német kancellár már akkor felfüggesztette az Északi Áramlat 2 engedélyezési folyamatát, amikor a háború még elkerülhetőnek tűnt. (Persze már régen nem volt az, de ezt teljes bizonyossággal még senki nem tudhatta. Az amerikai titkosszolgálatok sem, melyek napról napra „hajszálpontosan” bejelentették a támadás kezdetét. Igaz, azoknak – miután az Irak elleni halálbiztos, de később „tévesnek” bizonyult információkra alapozva belehajszolták Amerikát egy, a mai orosznál nem kevésbé kétséges katonai kalandba – valóban nehéz lett volna hitelt adni.
Az oroszok '56-ban is fasisztákról beszéltek, bár az akkori Magyarországon igazi fasiszta már csak elvétve akadhatott. Ukrajnában – ha a szó eredeti értelmében vett fasiszta már nem is igen akad – sötét nacionalistáktól hemzseg az ország. Ahogy mellesleg az oroszoknál is. Különben is a jogtudomány mára már tisztázta, hogy a fasizmus genocidiumot, azaz egy népesség fizikai megsemmisítését jelenti. Az etnocidium „csupán” egy nyelvi-kulturális közösségnek, mint olyannak a felszámolását. A teljes asszimilációt. Nem kevésbé irgalmatlan, sőt végső fokon fájdalmasabb, mert egy – talán hosszú életet végig mérgező – következményekkel. Persze az is tény, hogy az ukrán hadsereg egy része is Hitler oldalán fejezte be a világháborút. Aminek élménye egyik oldalon sem múlhatott el nyomtalanul. S az ismét sarjadozó ukrán oroszgyűlöletről, a több millió kisebbségit sújtó nyelvtörvényről, a minden autonómiaigényt elutasító ukrán kormányzat ellen lázadozó szeparatisták ellen foganatosított katonai erőszakról (mely Putyinnak egyenesen kapóra jött) ne is beszéljünk. Amerikának sem volt egyetlen szava sem. Tudomása, ha máshonnan nem, hát tőlünk, magyaroktól bőven lehetett. (A magyar külügyminiszter a NATO-ban sűrűn felemlegetette. Igaz, a Nyugat ezek miatt sem az ukránoknak tartott és tart be ma is, hanem – furcsa mód? – a magyar kormányzatnak.)
De ha mindezt a Nyugat is tudta, miért nem lépett még idejében kompromisszumra az oroszokkal? Miért nem győzte meg „ukrán testvéreit”, hogy a nemzetiségi kérdésben és legalább a semlegesség igényében – az oroszok által nyújtandó biztonsági garanciák fejében –nekik is engedniük kell?
Hogy az oroszok megbízhatatlanok? Azok. Akárcsak az amerikaiak, akik Budapest népét a Szuezi-csatorna fejében hagyták magára. (Bár egyesek szerint ez is városi legenda csupán…) Az azonban semmiképpen sem igaz, hogy nem volt választásuk. Az atomháború rémétől az adott helyzetben még a szovjetek is visszariadtak volna, amint az később, a kubai rakétaválság során világosan be is bizonyosodott.
Ukrajna, ha nem is teljesen vétlen, de a szó minden értelmében szerencsétlen áldozat abban a világhatalmi játszmában, amelyet a nagyok, Amerika, Oroszország és Kína vívnak egymással.
Hogy milyen elmék irányítása alatt, arról éppen Kijev ostroma kínál (ismét) lesújtó látleletet.
Borítókép: ENSZ-közgyűlés, háttérben Ukrajna képviselője
