Román ember számára az idei esztendő a „nagy egyesülés” éve. Az alig több mint hat évtizedes román királyság felénél bekövetkező gyulafehérvári román nagygyűlés centenáriuma, amely kimondta Erdély elszakítását a magyar koronától. Persze, a kinyilvánított „népakarat” megvalósulásához elsősorban egyéb tényezők szükségeltettek. Hiányukban ma máshol húzódnának Románia határai, és bizonyára nem december elseje lenne az ország nemzeti ünnepe. (Kiterjedtebb történelmű népeknél nem feltétlenül a „kisebbség legyőzésének” a napját választják nemzeti ünnepnek, s ha igen, valós demokráciában nem várnák el tőle, hogy együtt ünnepeljen a többséggel.)
A földi világ legfőbb mozgatója száz évvel ezelőtt is – előtte és utána egyaránt - a hatalom megszerzése, az önös érdekek érvényesítése, a pénz uralma volt. Európa második legnagyobb kiterjedésű államalakulata, az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása egyaránt érdeke volt az eképpen (is) nagyobbá váló győztes hatalmaknak, mint a hirtelenjében létrejött, önállósodó, „zsákmányra éhes” utódállamoknak. Persze, mindehhez egy mindenki számára több-kevesebb szenvedést nyújtó világháborúra, annak vége felé a harcokba belefáradt és a leszerelés után sóvárgó hadakra, a számunkra teljes mértékben kedvezőtlen végkifejletre, a nagy szocialista forradalom világmegváltó gondolatainak a felkarolására, a szétzüllesztett saját hadserege helyett a munkásosztályban bízó szabadkőműves Károlyi-kormányra, árulások sorozatára, a kor demográfiai és politikai viszonyaira, no meg – a teljesség igénye nélkül – telített sorsszerűségre is szükség volt.
A történelemtudósok joggal nem kedvelik és elutasítják a „mi lett volna, ha” kezdetű megközelítéseket. Mert ha a magyar királyi államvasutak nem bocsátanak ingyen-szerelvényeket a december elsején Gyulafehérvárra igyekvők rendelkezésére, csak a három héttel később Kolozsváron összegyűlt, jóval nagyobb méretű magyar nagygyűlés máshonnan érkező résztvevőinek, akkor is hangzatosabb lett volna Gyulafehérvár hangja, mint Kolozsváré. Versailles-ban nem demokráciát osztogattak, hanem a veszteseket megbüntették, a győzteseket pedig megjutalmazták. Meglehetősen aránytalanul és igazságtalanul. Június negyedike december elseje nélkül is létezne tehát. Mégis: miközben június negyedike 1920 óta vitathatatlanul gyásznap minden magyar számára, december elseje száz évvel ezelőtt némi bíztatást is közvetített az erdélyi magyarság számára. A gyulafehérvári nyilatkozat ugyanis kimondta a kisebbségi jogok gyakorlatba ültetését, és táplálta azt a reményt, hogy megvalósul az erdélyi magyarság önrendelkezése. Sőt, akkoriban még több forrásból táplálkozott az önálló Erdély gondolata. És visszatérve a történészek által jogosan bírált feltételes módhoz: mi lett volna, ha svájci vagy egyéb mintára olyan több nemzetiségű, az autonómia különböző formáit a mindennapi gyakorlatban megvalósító Erdély jött volna létre, ahol a román, magyar, szász együttélés akár példaértékű lehetne?
De visszatérve a földre, a transzilván tündérkertből a nacionalista Nagy-Románia valóságába. Vajon mi valósult meg azóta is a gyulafehérvári nyilatkozat szépen hangzó „vállalásaiból”? Az új román állam alapelveiből, mint teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek, egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság, tisztán demokratikus rendszer tökéletes megvalósítása a közélet minden területén, teljes sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadság. Mindez nemcsak utópia maradt, hanem Európában példátlan nemzeti elnyomás bontakozott ki Románia területén a nyolcvanas években, az annyit emlegetett aranykorszakban. Majd az 1989-es változás azok számára hozott pozitív megkülönböztetést, akik fennhangon hirdetik országhatárokon belül és kívül egyaránt, hogy az erdélyi magyarság jogainak a biztosítása már-már példaértékű.
Nehéz választ adni arra a kérdésre, hogyan viszonyul az erdélyi magyarság 1918. december elsejéhez, a centenárium közelgő hangzatos megünnepléséhez és megünnepeltetéséhez, utcák és terek elnevezéséhez, leendő szoborállításokhoz, a román és a nemzetközi sajtóban megjelenítésre váró ferdítésekhez, a várhatóan felerősödő magyarellenességhez. December elseje valójában a száz éve megígért, ám azóta be nem váltott ígéretek miatt vált ünneplésre alkalmatlan nappá az erdélyi magyarság számára. Egy dolog biztos tehát: a magyarok, székelyek idén sem fogják megünnepelni december elsejét. Legfeljebb választott tisztségviselőik a jó ízlés és a vállalható lelkiismeret határain belül részt vesznek olyan megemlékezéseken, ahol ott lehet a helyük. Miközben a választók többsége igyekszik nem látni, nem hallani mindazt, ami a magyar lélek számára láthatatlan és disszonáns.
December elseje mindenkori kihívás a kisebbségek számára. Kihívás a nemzeti kisebbségként kinyilvánított erdélyi magyarság számára a számonkérésre, a múlt siratása helyett jövőbe mutató stratégia kiépítésére, a valós érdekérvényesítés megfogalmazására, a szülőföldön való boldogulás mennyiségi és minőségi mutatóinak a javítására. A gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségi jogokra vonatkozó cikkelyeinek a folyamatos hangoztatására és a Romániában élő magyarok egyenjogúságát igénylő nyilatkozattételre. Ugyanakkor kihívás a kisebbséget alkotó román, európai uniós és azon kívüli polgárok számára is, akik érzelmeiken és érdekeiken túl „felvállalják” az erdélyi magyarság jogos igényeit, és saját lelkiismeretükre hallgatnak. Amiként a mindenkori értelmiségi a nemzet lelkiismerete. Kós Károly „kiáltó szava” száz év távlatában sem veszített időszerűségéből: „A mi igazságunk: a mi erőnk. Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.”
