Gondolják, ha spicli lennék, akkor ilyen nyíltan magukra nyitnám az ajtót? A jövőből érkeztem. (A márciusi ifjak gyanakodását a másnap megszülető 15-dik március, 1848 Petőfi-vers első sorai elmondásával és a még tervbe sem vett egyik Jókai-regénykötet felmutatásával sikerült eloszlatni.)
Uraim! Kevés az időnk. A tizenkét pontról van szó. A petíciójuk kitűnő. Évente március 15-én a politikusok rengeteg üres szóvirága és klisézuhataga mellett szóba hozzák. Igen, győzni fognak a holnapi napon – intem le a kérdezőket –, de a követeléseik nem úgy teljesülnek, ahogy önök azt most lelkesen gondolják. Ezért vagyok itt anno 2026-ból, mert a tizenkét ponttal sok a teendő. (Elképedt arcok.)
Először is: a sajtószabadság. A mi korunkban már csak lézeng a hiteles sajtó, a mindenki a saját nótáját fújja az interneten. (Hosszú lenne magyarázni, ez micsoda.) Ugyanott működik a cenzúra, köszöni szépen, ezermérföldnyi távolból szedik le a véleményeket. Hiába a „felelős ministerium Buda-Pesten”, a döntések döntő része külföldről jön. Már nem Bécsből, hanem Brüsszelből és Washingtonból. Elvben törvény előtti egyenlőség van polgári és vallási tekintetben. Fájdalom, istenhit helyett a társadalom jelentős része csak önmagában hisz. A privilegizált oligarcharéteg megmaradt (csak nem nemeseknek hívják őket), ők szépen lavíroznak az adótörvények kiskapuival, a többiek fizetik a növekvő közterheket. A „nemzeti őrsereg” (csendőrség) épp az elitet védi a plebs ellen. „Úrbéri viszonyok megszüntetése”? Kérem, a bankok vették át ezt a szerepet, évtizedekig fizeti az átvert adósrabszolga a kölcsönét, amit önként és vidáman vállalt. Van nemzeti bank, de a pénz továbbra is értéktelenedik. Pereskedsz évekig a bíróságon a nem létező esküdtszék helyett, a jogi lehetőségek labirintusában fizetheted a prókátorokat rogyásig.
Azt is kérik maguk (10. pont), hogy a „magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”. Jaj! Ezt akarja egész Nyugat-Európa: menjünk harcolni Ukrajnába. Hogyhogy hová? (Istenem, mi a szöszt mondjak a ’48-asoknak erre?) Hát amoda a cári birodalomba. Akik nem akarnak ott meghalni, azokból könnyen lehetnek kiszabadítandó „politikai statusfoglyok”. A végső pontra Erdélyben gondolni is tilos („Unio”.)
A márciusi ifjak növekvő döbbenettel figyelték, miként üresedett ki a tizenkét pont a jövőben. Aztán mind ezt válaszolták: „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer!”
