Beszélgetés Kürthy András rendezővel
– Csak a magam nevében szeretnék válaszolni. A Covid-vírus abszurd helyzetek sorát idézte elő a világban, és természetesen így van ez az előadóművészetek területén is. De hadd szorítkozzam most csak a zenés színházra, az operára!
Több oldalról lehet közelíteni a pandémia okozta helyzethez. Aki valamit foglalkozott az énekléssel (magam tanultam is), vagy legalább egyszer végignézett bármilyen operarészletet a színpadról, az ügyelői pult mellől (én mindig a színpadon vagyok a magam előadásai során), az tudja, mennyi pára kerül a légtérbe az éneklés közben. Így hát a mai Covid-helyzetben az éneklés az egyik legalkalmasabb tevékenység a fertőzés terjesztésére. Fokozottan igaz ez az operában, ahol egyszerre több szólista, az énekkar és a balettkar kerül veszélyeztetett helyzetbe.
A járvány fokozódása idején engem megdöbbentett, amikor azt hallottam, olvastam, hogy új operaprodukciókat próbálnak, előadásokat tartanak. A törekvés, hogy ne kerüljenek „passzív állományba”, persze érthető, ám a próbálkozások egyrészt veszélyesek, amint azt világszerte igazolják az ilyen opera- és koncertpróbálkozások. Másrészt szerintem sokszor súlyosan művészetellenesek. Azok a kísérletek, hogy a szereplők, énekkar, balett-, zenekar ne kerüljenek fizikai kontaktusba, még koncertek esetében is problematikus, színházi szempontból meg abszurd – hiszen a színház nem kis mértékben éppen az emberi kapcsolatokról szól – legalábbis számomra.
Nem tudom olykor, hogy sírjak vagy nevessek olyan próbálkozások kapcsán, hogy például a nézőtérre növényeket ültetnek a zsöllyékbe nézők/hallgatók helyett – vagy hogy „online” játszik egy nagy szimfonikus zenekar, azaz minden zenész az otthonában szólaltatja meg a hangszerét…
Nemrég az egyik kiváló olasz operaházban koncertszerűen adtak elő egy Verdi-operát. Sem a zenészek, sem az énekkar tagjai között nem volt meg az előírt biztonsági távolság, ám a szólisták maszkban léptek az ezúttal inkább pódiumként funkcionáló színpadra, aztán, amikor meg kellett szólalniuk, levették a maszkot – holott akkor terjeszthették igazán a vírust –, majd a felvonások után gondosan ismét felvették és abban hajoltak meg…
Épp a napokban olvastam, hogy Budapesten egy vírussal fertőzött rendező otthonról online rendezi Shakespeare egyik darabját. Nos, anélkül, hogy minősíteném azokat, akik így hajlandók működni, én ilyen körülmények között nem szeretnék dolgozni. Az első reakcióm tehát az volna, hogy ebben a feltételrendszerben művészi meggyőződésem szerint nem vállalnám egy opera színpadra állítását.
Attól tartok, hogy ennek a járványnak súlyos következménye lehet az operajátszásra. Az ügyeskedők ebben a helyzetben is bizonyosan megtalálják a bármi (művészi) áron való túlélés módjait (amint ez járvány előtt is sokszor megtörtént...). Az ad némi reményt, hogy mind az igazi művészek, mind a közönség katarzisként élik majd meg, ha megszabadulunk ebből a lidérces helyzetből, s visszatalálunk az útra, amiről letérített a pandémia.
– A Finn Nemzeti Opera Mozart Cosí fan tutte című vígoperájának szatirikus átiratával, a Covid fan tuttéval nyitotta meg őszi évadát – nem tudom, milyen sikerrel. Önhöz – feltételezem – közel áll ez a Mozart-opera, 2009-ben rendezte, Gödöllőn került bemutatásra. Mit „bír el” ez a mű? Meddig terjedhet a rendezői fantázia egy klasszikus opera átírásában-aktualizálásában? Rendezései során mennyire törekedett formabontásra?
– A Cosí fan tutte – mint Mozart minden operája (és összes műve) – természetesen nagyon közel áll hozzám. Ennek az operának is számos olvasata lehetséges, ám a Covid-vírust idézni az eredeti címben egyszerűen rossz nyelvi humornak, mondhatni: idétlenségnek gondolom. (Ettől még lehet jó előadást csinálni, persze, bár ez esetben nem biztos, hogy sikerült…)
A Cosí rengeteg kérdést vet fel. Már a címe is elgondolkodtató: „Mind [nők] így csinálják!” De hát a cselvetők valójában a férfiak, ők hozzák – egy fogadás kedvéért – furcsa helyzetbe szerelmeiket… Én tehát inkább a „Cosi fan tutti” címet találnám igazságosnak. (A cím értelmezéséhez nem árt tudni, hogy a kiváló librettista meglehetősen rossz véleménnyel volt bizonyos par excellence női tulajdonságokról – talán megélt tapasztalatai kapcsán. Mozart viszont – ezek dacára – lelkes híve maradt a női nemnek: ezt operáinak számos nőalakja bizonyítja.)
Cosí fan tutte – Drucker Péter, Herz Péter és Fülep Máté
A Cosít valóban több, akár egymásnak ellentmondó értelmezésben lehet színpadra állítani – de Mozartot és Da Pontét nem illendő kihagyni, amikor a Cosíval foglalkozunk.
Azt sem gondolom, hogy „aktualizálni” kéne a Mozart-operákat – mert erre egyszerűen nincs szükség. Mélyre kell fúrni, ki kell bontani minden rejtett titkát – de ez nem attól függ, hogy a színpadi akciót a 21. századba igyekszünk rángatni. Ha jól csináljuk, a közönség úgyis megérti – ha meg rosszul, a közönség az első felvonás végére elunja magát és hazamegy. Ezt tapasztaltam egy igen neves amerikai rendező verziójának bemutatásakor Európa egyik legnagyobb operaházában: a színpadi megvalósítás csak az első percekben volt érdekes, a zenei interpretáció meg sajnálatosan közepesre sikeredett. Az előadás végére csak a drága földszinti zsöllyék közönsége maradt a nagy színházban – persze ők lelkesen tapsoltak… Hja, a sznobéria…
Ez az élményem is nagyban megerősítette a (józan) közönségbe vetett bizodalmamat – s ebben azóta sem csalódtam.
A kérdésre: én sosem törekedtem formabontásra (az operában mások ilyen törekvéseiért is ritkán tudtam lelkesedni), mert számomra a zeneszerző a legfontosabb, s amit idegennek érzek a zenétől, azt kerülöm. Marad így is épp elég terep ahhoz, hogy mi, interpretálók magunkat is megmutassuk – de nem ez a legfontosabb a számomra.
– Hogy a „formabontásnál” maradjunk: 2014-ben Krajován rendezte a Csárdáskirálynőt, a román sajtóban megjelent kritikák szerint is nagy sikerrel. Miben más a dél-romániai közönség számára kitalált Csárdáskirálynő a magyar közönség által megszokotthoz viszonyítva?
– Nagy öröm volt számomra a Csárdáskirálynő krajovai rendezése. Miután nem beszélek románul, s az operettben sok prózai rész is van, nem látszott egyszerűnek a feladat, ám kiváló munkatársakra találtam. Először is: némileg át kellett alakítanom a harmadik felvonást, mert az az eredeti verzióban sem sikerült igazán (ennek történelmi okai vannak), de a Békefi–Kellér-féle (amúgy érdemben nem szűkölködő) verzió utolsó felvonása sem lelkesített, nem beszélve azokról a variánsokról, amelyekkel akarva-akaratlanul találkoznom kellett.
Jobban megismerve a darab születésének korát és benne Kálmán Imre sorsát, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a darab harmadik felvonása a megrendelők sürgetése miatt gyengébb, s a happy endet is csupán a műfajban szinte kötelező elvárás indokolta.
A felvonás színhelyét az Adria partjára, a Monarchia divatos üdülőhelyére, Abbáziába helyeztem, a cselekmény idejét az I. világháború kitörésének napjaira változtattam. A „boldog békeidők” utolsó és a nagy háború első percei a világban – s ugyanakkor az illúziók szertefoszlása a szereplők életében – mindez egy pillanatban. Az „álom, álom, édes álom” reménye a szemünk láttára válik semmivé...
Miután elkészültem a librettó átdolgozásával, szerencsémre kiváló társra találtam András Enikőben, aki nagy empátiával fordította le a szöveget románra, majd – kérésemre – a létrejött román szöveget szó szerint visszafordította nekem magyarra, hogy minden pillanatban tisztában legyek a legapróbb részletekkel is.
Amint megkezdtük a próbákat, nagy örömmel tapasztaltam, hogy kiváló és lelkes munkatársakkal dolgozhatom, s mondhatom, hogy soha semmilyen negatív pillanat nem árnyékolta be a munkánkat. A társulat nyitottan fogadta az elképzeléseimet, s tehetségesen valósították meg minden kérésemet, instrukciómat, beleértve azt is, hogy az előadás ezúttal nem happy enddel ért véget. (Ezt az operettekben szokatlan megoldást a közönség is kiválóan megértette.)
Engem mindig érdekel a közeg, amiben dolgozom – s ez nemcsak a társulatra korlátozódik, hanem a közönségre, a városra is, ahol az előadás születik. A színház számomra kommunikáció – és nem egyoldalú igehirdetés. Így hát nem mindegy, hogy Budapesten, Kolozsváron vagy egy másik városban, esetleg távoli országban dolgozom.
– Kacérkodott-e más operettekkel is?
– Pályafutásom során a Víg özvegyet rendeztem – és tervben volt Johann Strauss Egy éj Velencében című operettje (nem csupán az én Velencéhez kötődésem okán, hanem mert a zenéjét kiválónak tartom, és nagyon szeretem), ám ez a terv – annyi más felkéréssel együtt – nem valósult meg…
Azok az operettek izgatnak, amikben – az igényes zenén kívül – megvan a lehetőség igazi emberi sorsok kibontására.
– Több román társulattal is együttműködött, milyen tapasztalatokat szerzett a kolozsvári, jászvásári és krajovai román operáknál?
– A Kolozsvári Magyar Operában 2012-ben vittük színpadra Donizetti Szerelmi bájital című operáját. Ezt követően hívott meg a jászvásári opera Verdi Aidájának megrendezésére. Remekül dolgoztuk együtt az egész társulattal. Egy fiatal, lelkes csapatot ismertem meg bennük, azt hiszem, mondhatom, hogy mindnyájunknak felejthetetlen élmény volt ez az együttműködés. Ezért is örömmel hívták egy másik Aida-produkcióba a jászvásári társulat néhány kitűnő művészét, akik ott is remekül megállták a helyüket.
Szerelmi bájital – Tóth Márton, Vicky Bogoi, Hercz Péter és a Kolozsvári Magyar Opera énekkara
Ezután két craiovai produkció következett: a Csárdáskirálynőt a Szerelmi bájital követte. A krajovai társulattal is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni mindkét alkalommal: tehetségesek és lelkesek voltak, sok örömöm telt a velük való munkában. Sajnálom, hogy az együttműködés nem folytatódott ezzel a kedves, tehetséges csapattal.
A korábbi történések után nem meglepő talán, hogy visszatértem Kolozsvárra, a városba, amit volt alkalmam megismerni és megszeretni – ám ezúttal nem a magyar opera, hanem a román opera hívott meg, először Giordano Andrea Chenier-jének megrendezésére; végül, nagy örömömre, Bellini: Puritánokjában állapodtunk meg. A próbafolyamat és az előadások legszebb emlékeim közé tartoznak: két kiváló szereposztás, kitűnő énekkar és balett, ideális együttműködés az opera művészeti titkárságával, díszlet- és jelmeztervezővel, a műszakkal és a műhelyekkel – kell-e ennél több a rendezőnek? Nekem ez a közös munka nagy boldogság volt. Remélem, hogy lesz folytatása.
– Legutóbb idén februárban járt Kolozsváron, a 2012-ben rendezett Szerelmi bájital került sok év után ismét bemutatásra a KMO színpadán. Sok év, jelen esetben nyolc esztendő távlatából hogyan tekint vissza egy-egy rendezésre? Továbbra is ragaszkodik az eredeti elképzelésekhez, esetleg végez néhány apró fazonigazítást, vagy legszívesebben az egészet újragombolná?
– Az ez év februári Szerelmi bájital különleges előadás volt – talán nem csak számomra: ezen köszöntöttük az opera színpadmesterét, aki ezt az operát választotta „búcsúelőadásául”. Ez, természetesen, nagy öröm volt nekem is, hiszen Tóth Mártonban igazi operai embert ismerhettem meg az évek alatt – s ennek következtében szívélyes barátság alakult ki köztünk. Ő azon kevesek közé tartozik, akik nélkül a Kolozsvári Magyar Opera már sosem lesz az, ami vele volt.
A saját elképzeléseimhez – ha azokat sok tűnődés alakította ki – nem kell „ragaszkodnom”. Ugyanakkor figyelemmel kell lenni az új szereplőkre, a közeg alakulására. Hiszen: „tempora mutantur et nos mutamur in illis” – azaz: változnak az idők, és mi is változunk bennük…
És persze az igazi remekművek rengeteg titkot rejtenek, s rajtunk is függ, mikor melyeket mutatják meg nekünk, s melyeket rejti el éppen előlünk…
Persze olykor szeretném “újragondolni” egy-egy rendezésemet. Így vagyok például a Kolozsvári Magyar Operában 28 éve bemutatott Simon Boccanegrával: sok minden történt azóta a világban és Kolozsváron is. Ma biztosan sötétebb színekkel festenék...
– Ez a járvány okozta kényszerpihenő sokak számára alkalom a számvetésre, ugyanakkor ráérős tervezgetésre is. Visszapillantva az elmúlt nagyon sok évre, előadásra, melyekre a legbüszkébb?
– Ráérős? Nem gondolom, hogy bármire is ráérnénk, s a kényszerpihenő, a karanténhelyzet inkább csak türelmetlenebbé tesz: adósságaim, a megvalósulatlan tervek nyomasztanak. Tempus fugit… Az idő rohanását ilyenkor még drámaibban éli meg az ember.
Számomra minden rendezésem olyan, mintha a gyerekem volna. És az ember nem szívesen emel ki kedvencet a gyerekei közül, még akkor sem, ha látja, melyiknek mi az erőssége vagy éppen a gyengéje: akkor is az én gyerekem.
Persze mindig különleges helye van az életemben az (eddigi?) utolsónak: Bellini Puritanijának négy éve volt a bemutatója, de azóta is előadtuk néhányszor, s remélem, a jövőben is színre kerül majd a román operában.
Aida, jászvásári operaház – Radames szerepében Daniel Magdal (középen)
– Bár számtalan külső körülményen múlik egy előadás létrejötte (vagy elmaradása), szerencsés csillagállás esetén mi a soron következő rendezés? Melyek azok az operák, amelyek színrevitelével úgy érzi, hogy adós még önmagának?
– Az adósságaim felsorolásába inkább nem kezdek bele: nem férne e beszélgetés kereteibe. Csak hát: a tervek megvalósulása valóban nagyon sok körülménytől és – olykor – néhány személytől is függ.
Azért remélem, hogy a sok adósságomból megadatik még, hogy néhányat törleszthetek.
Borítókép: Bellini, Puritánok – Lucia Bulucz és Kürthy András
